Guti Csaba

Nem esett az eső, mégis olyan nyirkos, nedves szaga volt mindennek, mintha korábban leszakadt volna az ég alja. Súlya volt a levegőnek, a leereszkedő köd és a felszálló pára fátyolba zárta az erdőt. A víz ráült az utolsó erejükből kapaszkodó levelekre is, a meg-megerősödő szél olykor tépett belőlük egy marokkal, míg csak ketten maradtak az … Olvass tovább

Az alattuk lévő lakás sokáig üresen állt. Nem véletlen, hisz nem a legjobb környék volt. „Szegénynegyed”, ahogy mondani szokás. A keleti régió egyik legelveszettebb része, a városhatár menti betontömbökben gyűlt össze. Napi robot ipari parkokban, vagy kinek mi akadt. Szinte mindenki ingázott, a nem túl kedvező csatlakozások miatt a legtöbben korán keltek, hogy aztán későn … Olvass tovább

Az utolsó időkben csak így hívtam azt a kis lakot, ahol annak idején felnőttem. Pedig sudár volt az a ház még akkor is a hófehérre meszelt falaival, az ápolt udvarával, és a lombos fáival, amiket az idők folyamán együtt ültetett a család. Nem is értem miért neveztem így, hisz talán nem is a ház volt … Olvass tovább

Tocsogós, sáros volt a Karácsony, Gina számára még elviselhetetlenebbé téve az ünnepet. A válás után az anyjával maradt, a gyerektartással és az egy keresettel fenn tudták tartani a lakást. A lány utált ott lakni, úgy érezte, kicsi az a lyuk kettejüknek. Nem volt az mindig így, de miután a szülei szétmentek, a falak majd összenyomták. … Olvass tovább

Ida a tükör előtt állt, és nézte, ahogy megöregedett az elmúlt év alatt. Ujjai közt cigarettát szorongatott. Füstje elhomályosította alakját, olyannak tűnt, mint korábban a sámánok, kik sűrű gomolyagok közt mesélték el a múltat vagy jövendőt. Ida most a múltba tekintett. Egy esztendeje még boldog volt, olyan, amilyen egy fiatal nő lehet, kire rátalált a … Olvass tovább

Sosem volt az a kimozdulós fajta, talán épp azért vágyott akkoriban egy kis levegőváltozásra, kimozdulásra. Meg kellett törjön a jég! Valami mégis húzta vissza. Nagyon is tudta mi az, bár nem szívesen gondolt az iskolai évekre, a megszégyenítésekkel teli időszakra. Megülte a lelkét nagyon is, pedig semmi egyéb bűne nem volt, csupán az, hogy zárkózott … Olvass tovább

Nem emlékszek pontosan, mert rég történt mindez, s az idő sokszor homályba bújtatja a múltat. Azt tudom csak, hogy jó volt odabent. Ezt már akkor is meg tudtam ítélni, pedig abban az időben még éppen csak, hogy éltem. Meleg volt, és én elégedetten úszkáltam, mint a halak. Élveztem, ahogy ringat a víz, ha kedvem volt … Olvass tovább

Hópehelytánc Abban az évben korán behavazott. Túlontúl korán. Mintha csak gyermek lett volna, a férfit megbabonázta a látvány, elvarázsolták a hulló pelyhek. Hideg volt a föld, ő mégis azon feküdt, mintha nem is érezte volna a letaposott kéreg fagyos érintését. Oly szépek voltak azok a pelyhek, mintha gyöngyök hullottak volna az égből. Igen, mint ezernyi … Olvass tovább

A lányka szeretett odakint kóborolni, a fák között bújócskázni, madárdalra táncolni, a csobogó patakból inni, állatokat lesni. Szerette a természetet, és szerette benne a fákat, a bokrokat, a virágokat, a madarakat, az állatokat. Szerette őket nagyon is. Apró, fodros ruhájában olyan volt, mint egy tündér, aki arra hivatott, hogy az erdőt járja, és mosolyával virágba … Olvass tovább

Még kislány volt, alig hatéves, mégis úgy hitte, hogy mindent tud a világról. Napközben kiszökött az utcára, csatangolt, felfedezett, rosszalkodott, ha úgy esett neki jól. Az anyja óva intette; – vigyázz, lányom, mert bajod esik! De neki soha nem esett semmi baja. Szokták mondani, hogy csalánba nem üt a ménkű. S hát a kislány nem … Olvass tovább

