Guti Csaba

A lassan beköszönő ősz magával rántotta a hideget, a szelet, és talán már intett az esőnek is, ne késlekedjen ő sem, hisz októbernek idején el kellene áztatni a földeket, hadd igyon belőle a mag, hogy majdan legyen erő a jövőben. Az emberek is szétszéledtek a nyár alatt, ezt teszik olyankor mindig, azt gondolván, övék a … Olvass tovább

Az apa meghalt, s miután a család magához tért a veszteségből, rendezni kezdték a soraikat, és próbálták elsimítani a felgyülemlett munkát. Az özvegy odabent ténykedett, sorra akasztotta le az ingeket, szeretettel simított végig mindegyiken. Amelyikből még nagyon kiabált kifelé az emlékezés, azt remegős kézzel visszaakasztotta, a többit gondosan összehajtotta. Tudta, hogy meg kell válni tőlük, … Olvass tovább

Nem tudom, mióta vagyok fent. Talán nem is aludtam egy szemet sem, mégis megpróbálom magammal elhitetni, hogy valamennyit szunnyadtam, mert aludni kell. Aludni mindenkinek kell. Igényli a szervezet. Kell a megújuláshoz. Minden és mindenki megteszi ezt. Elhal az öreg, új élet serken belőle. Helyette. A régit váltja az új, minden örök körforgásban van. Csak én … Olvass tovább

Nagy várakozással készítette ki a ruháit, amit a másnapi állásinterjúra kívánt felvenni. Kivasalta őket szombaton, majd vasárnap még egyszer. Szinte áhítattal rakta őket vállfára, elsimítva minden rájuk képzelt ráncot. Bennük látta a sikerét, a jövő boldogulását, azt képzelve, hogy minden csak a külcsínyen múlik. Azt képzelte. Hitte, hogy sorsok múlnak mindezen. Rosszul gondolta? Vasárnap este … Olvass tovább

A február vége lassan, ügyes kézzel lopkodta lefele a naptárról a telet, hogy aztán megfontoltan, de visszavonhatatlanul kiszínezze az erdőt, és beoltson minden egyes fát, bokrot, de még fűszálat is élettel. Voltak hírnökök, akik saját bőrükön érezték már a változást, és nem voltak restek kikürtölni azt, míg mások, akik nehezen ébredtek, vagy sokat csalódtak már, … Olvass tovább

Alig vártam a pénteket, mert akkor mindig láthattalak. Csak akkor. Nekem a többi nap éppen ezért mit sem jelentett. De lelkemnek elég volt ennyi is, mert bearanyoztad jeleneddel az egész utána masírozó hetet. Aztán újra itt voltál megint. Volt mire várnom. S ez oly sokat segített nekem. Hogy miért pont te? A kérdés olyan komolytalan, … Olvass tovább

Ej, haj! Peregnek a percek, mint a szemek a homokórában. Az idénre szánt üvegcsében is már alig-alig van. No, nincs még azért éjfél, de a délutáni homály eltántoríthatatlanul ráült már a ház falára, jelezvén, hamarosan üt az idei esztendő utolsó órája. El is kezdek gondolkozni rögvest, mit és hogyan kellene végezni az elkövetkezendőkben, hogy az … Olvass tovább

Hogy miként történt, nem lehet tudni, mégis megesett, hogy véget ért a nyár. Mintha titokban, alattomosan csapta volna a hóna alá az ősz, hogy aztán szürke ballonkabátja alatt végérvényesen eltüntesse. Még nevetett is mellé, harsány, hideget hozó szél-ajkaival. Az apa csak a fejét vakarta. Szégyellte magát erősen, amiért hagyta veszni a sok szép nyári napot, … Olvass tovább

Szép idő van! Még mindig szép! Hogy mondtad régen? „A szeptember dunna alatt tartja az őszt.” S milyen igazad volt! Régen ilyenkor már rákérezkedett az emberre a kardigán, most meg az ember csupasz karján hempereg a langymeleg napsugár. Istenem! De jól esik! Minden napnak nagyon örülök, amelyik ilyen szépen, ragyogva múlik el. Ajándék ez a … Olvass tovább

