Horváth Edina Anna ÁRVA LETTEM Anyám, apám, merre vagytok? hajdanában nem volt gondom. Napom csöndes, nem szól senki, árva lettem, nincs mi tenni. Helyettetek a szellő szól, felriadok az álmomból. Nem ölel kar, csak az este, s minden árnyban ott a csendje. Nézem vajon merre vagytok, köd borítja a fenti partot. Öröm nélkül elhervadok, csenddé válok, ha nem … Olvass tovább
A Könyvtár ajtaja lassan bezárult Áron mögött. Még mindig érezte Réka könyvének súlyát – nem fizikailag, hanem mélyen belül, a tudatában. Tudta, hogy valami megváltozott. Nem csak ő figyelte Rékát… hanem valaki más is. Valaki, aki képes volt meglátni, sőt: megszólítani. A folyosó most már keskenyebb volt. Mintha maga a világ is visszahúzódott volna, figyelve, … Olvass tovább
Ülök csendben, s körbe nézek, felvillannak az elmúlt évek. Kopott könyvek, sárguló lapok, gyermekkor íze reám ragyog. Simogató nyári szellő s a nap, melyet nem takar felhő. Előbukkan, mint kedves dallam, előtörve, egy régi dalban. Holdvilágnál az est mesél, a nosztalgia nekem zenél. Betakargat, mint Édesanyám, boldog vagyok egy életen át.
A négy évszak nagymamája Tavasz A tavasz mindig veled kezdődött. A kertben ültem, kis sámlira kuporodva, néztem, ahogy az ujjaiddal földet bontasz, mintha simogatnád. – A föld is él, tudod – mondtad egyszer. – Csak nem mindig beszél. Mint én, gondoltam. Mert sokáig nem tudtam kérdezni anyáról. Te meg nem kényszerítettél semmire. Csak ott voltál. … Olvass tovább
A szoba, ahol Gergővel beszélt, lassan szétfoszlott, mintha soha nem is létezett volna. Áron újra a folyosón találta magát, de a világ megváltozott. A padló alatt mintha végtelen csarnok húzódott volna – suttogás hallatszott alulról, egyre erősebben, mintha ezernyi hang susogna egyszerre: „Olvass. Emlékezz. Ne felejts.” A fal mellett most egy új ajtó jelent meg … Olvass tovább
Még hallom a lépted álmaim mélyén, még látom a mosolyod pirkadatkor. Nem fogtam elégszer a kezed, Anyám, visszahoznám a múltat számtalanszor. Eltelnek a napok a sűrű csendben, az ismeretlent kutatom sóhajjal. szomorún telik minden egyes percem, hiányod nem szűnik meg egy óhajjal. Szeretlek úgyis, ha már nem ölellek, örök hála s szeretet a szívemben, és … Olvass tovább
Nem bántok mást, nem bánt senki, csend ölel át, nem kell félni. Nincs, aki mellettem ébred, nincs titok, így baj se érhet. Nem bánt a múlt, nem bánt kétely, tovarepült immár némely. Jó így nekem, nem kell több szó, nincsen játszma, minden való. Hitem erős, szó nem éget, én választom ezt a létet. Jön majd … Olvass tovább
A ház falán régi repedések futottak végig, mint az emlékek az emberi arcon. Mária nem is tudta már, hogy mikor kezdett el félni a hangoktól. Talán amikor először dördült meg a távolban a föld, vagy amikor a szomszéd ház már csak egy kupac törmelék lett. Aznap hajnalban is úgy ébredt, mint mindig: az első robbanás … Olvass tovább
3. rész: Az Elfelejtett szobák Réka lassan elhalványult. Nem úgy, mint aki távozik, hanem mint egy álom, amelyre reggel már csak félve emlékszünk. Áron egyedül maradt újra, de most már nem volt egyedül önmagával. A Találkozások Tere mögött egy sétány nyúlt el, melyet alig észrevehető jelek szegélyeztek. Egy falevél alakú kő. Egy repedt padlócsempe. Egy … Olvass tovább
Van-e élet a halál után? – kérded, S a szív válaszol, még ha nem is érted. Remény sző fonalat csillagok között, Hol csend ölel, és megpihen az idő. Ott túl, ahol az emlék élő marad, Hol nem zár többé a sír, sem pillanat. A szívek újra egymásra találnak, Mint a hangok, melyek összeolvadnak. Nem porban … Olvass tovább