Lágy volt az ének. Szinte csak érintette a leveleket, megborzolta a fák ágait, majd szökkent tovább. Ének volt valóban, vagy álom, látomás? Nem lehetett azt tudni, az ember csak ült behunyt szemmel, hallgatta azt, hallgatta a gurgulázó gyermek nevetését. S a gyermek nevetett gyöngyöző kacajjal. S nem csak nevetett, táncolt, tündökölt, örült az életnek, örült … Olvass tovább

Gyerek voltam még. A szüleim dolgoztak, így csak esténként értek rá pakolászni a dohos bőröndbe, ami addig unottan pislogott le ránk a szekrény tetejéről. Mígnem egy este apám lerántotta trónjáról, és megkezdődött a pakolással járó, napokig tartó huzavona. Nyaralni mentünk! Talán életemben először. Az izgalom majd szétvetett, de az idő lassan vánszorgott. Aztán egyszer mégis … Olvass tovább

A férfi örökké hajnalban kelt. A folytonosság és a koránkelés felőrölte, hiába fogadta már el régen azt, hogy “ez egy ilyen szakma”. A gyerek is apró volt még, nem aludta át az éjszakát, hiába kedveztek neki bármivel, minimum kétóránként felébredt. Az apának így alig maradt néhány kurta órája a pihenésre, de az sem igazi alvás … Olvass tovább

Feri bácsi egykedvű ember volt, ha tehette kerülte a bosszankodást, bár igazából nevetni sem nevetett sokat egész életében. A napjai ugyanúgy teltek. Hajnalban, mielőtt a Nap kélt volna, magától ébredt, megetette a lábasjószágot, majd kinyitotta a hodályajtót, és kieresztette a birkákat. Azokkal nem sok gond volt, elindultak a legelő felé, aztán, ha akkora fűbe ért … Olvass tovább

Artúr bácsi, az öreg asztalos, kétségbeesetten pillantott a sarokban heverő faanyagra. El sem tudta képzelni, hogy mikor lesz abból szánkó. Miután elhagyta a nyolcvanat, nem bízott már az erejében, a szeme sem olyan volt, mint régen, a mozdulatai is görcsössé torzultak, s bizony sokszor félrebicsaklottak, hogy aztán bosszús kárt tegyenek a finoman megmunkált fában. Persze, … Olvass tovább

A csupasz fák között messze ellát a szem. A hó felett virít a táj, nem marad titokban semmi. A lépéseket felveri a fagyos dara, nem nézi kit árul el; üldözőt vagy üldözöttet. Nem könnyű akkor senkinek. A fagy januárban harapott bele a húsba, hogy táncot járasson a csontokkal. A szél olykor végigsuhant a fülek mellett, … Olvass tovább

Kemény tél volt. Korán jött, aztán nem engedett. Tíz körömmel ragadt bele a mindennapokba a fagy és a hó. A nyáron felhalmozott fa jelentős része elkopott már, és hol volt még a tavasz! Hozzányúltak a félretett pénzhez, tűzrevaló kellett, ha azt akarták, hogy ne fagyjanak meg. “Szép kis ünnepünk lesz!” – gondolta a nő, miután … Olvass tovább

Egy ír legenda, JackO\’Lantern története nyomán Sam, aki még tízéves sem volt, mohó pillantásokkal nézte ikerbátyjait; Franket és Fredet, ahogyan a titkaikról sutyorogtak. A két nagyobb fiú rá is játszott a dologra, hevesen gesztikuláltak, olykor egy-egy szót hangosan megnyomtak, hogy mindvégig fenntartsák Sam érdeklődését. Tudták, hogy a kisöcs, nem véletlenül pakolászik a sarokban oly hosszasan, … Olvass tovább

Végvári Ödön, vagy, ahogyan a faluban ismerték, Dönci bácsi, a kicsiny település utolsó utcájának legutolsó lakosa volt. Apró tanyáját nem adta volna a világ legkényelmesebb lakásáért sem, a több mint nyolc évtized alatt a lénye teljesen összeforrt az apró házzal, és az azt körülvevő ólakkal, tárolókkal, földekkel. Otthona volt az a hely, még ha utolsó … Olvass tovább