Én nem bántottam…

Én nem bántottam… Én nem bántottam senkit, engem pedig megvetettek… Véres ing voltam világéletben, nem kímélt az élet sohasem… Én nem bántottam senkit, mégis ördögnek néztek… Kitaszított voltam világéletben, hiába menekültem szélsebesen…

Szívemet…

Szívemet… Szívemet marja a kétség. Mert te úgy hiányzol! Vad vérebek kísértenek. Mert te nem vagy mellettem. A magány nagyon átölel. Mint egy vérengző polip. Várom, hogy kopogtass, szívem végre hadd dobogjon!

Szeretném…

Szeretném… Szeretném, ha Isten szeretne… Ha végre minden egyenesbe jönne! Szeretném ha nem lenne hazugság… Ha mindent betöltene a való igazság! Szeretném ha mindenki szeretne… Ha erre a Földre Isten büszke lehetne!

Nagy lánggal égek

Nagy lánggal égek Nagy lánggal égek – mondja anyám én fittyet hányok már a szavára ám, hogy az élet működik, kegyetlen, nem tehetek róla hogy szenvedek, szüntelen… Nagy lánggal égek – mondja anyám de poklaimat figyelembe se veszi ám, ha szavamat elhúzom, anyám megsértődik, utána zsörtölődik, ki nem engesztelődik…  

Mélyebben kellett volna…

Mélyebben kellett volna… Mélyebben kellett volna sírni, hogy a szenvedést el lehessen kerülni… Mélyebben kellett volna zokogni, hogy a kínokat meg lehessen torolni… Mélyebben kellett volna kimondani az igazat, hogy lényünket beragyogja az igaz gondolat…

Nem ismerik Istent…

Nem ismerik Istent… Mondom magamban – új életet kezdek – de már máris szenvedek. Nem tudom, mi a bűnöm, hogy így bűnhődöm… Nem vétkeztem. Isten előtt tiszta a lelkem. Az emberek meg félreismernek. Nem tudják mivel állnak szemben. Isten nekik megismerhetetlen…

Egy ölelésre

Egy ölelésre Egy ölelésre vágynék, amit a szívembe magamba zárnék. Sok könnytől megóvnám magam, amiktől évek óta nem vagyok már magam. Egy ölelésre vágynék, mit az élettől kárpótolnék. Hogy egyenesbe érjek Istennel, ki életet lehelt belém…

Tavasz

Tavasz Virágzik szívemben a rügyfakadás. Nincs ennél boldogabb tavasz… A szívem nem ontja most a panaszt. Lelkem szép, kellemes dalt fakaszt. Az utcákon lombokat hajtanak a fák. Nincs a világon vidámabb dolog már. A lelkem bánatról örömre vált, míg a zord tél is ugyanúgy felenged már.

Sors

Sors Hányatott sors! Hát nem hagysz nyugton soha? Elbánik velem az élet, nincs ki sirasson… Keserű sors! Hát nem lehet legyőzni soha? De a győztes én leszek, nevetni csak én fogok…

Estére

Estére Estére egy kicsit megfagy a szívem. Nem enged fel sehogy sem… Bánat, szomorúság emészti nagyon, kijárt nekem az életből nagy hőfokon… Estére számolgatom gondjaim, rendezgetem összeszedett kínjaim… Egy imát elmondok s vígan merülök az édes álomba…

Remény

Remény Remény, te mindig lángolsz! Poklok poklán is jársz táncot! Remény, te nem hagyod abba! Mindig csírázik üde virágzásod! Remény, te halsz meg utoljára! AZ ördög undok cselének kárára!

Egymásban újjászületünk…

Egymásban újjászületünk… Rossz voltál velem? Én meg jó? Majd kiegyenlítődik számláink, mert egymásban újjászületünk, végül mind ketten egálban leszünk… S a rosszat meggyűlöljük… rossz emlék marad, mit emlékezetben nem tartunk, hanem megvetünk s levonjuk belőle a konzekvenciát…

Ha jő a fagy…

Ha jő a fagy… Ha jő a fagy, a dér, lelkem sosem alél. Mindegy hogy eső, vagy hó van, szívemet nem borítja be a bánat… Ha jő meleg napfény, szívem vígan ragyog még. Mindegy hogy tél vagy nyár van, lelkemben felenged a búbánat…

Látod, anyám…

Látod, anyám… Látod anyám, nem figyelsz oda rám. Magamnak kell megküzdenem e csatatér szerű világgal. Míg neveltél, nem volt semmi különösebb veszély… De most látod, szükségem lenne rád, hogy könnyebben átvészeljem ezt az ádáz élet-harcot… Háború uralkodik az életben, ha látszólag béke is van a szívekben…