Huszárné Vass Edinaszíved zugában kuporognék lassan nőnék napról napra átjárnám sejtjeid beinnám magam a létezésed minden síkjába éltetnélek akár a napfény a magokat reggelente s ha szerelem lehetnék ajkad széléről nevetnék a világra megbújva a ráncok közötti csendben Örökre…
fátyol lengte körbe a reggelt ajkaimon megült a remegés ott vagy te ahová többé már nem érnek el a szavak egyedül állsz előttem (mégis) mérhetetlen nyugalommal ölel a lebegésed mindig csillagporral üzensz nekem mert te tudod a nap végleg elszívná léted erejét kezed nyújtod nehogy újra elessek a tévedéseimben markolsz erősen s ajtót nyitsz a … Olvass tovább
Ott álltam, s láttam törékeny lelkének minden darabját. Hiába volt a teste hatalmas, kezei mégis folyton a hiányt szorították. Ajkához emelte a pálinkás üveget, majd sietve, ajtót becsapva távozott a teremből. Néztem utána, még hallottam azt, ahogy egymásra dőltek a dolgok odabent. Lassan elcsitult benne a remegés. Már nem tudtam tovább maradni parányi lélek otthonában. … Olvass tovább
Elmevetítő A gondolatok sebzik bőrömet sejtjeimből előbuggyan a félelem valahol a szavakon túliságban biztos minden rendben van a pengeéles pillanatban feszülök várom hogy átvágjon bennem valamit amitől igazán önmagam lehetek
Napmosoly Meglestem a reggelt meleg fuvallat érintette az arcomat az utcán hangos nevetéssel sorakozott a megszokás ( Indulás és érkezések közötti remegés az egyetlen, ami bőrömre hűvöset lehel ma.) a virágok szirmain csúszott le a gondolat felhevült ajkaimmal égettem a csésze szélére a vágyakat…
Buborék varázs Éltelenül egyre nagyobbra feszül a pillanat színes forgatagában éppen csak ki nem pukkan a létezés súlytalanul lebeg át az éteren míg a Nap át nem döfi a túl élhette volna még percekkel majd szemvillanás alatt foszlik szét a nevetés… értetlenül futva tovább a semmi alatt.
Magamban A létezés folyik keresztül a perceken némán megül a tópartján -itt most béke van- nyoma sincs az eszeveszett félelemnek idebent a szívem mélyén milliárd évnyi életszikra ragyog ezt semmi nem olthatja ki végtelen fénye átjut téren és időn át…
Identitás mustra A tükör világában keresem önmagam torzzá tesz a felismerés kereten megakad a félelem (ki tekint most vissza rám?) ujjaimmal simítom el a párás perceket míg a fény meg nem világítja az arcom élén lecsorgó mi lehettem volna még: -érzéseket…
Tégla percek Bennem a szavak falként sorakoznak kőporos emlékek sokasága a rések között olykor megbújik a pillanat rám tekint: -keresi még önmagát majd elkezd újra tovább állni nem törődve a hátrahagyott romokkal stabilan épül újra a szenvedés míg végül levegőtlenné válik a zokogás…
Óriáskerék múlt Félve ültem veled szembe tétován…remegőn… ahogy megindult a fizetett lebegés lassan méterenként távolodtunk el a talányok és a remélem megtörténik majd-októl végén percekig állt a csend a levegőben (a szél süvített át a jelenen) ott fent minden áttekinthetőbbé vált a távolság és a mélység között leheletnyit csókod: -porcelán pillanat amit egy madár rikoltozása … Olvass tovább
Pirkadat ködbe burkolózik a reggel távolban egyetlen öreg fa áll a nap félve bújik lehulló leveleihez kopár ágai között az élet mégis boldog táncot jár…
Napkelte Hidegbe burkolt a reggel kávégőz melegít egyedül érzem figyeled mozdulataimat miként illeszkedik a pohárba a kanál milyen lassan csurog bele a szirup nem felejted el hogy tudd… holnap is ugyan oda állj
Fekszem, és álmodni próbálok valami szebbet, mint a jelen. A sötétben nem látni semmit, csak a redőnyön átszűrődő fényt a falon. A szekrényre akasztott köntös alakját, a sarokban meghúzódó pók lassú mozgását. Hallani, ahogy lélegzik a ház, csak bútorok recsegése töri meg a csendet. Látni vélem még a gyermekkor árnyjátékát, a nyuszifülek és madarak nyomát. … Olvass tovább
Festmény vászon az élet csupa piros folttal átitatott félelem rettegő sötétségben -magamba zár- halál lesi az éjjelt nesztelen suhan kampót hajt keret nélkül akasztja a képet szárítva tovább a csepegő akvarellt..
A múlt napraforgói szinte most is érzem az olajos magok illatát ahogy a nap száradásig égeti őket kezem még őrzi a lenyomatot ujjaim nem felejtik el a szirmok táncát kinyújtott tenyeremből a verebek csipegettek s vígan szárnyra kelve verték fel a csendet megérintve csőrükkel a távoli horizontot… Huszárné Vass Edina
Sóhajok Most is pont úgy fekszel a párnán, ahogy nem rég,ahol arcunkra az idő nyomta a virágmintát. Ott a vágyak nem csupán üres álmok, gyönyörűen csókra éhesen… Szuszogásodban pihenni akarva, néma párbeszéddel ölel a mosolyod. Félek! Mikor szeretve simogatlak, mintha törhetővé válnál kezeim alatt,rettegek nehogy összeroppantsam a pillanatot. Huszárné Vass Edina
Ébredés reggel a múlt csalogatott a konyhába anyám ott ült szótlanul a pillantását kerestem arca komoran meredt a földre mozdulatlanul lábaim alig vittek előre egyensúlyoztam nehogy elveszítsem önmagam érinteni szeretném de a porladó gondolatok messze vitték a csésze széléről hirtelen lehullt az ébredés néztem a semmibe anélkül hogy találkoztunk volna… Huszárné Vass Edina
Ketrecbe zárva Csukva az ajtó ,résnyin látni az eget megszakadt részletekben Várni némán,mint kiszáradt sivatagban Hol a szabadság a levegő ? ami mindenkinek jár Csak ülsz ,és én ülök némán… Kitörnék.De TE saját magad zárod be az ajtót. Fuldokolva a fogságban amíg csak élünk s lassan elkopnak a szavak,megtörnek az álmok. Hallottá válunk mint két … Olvass tovább
Háttal önmagamnak mozdulatlan lett minden falakat átjárja az enyészet nem illik rám ez a fegyelem -szorít- egy darabig még elviselem végül szöges drótra akasztom a hajnalt ajtónyitásnyira hagyom a jelent (várva valamire) bujkálok a magatehetetlen pillanatokban: meg ne lásd arcom a tükör előtti csöndben… Huszárné Vass Edina
Árván Csend ül a szobában lámpán egy döglött bogár (képzelet nyit ajtót) lélegzet járja át a teret asztalon hiánytalan a teríték por lepi a képeket… — Huszárné Vass Edina