Felber Zsolt Már napok óta hatalmas pelyhekkel árasztotta el a hó az erdőt. A fák között élő kis állatok a nagy hidegben dideregtek. Lassan minden ehetőt megettek, így már nem leltek élelemre a fehér hótakaró alatt. A kis nyúlnak, hogy családját ellássa, nem maradt más választása, fogta kis hátizsákját és elindult a város felé. A hosszú úton … Olvass tovább
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hosszú erdő. Ennek az erdőnek a szélén élt egy ember, kinek rengeteg kis szárnyas állata volt. Hatalmas tyúkólat épített nekik. Mindig, mikor bement a városba, szépen beterelgette őket az ólba, és rájuk zárta a lakatot. A lakatkulcsot jól zsebre vágta, s úgy indult el az útjára. Történt, … Olvass tovább
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hosszú erdő. Ennek az erdőnek a szélén élt egy ember, kinek rengeteg kis szárnyas állata volt. Hatalmas tyúkólat épített nekik. Mindig, mikor bement a városba, szépen beterelgette őket az ólba, és rájuk zárta a lakatot. A lakatkulcsot jól zsebre vágta, s úgy indult el az útjára. Történt, … Olvass tovább
Ködös, szomorúan borongós reggelre ébredt. A ködcseppek, mint lihegő kutya nyelvéről a nyál, úgy potyogtak le a megfáradt fák leveléről. A Napnak, mintha nem is lett volna kedve felkelnie, távol maradt a Földtől. Mégis rutinszerűen végezte el reggeli teendőit: megmosakodott, rendbe szedte kócos hajzatát, majd csinosan felöltözött. Gyomra rángott egy kicsit, így semmiféle étek nem … Olvass tovább
Elolvadt a hó. Lassan magához tért a természet, a földbe sorra kis hajtások dugták ki a fejüket, hogy zöldre fessék az erdei talajt. Az égen a Nap is egyre többet mutatkozott, hogy lágy sugaraival simogassa a friss rügyeket. A Kerekerdő közepében is elindult az élet. Egy bükkfa ágainak hajlatában rakott fészket egy cinkepár. Különös gondossággal … Olvass tovább
Egyszer volt, hol nem volt, amikor még a róka meg a farkas nem haragudtak egymásra, akkor még együtt is jártak portyázni. A róka a ravaszságát adta, míg a farkas félelmetes fogai jelentették a hatalmat számukra. Rendre tőrbe csalták áldozatukat, és közös erővel végeztek vele. Most is ott éltek a meseszép erdőben, ahol az apróbb állatok … Olvass tovább
Ragyogó nap köszöntötte a világra jött őzgidát. Még a felhők is összeölelkeztek örömükben. Azonban ez az öröm nem tarthatott sokáig, mert dörgő fegyverek vetettek neki véget. Az őzgida egyedül maradt, teljesen árván. Nyüszítő hangocskájával kereste anyját, minden kis sziklavájatba, barlangba betekintve, de sehol sem lelte. Közben igen erőteljesen jelentkezett éhsége. Bizonytalanul lépkedett az erdőben. Lassan … Olvass tovább
Csodálatos völgyet ölelt át az erdő, hatalmas fái meredek védőkarként nyújtóztak a természet fölé. Lent, a völgy mélyén egy ezüstszínű tó ringatózott. Az égig érő fák között megannyi állat élt, de a legtermetesebb a medve volt közülük. Gyakran lejárt a tóhoz szomját csillapítani, de a legnagyobb gondja az volt, hogy nehezen lelt élelemre. Csak nagy … Olvass tovább
Történt, hogy egy alkalommal, mikor a róka fondorlatos észjárásával kikergette a mesékből a farkast, még sem sikerülhetett a terve, hogy friss tyúkhúst egyen. Ugyanis ott, ahogy állt a tyúkól előtt, egy pillanatra földbegyökerezett a lába. Vörös szőre az égnek meredt, szemei kigúvadtak, teljes testéből rázta a félelem. A tyúkól mellett ott pihegett egy kopó. Igaz, … Olvass tovább
Elsuhant mellettem Némán állok ronggyá foszlott rajtam az élet elvakított szemem kiégett kezem bénán hever a vérben. Agyam kiüresedett Lelkem a pokol kapujára szegezve Szívem folyamatosan sípol sorsom összetöredezett. Félek, hátha valaki lát: elsuhant mellettem a világ!
