Póka László

Harcoltunk egész életemben soha nem féltem tőled…. Csontkoponyás-tested bátran félrelöktem. Nagyon fájt mikor néha te nyertél s vitted a lelket, apát anyát,s gyermekét… Ott álltál a betegágy másik oldalán most bujkálsz, nem látlak, csak a leheleted érzem. Szolgád küldted előre a rombolót a gyengítőt… Ismersz te gyáva, nem hagyom magam… látni fogom mikor elmenekülsz.

Egy szót sem szólt, Szívébe zárta a boldogságot, S még néhány öröm-emléket. Némán könnyezett,mert Kevés volt a hely “ még ezt is, és ezt is Vinnem kell” De bőrönd nincs,még Egy táska sincs…….. Itt marad velünk minden, Mosoly, csók, anyai-aggódás Szép szemek, őszinte kacagás….. Isten Áldjon….köszönünk De választ nem kapunk….. …….Elment……..

Becsapom az ajtót, visszaszököm a múltba… oda, hol mosolyt cserélhettem csókra… s üldögélnék a Duna ölén, magamba zárva illatát. Nézném életem a víz sodrában, bár a szél sem fúj, nekicsapódik, partot túr, s ott hagy fájdalmat nyomokban… mennyi mindent másképp csinálnék, ha visszaszökhetnék…

Miközben kint hull a hó, úgy megölelném a tavaszt selymes szellő illatával, minden madár énekével, napsütötte lombjaival. Úgy ölelném, ölembe ültetném, suttognám halkan, ugye, ez nem álom, itt vagyok, mindenestül tied vagyok.

Szemeidből két könnycsepp mint tengerhullámain-fodrozodó napfény, vakítóan hull alá bársonyarcod puha mosolyán: mert mosolyogva sírnak akik igazán szeretnek…

Véletlenül életet adtak szerelem-öleléskor… aztán kifizették a halálát. Egy tűszúrás az érbe, s órák múlva eltávozott sok-sok alvadt vérrel az apró, körömnyi élet. Már nem fogják látni eleven síró mázzal teli testét… marad íratlan fejfa-szöveg: Nem adatott meg neki a MÉHEN-KÍVÜLI LÉT, EMBRIÓ volt: hat hetet ÉLT.

Anyám nem ígért semmit mikor elengedte a kezem. Apám nem ért rá ígérni, olajos ruhában országot épített. Én nem akartam csak szeretkezni a szigeti fák alatt. Anyám nem ígért semmit elengedte a kezem… a nagybetűs Életben próbáltam meglelni helyem, s mire felébredtem sörszagú reggelen huszonhat hónapig a Hazát kellett védenem. Én nem akartam csak szeretkezni … Olvass tovább

Kerékbe tört szél ablakomhoz fújta szemtelen teliképed, kráter-szád halkan szólt: A vakoknak látni kell s ne hagyjátok elmerülni a fuldoklót a vízben, Damoklész kardja hulljon a földre eleven-szülteknek legyen végre béke, induljanak béna lábak tolókocsik félre Ámor nyilát tűzzék szuronyok helyére… Ti gondolkodók, fáról-lemászott koronás Homosapiensek… Felijedtem. A Hold csillag-magasan szótlanul ragyogott szokott helyén.

Tartozom egy vádbeszéddel. Régóta hordozom szívemben. Amiért s ahogy itt hagytál Februári-fagyos estén, pedig az ajtón dörömbölt a tavasz. Csendet ütött az őrzőgép fogtam a kezed, s számoltam infuziócseppeket. Anyám. Hallod? Fehér-ruhába-bújt ember voltam kinek hite, s hivatása visszaadni mit elvett a kór, a gyógyuló érzést, hogy újra képes mindenre a kiszakadt világból… S jött … Olvass tovább

Idegenben Kint a vízesés nem dübörög már, jeget hizlalt arcára a hajnali fagy. Hóbundát hordanak a lombtalan fák, sirályok sírnak búcsúztató szavakat. Lassan lopakodik deres lován a sötét, s hiába küzd, csatát veszít a pirkadat. Kopár sziklákon játszik az északi fény, csonttörő szél kottáz fülembe dalokat. Csendesen telnek a napok de telnek, minden perc szolgám, … Olvass tovább

3650 km Messze a fjordok közt élek Hazám. Csak álmodom rólad mezőt rétet illatos búzatáblát, mit kósza szél kavar, s csupán emlék a rigófütty hajnal. Csak szívemmel látlak s nem érinthetlek, hósipkás hegyek – fagyos mosoly mikor ébredek. Messze a fjordok közt élek Hazám. Hol szemérmes ijedt kislány a nap, néha felhőtverő sziklák mögül kiles … Olvass tovább

Fiam Fürtös-hosszú hajad miatt sokszor kislánynak néznek, de te hatéves férfiúi önérzetedben sértve felnőtt-komolyan tolod le csöppnyi nadrágodat, bizonyítván: nem kell leguggolnod, ha pisilni akarsz.