Reggel hét óra. A telefon kijelzője hangtalanul világít fel: „Ma van a születésnapja.” Egy emlékeztető, amit sosem töröltem ki. Csak nézem, és nem nyúlok hozzá. Mint ahogy már régóta nem nyúlhatok hozzád sem. Kint még álmos a város, a kávém lassan hűl, és én visszazuhanok a gondolataimba, mint mindig ilyenkor. Vissza abba az őszi délutánba, … Olvass tovább
2. rész: A Találkozások Tere A pad eltűnt. Nem úgy, mint ahogy egy bútor eltűnik, ha elszállítják, hanem úgy, mintha sosem lett volna. A tér, amely eddig üres volt, most lassan, szinte finoman hajlott valami felé – egy város, vagy inkább… egy emlék árnyéka. Mintha minden dolog, amit valaha ismert, újra összegyűlt volna, hogy egy … Olvass tovább
Elmentél, itt csak a csend maradt, nem hallani már halk sóhajod. Az idő lassan tovább halad, de bennem él minden óhajod. Űr tátong, mit semmi sem tölt be, szavaid árnyéka visszhangzik. A múlt sikoltva tép a csendbe, s az emlék súlya rám telepszik. Hangtalanul küldöm a hangom, nincs más mód, mi megsúgná neked, a szél … Olvass tovább
A Másik Oldalon – folytatásos novella – 1. rész: Az Ébredés Áron nem emlékezett a halál pillanatára. Csak arra, hogy feküdt, majd… állt. Nem volt semmi fájdalom. Nem volt utolsó sóhaj. Egyszerűen csak vége lett valaminek, és kezdődött valami más. Körülötte a tér lassan formát öltött. Nem volt égbolt, sem föld, mégis érzékelte a teret … Olvass tovább
Egyoldalú szerelem A szobájában ülve Anna úgy érezte, mintha az élete lassan egyetlen nézésből, egyetlen ablakból és egyetlen férfiból állna. Az ablakból pontosan rálátott a szemben lévő lakásra – Polanszky otthonára. A férfi, aki nem tudott róla. A férfi, aki udvariasan köszönt a folyosón, egyszer segített becipelni egy szatyrot, és megkérdezte, szereti-e a zöld teát. … Olvass tovább
Ma van a születésnapod. Tudom, mert minden porcikámban érzem, ahogy az idő ezen a napon máshogy ketyeg. Egyszerre gyorsabban és lassabban – mint amikor valamit nagyon vársz, és közben rettegsz tőle. Nem köszönthetlek fel. Nem írhatok neked semmit. Nincs „Boldog születésnapot!”, nincs „Gondoltam rád!”, és főleg nincs „Hiányzol.” Mert nem én vagyok az, akihez tartozol. … Olvass tovább
Ajkad perzsel, tűz és máglya, piros arcom, mint a fáklya. Ujjad nyomán testem éled, szemed tükrén fényben égek. Erős sóhaj, vágy és szavak, elmúlt éjfél, s hajnal hasad. Éjfél után gyertyát gyújtok, minden percben lángra gyúlok. Suttogj nekem, becézz engem, ringass el úgy, mint a tenger. minden csodás, ha itt vagy közel, a hajnali fény … Olvass tovább
Hiányzol, Apu, minden nap, Még most is őrzöm hangodat. Elmentél, de mégis érzem, Vigyázol rám ott a fényben. Várlak most is, s mindig foglak, Emlékeim el nem fogynak. Egy ölelés, egy régi dallam, suttogj hozzám néha halkan. Ha itt lennél, néhány percre, egyik vágyam teljesülne. Hogy a csend ne szúrjon többé, s a lényed ne … Olvass tovább
A nagy költők nyomában óvatosan lépkedek, törékeny ott a por is, nyomukba nem érhetek. Szavak között suhanok, lebegek, mint fáradt ág – hangjuk csendje visszacseng, mint emlékből szőtt világ. Attila ‘Ringató’-ja altat néha engem is, Ady ‘Vallomása’ átlép egy elszállt sóhajon is. Nem leszek köztük talán, de megyek a nyomokon, s ha csak egy sor … Olvass tovább
Mikor a laptop előtt ülök csendben, és gépelem a sorokat szüntelen, te a legszebb soraimat idézed, csodássá válik most minden hirtelen. Versemet dicséred, én fel se fogom, ez most nekem a világítótorony. Örömömben sírok, hála fojtogat, szavam elakad, lehetnék boldogabb? Most gépelem a sorokat boldogan, forgatom a szót, hogy értsed pontosan. Maradj meg kedvesnek,lásd meg … Olvass tovább