Pokoli szerelem Ülök a padon, dübög szívem, nyakamba csapzik verítékem. Mellettem ül a Nagy Szerelem, izgatott lelkem majd’ kilehelem. Szólnék Hozzá, de nyelvem nem bír, remeg kezem, arcom veres pír. Forró vonzalom tüze lobban, égek benne, de kicsit jobban. Elhamvadok, némán ülök, megpróbálom, belesülök. Mi az ördög lehet velem? Ez hát a pokoli szerelem!
Fénykalapács Cudar idők ássák sírom tükröm törve, belém tátong, lelkem hasad, alig bírom, tartom, magam e világon. Csillagszemek lesnek föntről, figyelgetik halvány fényem, s kalapácsként verve jövőt kihunnyadok a sötétben.
Élet sarjad Egy gyöngycsepp perdül le az arcról, Legyőzve megannyi kínzó fájdalmat, Angyalszárnyak halk suhogása szól, Üdvözölve a teremtői hatalmat. S tőle jő az új élet csodás, Míg fönn fényes csillagok pompáznak, Lennen lobban a szerelem sugallata, S ki nem hamvad a tűz áldott lángja. Tisztaságának ezüst tengere ringat, Megpihenve reng rajta az erős bárka, … Olvass tovább
A vén tölgy Karolom az időt, a végtelent, Ragaszkodom, Kitépni innen nem lehet. Tartom a csillagokat, Védőn – óvón, Földemet ne szórja. Cserzett bőröm menedék, Hűs oltalom, S adja házad melegét. Életem bölcsőt ringat, Földbe kísér, Haló hitedet hívja. Szél, s ha eső meggyötör, Én maradok, Vagyok múlt, s leszek jövendőd!
Holdviola Égi kertembe Fényes magot plántáltam Sugár harmatút. A sellő Kacér lányvarázs, Megfestett álmot hozó Zátony-szerelem.
Víztükör Ránctalan arcán Csendben alszik az álom, Kisimult lélek. Könnyek Végtelen könnyek Istenek bánatából Tenger mederben. Körök Kósza szél borzol, Halvány arcára szeplő Karikát rajzol. Arcom Csobbanó kavics Reszkető fodrot kerget, Arcom hullámsír. Hullámok Förmedő tajték Harmatos partra csapva Hullámzó harag. Vihar Szélben hajló fák, Őrjöngő vihar tombol, Hajam vad fűz-ág. Elsodort falu Gyöngyfényes arcú … Olvass tovább
A lélek dobbanása A Nap ezer ízével szántotta a pusztát, az éltet-adó magnak dús hajlékát, S fönn, a magasságban a jóságos Kékistennel karöltve járnak, Áldást szórván a jövőt, a reményt jelentő rögöknek. S lenn hálás a puszta, kalászokat érlel, s búzaszemek pergését dobolja bőven. Hajlotthátú ima kondul a kaszából, s pilingérező ének szárnyal tova a … Olvass tovább
Nyúlós, csöpögős, ködhullató idő volt. A szürkületi homály leple alatt bandukolt a nebuló a közeli, fakult-sárga iskolába. Péntek, tizenharmadika feszített a naptárban, de a gyereknek ez nem sokat jelentett. Mit tudta ő még ekkor, mi az a babona. Lassú léptekkel szelte a nyomott ködöt, nem érdekelte semmi, csak a hétvégét várta, valahogy eltelik az a … Olvass tovább
Őszapó Bontogatja fáradt lelkét a Napnyugat bús pásztora, Ami az ősz születése, az a nyár haló tora. Hajlott botján lassan lépked Őszapó, a vén tábornok, Sarka nyomán árva hanton méltósága rég megkopott. Letérdelve, fejét lehajtja, ha a végső nap majd eljő, s tépett köpenyére tapos a megfakult, rongyos idő.
Történt, hogy egy alkalommal, mikor a róka fondorlatos észjárásával kikergette a mesékből a farkast, még sem sikerülhetett a terve, hogy friss tyúkhúst egyen. Ugyanis ott, ahogy állt a tyúkól előtt, egy pillanatra földbegyökerezett a lába. Vörös szőre az égnek meredt, szemei kigúvadtak, teljes testéből rázta a félelem. A tyúkól mellett ott pihegett egy kopó. Igaz, … Olvass tovább