Ilona Cobblah

Mosolyra fel Keresve az ékezetet, betű halmaz kacag, nevet. Pontot, vesszőt, kérdőjelet, fukar angol elrejtetted? Azt gondolom jó barátok, laptoppomon ül az átok. Hiányzik a kettős pontom, hogy verseljek ez a gondom. Ú-val ű-vel sem írhatok, Parnasszusra hogyan jutok? A billentyű kiosztásom, nem változik, ha az átkom, száll az égbe rímek helyett – mert nem … Olvass tovább

Időzóna Megéltem a hetvenet emberek, sors-gödörbe pottyant embrió – sejtelegy… de ki a fenét érdekli az egyveleg, mert a mennynek hatalmából az életbe belevágni küldtek. Keresem a szavakat – de egyre megy, csak mint illanó virágzás száll az ég felé – közötte néha megül a csend, vagy egy múltbéli költemény dallama zeng… de ha a … Olvass tovább

Emlék Forró nyári trópusi lég, illatával igéz-idéz. Korbácsolja a mélységet, eltemetett emlékképet. Sötét az ég vihar tombol, villám hasít múltból szárnyat, repítve a komor árnyat. Elcsendesül ég és lélek. Szertefoszlik kínzó ének, széjjel zúzott múltnak átka nem kísért fénysugárba. Cobblah Ilona

Hajnali ébredés Az álom lecsukott pilláimon lebeg, alig érinti a hajnal az eget. Rózsaszín nyugalom, gyöngyház mámor terül, felhők peremére izzó napcsók kerül. A nyitott ablakon lassan beoson, s a rezzenő ébredésben arany fénykoszorú lágyan körbefon. Cobblah Ilona

Vágy Vége a női léleknek, ha simogató kedves szavak érkeznek. Gyengéd ölelésre tárnám karomat, s nézném kedves – lassan piruló arcodat. Érintenélek forró kezemmel, érezve a vágyad reszkető testemmel. Csókok zuhataga sodorna bennünket, míg a parázsból beteljesedett vágy- lángoló tűz nem lesz. Cobblah Ilona

Veled Mennyei nyugalom, mikor testem karjaidban megpihen. Mennyei nyugalom, mikor ajkad ajkamra simulva hangtalan üzen. A combot simító kéz ujja, lágyan becéz – őrjítő vágylángot gyújt, miközben régi éjeket rejtve – mögöttünk hosszú sorokban elvonul, a kalandos láncra vert múlt. Már nincs joga vádlón utunkba állni… Mégis egyszerre költözik szívembe remény és gyötrelem, megfejthetem ezt … Olvass tovább

A kaktusz virága Ébred a nap – izzó tömbje vérvörösen lángol, tűzgolyó mi életet ad, de heve lehet fájó. Éltet oázist zölden – mint a dzsungel, szárít sivatagot, mi szélviharban vész el. Egyfelől édenkert – élettel telve, másfelől kaktuszok, élettelen kertje. Ilyen a szív is – ha szeret, szinte lángol, ha üres és magányos, elveszett … Olvass tovább

Sarjadás Most szétszórom a magokat… mert, kínoz – sajog az élet, s harcos szívemért kiállva, a sorssal szembe szállva, dühömben kardot ragadok, nem veszhet el múlt, becsület, törtető gázlók kezén, hogy a magyarnak nem marad már más – csak száraz kenyér. Viaskodik védtelenül. Pedig régen világok gyúltak – mikor az igazsághoz nyúltak, most mégis döngetheted … Olvass tovább

Felszabadulva Nem szór már szikrát a napnak fénye. Éji paláston a csillag remeg, tengernek felszínén játszik a hold – s hullámok hátán ezüst gyöngyszemek. Bölcsőként ringó jégvirág szirmok. Ketyegő órán gördül az idő, fátyolos szememben félszeg könnyek, minden csak játék volt, s feledhető. Felszabadulnak árnyak és fények. E parttalan órán zendül a csend, táncra perdül … Olvass tovább

Szabad Szabad csendben maradni. Akkor is, ha a sarkából kifordult világ fájdalmában üvölt, s a meghajlított, fénytelen térben, szabad megállítani az időt. Szabad félve kiabálni. Akkor is, ha ujjaid közül az életed hullik szét, s bumerángként arcul csap, a csapongó – kudarcokkal teli lét. Szabad gondolkozva egybeforrni. Akkor is, ha e könyörtelen megosztott világ nem … Olvass tovább

