czifrabea Hallom ahogy a csönd koppan, Ahogy köd szitál az éjben. S hogy angyalok szárnya lobban A sötétség erdejében. Bőrömön érzem a fényed, Mint lágy lepel, úgy ölel át. Szemem a távolba réved, Hallgatom a lélek szavát. Mint egy földöntúli álom, Mi ésszel fel nem fogható, Behunyom szemem és látom Mi csak általad kapható.
Fázom. Félek a sötét éjtől, Élek. Messze az érzésektől. Akarom. Talán legmélyebbről, Szabadon. Távol emlékedtől. Lélegzem. Hiszek ősidőktől, Lüktetés. Élni büszkeségből. Álmodom. Régi napsütésről, Ébredés. Sajgó messzeségből.
Gyönyörű színek őrült kavalkádja, Higgy a szemednek, eltűnsz a mában. Lenyűgöz látványa a szépségnek, Lábad alatt hever a természet. Mint megannyi fényes cukorbonbon, Levelek tömkelege a dombon. Egy fuvallat és mozdul a táj, Elmúlik itt minden mi fáj.
Eljön a pillanat amikor megállsz, Körbenézel és magadra találsz. Van aki segít, hogy rálépj az útra, Van aki lehúz, hogy fetrengj a sárba. Hogy könnyű lesz? Nem ígérte senki, De valamiért érdemes tenni. Tenni a dolgunkat napról napra, S várni a gyönyörű pillanatra. E pillanat bárhol megtalálhat, Nem kell remekmű, elég egy vázlat. Tán elég … Olvass tovább
Bársonylépcsőn lépked a csönd, Pirkad a hajnal, épp beköszön. Halvány napsugarak bújnak, Fényükkel titkokat súgnak. Titkokat melyek éltetők, Mit nem hallanak kétkedők. Fülembe suttogják halkan, Csoda a világ! Halld a zajban! Mindig van mi jobbá tehet, Gyere bátran, fogd meg kezem! Csak élj és örülj a mának, Légy Te a lobogó fáklya!
Amíg szívem e földön egyet is dobban, Addig szeretlek én napról napra jobban. Te vagy az, akiért érdemes létezni, Kiért érdemes minden reggel felkelni. Véremből lettél (két csoda eme földre), S én véremet adnám most és mindörökre. Anyai szívem boldogabb nem lehetne, Büszkén nézlek és szívem dobban repesve.
Eljön a pillanat mikor megállsz, Körbenézel és magadra találsz. Van ki segít, hogy rálépj az útra, Van ki lehúz, hogy fetrengj a sárba’. Hogy könnyű lesz? Nem ígérte senki, De valamiért érdemes tenni. Tenni a dolgunkat napról napra, S várni a gyönyörű pillanatra. E pillanat bárhol megtalálhat, Nem kell remekmű, elég egy vázlat. Tán elég … Olvass tovább
Csókot lehel arcomra a hűvös esti szél, Aranysárga nap sugara nyugovóra tér. Mintha az éjtől félne, minden elcsendesül, Csak zabolátlan fuvallat, mi ellenszegül. Csöndszagú, fagyos sötétség borul a tájra, Árva madárfiók hajlékot keres mára. Fénylő holdvilágban társam a kínzó magány, Utamon kísér egy dérszínű felhőfoszlány.