Özvegy Mónos Erzsébet a káposztákat kapálta. Nem voltak már kicsik a növények, ügyelni kellett ne sértse meg őket a görcsös nyélbe ütött vas szerszámmal. A kapaütésre a szúnyogok adták a ritmust, melyek folyton ott döngicséltek a fülében. De addig volt jó, míg a hangjukat hallotta, mert a csönd azt jelentette, hogy máris lakmároznak, mégpedig nem … Olvass tovább

Azt mondják, minden kornak megvan a maga szépsége. Lehet így van, sőt, biztosan így, hisz sokaktól lehet ezt hallani. Jelenleg ezt a mostanit azonban alátámasztani nem tudom, mert mindenem fáj; a csípőm, a térdem, no meg a bokám, ami, mintha olykor gumiból lenne, nyeklik-nyaklik, én meg esek nagyokat, ha éppen nem tudok időben belecsimpaszkodni valamibe. … Olvass tovább

Dologra készült a világ. Sőt, benne is volt abban nyakig. Senki nem gondolt már a téli álommal, mind éber volt, akiben vér bugyogott. Azt mondják, legelőször a medve jövendölt valamit. Maga sem tudta, hogy, s miként lehetett ez, mert nem tartotta magát túlontúl bölcsnek. Éppen csak azért bandukolt ki, mert az éhség megzörgette a bunda … Olvass tovább

Nagy Gábor majd három évtizedig élt a szülői házban, a régen megözvegyült anyja szoknyája mellett. Ez idő alatt, ügyes kezű fiú lévén, igen sok mesterséget kitanult. A kedves mama dicsekedett is boldog-boldogtalannak azzal, hogy amihez a fia hozzáér, az arannyá válik. És, ha egyszer majd megfogja magának valami menyecske, bizony jól jár vele! Nem vitás! … Olvass tovább

Egykoron szerette az év ezen szakaszát. De ugyan ki az, aki nem szereti, hisz megnyugodhat benne a lélek. Lecsendesedik ilyenkor az egész esztendőben forrongó embertömeg. Mindenki vár valamit. Mindenki vár valakit. Aki teheti, hazatér a családjához, örömöt ad, s vár is cserébe. Így van ez rendjén. Sokszor nem elég már a remény, etetni kell a … Olvass tovább

Vihar Lehűlt az idő, nem perzselte már a bőrt, megnyugodhatott a test a fa alatt, míg a gulya is pihent. Tán még szúnyog sem járt, s talán mindez összejátszott azért, hogy a gulyás ténylegesen egy jót aludjon. Telt az idő, a marhák megkérődzték a reggeli falatokat, s már csiklandozta a bendőt az éhség, hát az … Olvass tovább

„Mint egy angyal!” – gondolta az anya, s fáradtsága ellenére elmosolyodott, ahogy a szobába besurranó utcai lámpák fénye mellett végigtekintett az alvó, alig négyéves kislányon. A lányka valóban oly nyugodtan, szépen feküdt ott, mint ahogy az angyalok pihenhetnek magasan fölöttünk puha felhőpárnákon. Aranyló, göndör fürtjei ráomlottak arcára, amik csak akkor rebbentek meg, ha nagyot fújt … Olvass tovább

Nehezen lett kész a ház. Nagyon-nagyon nehezen. Pedig amikor a férfi nekikezdett, minden olyan egyszerűnek tűnt. Kész volt az alap, rajta a falak, s mindezen a tető. Viszont oly öregnek és roskatagnak tűnt az egész, mintha egy ravatalozóba lépett volna az ember, búcsúztatni a dicső, ámde reszkető lábú múltat. A lelakottság szinte arcon csapta az … Olvass tovább

Rég visszavonult már az üzlettől, ami bő harminc évet elvett az életéből. Hogy miként bírt tőle mégis elszakadni, azt maga sem tudta, de érezte, hogyha ezt akkor nem teszi meg, hamarosan felőrlik annak a világnak a malmai. Így is majdnem belehalt. Ugyanis, ahogy az lenni szokott ilyen esetekben, kivonulása után mázsás súllyal zuhant rá a … Olvass tovább

Nagyot reccsent az éjszaka. Kékes palástját vette fel a nap, mely úgy ragyogott teljes telibe, mintha legalábbis azzal akart volna dicsekedni, hogy meleget is tud adni hozzá. Színtiszta hivalkodás volt az csupán, mert még az ágra tapadt, apró zúzmarák se remegtek bele a pirkadatba, s táncot járt a lehelet, ha a tüdőből kiszaladt. Ő messziről, … Olvass tovább