Elfecsérelt idő Búcsúzom fájó kétségbeesésem. Valami elmúlt csendben… csak selymes hűvösség lapul itt-ott bennem, mely lassan tovasuhan a végtelenben. Sokáig voltál velem. Mégis tönkre ment annyi szép érzés, pillanat, s az elfecsérelt idő fogaskerekei – – őrlik halványuló árnyadat. De ha nem vagy sehol, a márvány kék égből nem hullik alá a fény, s a … Olvass tovább

Lehetnék Lehetnék virág — színekkel festett illatos mező, zúgó áradatban, opálfényű erő. Lehetnék mosoly — félelmet elűző, gyengéd simogatás, könnyeket szüntető. Lehetnék válaszút — két elágazás között, sorsodban a remény, mi szívedbe költözött. Lehetnék a szó — a megnyugvást hozó, s kőszikla várad, a biztonságot adó. De lettem letakart kép — emlékeid falán, cél nélküli … Olvass tovább

Ómen Nem lehet rácsok, s falak közt élni, kit szelleme repít át fogja törni. Összecsomagolt álmokkal, talán könnyeit issza, de átlép a sorsfalán, s nem vágyik vissza. Az élet súlya, s gyűrt ráncok arcán, vándorbot kezében, túl minden harcán. Felmerül benne, talán nem voltam elég, szívében vakhit s a halovány remény. Léte szakadék szélén – … Olvass tovább

Közömbös este Tollászkodó sirályok a kopott halászcsónakon. Tüzét vesztett alkonyat botorkál a rét felett, fáradt hullámok próbálják foszladozó fehér habok figyelmét összeterelni… bukfencezik egyet a nap a hegy mögött, s fekete hajójával a morcos, közömbös, éjszaka kikötött. Cobblah Ilona

Csalódás Oly messze távolodtál tőlem. Sokáig róttad utad a közönnyel, pedig kitártam újra – bereteszelt szívem kapuját, bizonyosságát adva, hogy észre vedd, örökké tart ez az érzelem veled. Sokszor hajítottad tűzbe a gyengéd perceket. Hamuval betemetve, vágy indákkal gúzsba kötve, agyam labirintusából kiszabadulva hallom sikolyukat – minden hamis, ne higgy, nem őszinte. Foszlányokra szakadt felettem … Olvass tovább

Fricska – Firka Jöhet a síp, jöhet a dob, meg a nádból hegedű. nedves tónak – száraz partján, táncolgat a sok betű. Rímlábakon botladozva hexametert bokáznak, üres fejű emberektől mentsd meg uram hazámat. Normálisnak lenni ma már egyre veszedelmesebb… vékony pallón táncolsz babám, hogyha penge az eszed. Sötét fejben, csukott szemmel, nem lógsz ki a … Olvass tovább

A természet esszenciája Zúzmara szitál a tó felett. Utolsót csobban a csacsogó víz, hangjában rekedt akkordokkal, lassan jeges álomba ring. Kopár fák között ólálkodó csend. Vállán áttetsző ködlepel, az alkony dülöngélő árnyaira, a lebukó nap fénycsókot lehel. Forradásos arcát rejti a föld. Gyászruhás varjak az ég hullámhosszán, egy eltévedt madár raj rikoltva mulat, a hólepte … Olvass tovább

Virtuális áradat… Leállt a facebook, most mi lesz velem, a napi katyvaszt nem érzékelem. Nem tudom hol csap le, hatalmas vihar, vagy melyik állat dönt úgy, hogy most kihal. Mit főz a Mariska Zalában éppen… nyílik e repce a partszegélyen. Szivárvány színéből hova tűnt a lila, Józsi bácsi kezében, miért robbant pipa. Mit csinált a … Olvass tovább

Indián nyár Add tudtomra, de ne siess. Csak ölelj át lágyan, s engedd, hogy sütkérezzek – szelíd szemed meleg sugarában. Vágyódjak – míg kezed kezemig elér, miközben mindkettőnk múltja, már elenyészett regény. Karolj át csendesen – e hevülő lázban, mert tudni szeretném, hogy lobban még érzés az indián nyárban. Érezzem pulzusod viharát. Utazzunk együtt a … Olvass tovább