Sabján László

Napok múltán már feledtem volna az esetet, ha a sors nem intézi mégis úgy a dolgokat, hogy máig és (remélem) halálomig belém égjen az emlék. De (hála ég!) úgy intézte. Mert napoknak utána egy hirtelen jött nyári zápor kergetett be minket, engem és nagyapámat, a buszmegálló sárga hullámlemeze alá a tó buszfordulójában; kézen fogva, kacagva … Olvass tovább

Nagyapám megszólította a vétkest. Meg kellett szólítania, gondnoka volt a víznek, azonfelül szerelemmel imádta. A vétkes, kócos-loboncos fiatalember sértődött hangon vágott vissza, nem volt lényében semmi abból az évtizedekkel ezelőtti, akkori szépségből. Társai lapítottak, de vigyorogtak. Kinevették nagyapámat. Kinevették azt, aki ragaszkodott fogható, foghatatlan értékekhez, amelyekért tevékenyen aggódott, miként a tetterős kéz a test többi … Olvass tovább

Nagyapám a barátom volt. Ezt azért fontos mindjárt az elején megemlíteni, mert, mint megtapasztaltam, ez nem mindig és nem mindenhol ennyire tapintható, inkább csak halovány mása a létező, élő barátságnak. A nagyapák azok nagyapák, az unokák meg unokák, és ami összekötné őket, az egy olyan híd, amelyet olykor és helyenként ritkán látogatnak. Arra a hídra … Olvass tovább

– Bárcsak itt lennének most a gyerekeim! A férfi rápislantott a sóhajtozó nőre, majd válaszképpen némán megsimogatta a vállát. Az élesen friss hegyi levegő kellőképpen kitisztította a fejüket, már a magasságot is megszokták. Megígérték maguknak, hogy a nászútjukon senki nem fog lesérülni, ezért nem csatolnak fel például síléceket, de a harmadik napon megadták magukat a … Olvass tovább

A nő tekintete mohón markolta meg, tépte fel és fosztotta ki a kis dobozkát, a kezei azonban mozdulatlanok maradtak. Bár képzeletben már javában forgatta az orra előtt az ujján csillogó gyűrűt (ami teljesen mindegy, hogy milyen, akkor is a világ leges-legszebb gyűrűje), de ámuló szája mégis ezt mondta: – szerinted így kell egy nőt megkérni? … Olvass tovább

Civilizáció, struktúra, falak, ablakok, gépezetek, energiaellátás… minden egy hajszálon függ. Társadalom, rend, lélek, szaktudás… remény. – Nem hiszem el, hogy ez történik. – A fiatal nő már többedszer nyögött fel ezekkel a szavakkal. A vele átellenben ücsörgő férfi tehát hitt neki. Elhitte neki, hogy nem hiszi el, ami történik. Ugyanakkor ő maga azt nem tudta … Olvass tovább

A férfi kedvetlenül sétált fel-alá a fióképület impozáns halljában. Kezeit hol maga mellett lógatta, hol összecsapta a háta mögött. Markában egy prospektust szorongatott, amit egy reklámállványról vett el, de valahogy mégsem volt semmi kedve belepillantani azóta sem. Hosszú utat tettek meg. Nem, nem az autóútra gondolt, ami legalább másfél órán át tartott és amely során … Olvass tovább

A férfi belépett az otthonába. Az elegáns belvárosi lakás a patinás épület 3. emeletén… megdolgozott ezért. Mindig ezt mondogatta magának, pedig valójában ritkán tudott őszintén így érezni. Ha kitette a lábát a házból, lépten-nyomon hajléktalanokba botlott; nem tehetett róla, állandó lelkifurdalással küszködött. Ők talán nem dolgoztak meg érte? Dehogynem! Biztosan. Csak hát, az élet… a sors… … Olvass tovább

Egyedül sétálni… Nem is olyan rég, szinte tegnap, még maga volt a nyomor. S nézd, most mégis… sétálok, egyedül, ugyanitt, a nyomornak nyoma sincs, én pedig úgy idézem fel, mint egy tegnapi teadélután képeit. Mintha semmi sem tudna már bántani. Percekre néha még azért el tud szomorítani az élet, aminthogy nem is olyan rég csupán … Olvass tovább

Ablakon át nézek kifelé, gyönyörű tájra. S nem is vágyom most semmi egyébre, mint nézni kifelé egy ablakon; képzeletben odakint vagyok. S képzeletben talán gyermek is vagyok. Mit kezdek most a tóval? Meghódítom? Ahhoz már hideg van. Kavicsokat gyűjtök, és kacsáztatom őket? Meglehet, hiszen az egész tó az enyém. Az enyém… Az ablak, az idebent, … Olvass tovább

Legelsőként természetesen az éles eszű kis July tért magához. – Ez a bácsi nem az én apukám! Nem is úgy néz ki. Az én apukám bányász. Mindig piszkos a keze. A következő pillanatban mindenkiből kitört a nevetés. A kislány ugyan nem értette, min nevetnek olyan jóízűen a felnőttek, de a tudat, hogy a folyamatot az … Olvass tovább

– Igen, érthető – bólintott Thomas teljes megértésre jutva. – Akkor tehát ő – mutatott az ódon síremlékre – nem te vagy. – Nem, nem én vagyok – felelt Julia. – Ő az 1891-es nagy influenzajárvány egyik áldozata volt. Sokan áldozatául estek abban az évben a pusztító járványnak az egész térségben. Oroszországból indult előző évben … Olvass tovább

– Igen. Tudod… Nos, hallottad már azt a kifejezést, hogy "indigó-gyermek"? Thomas meglepetten, de ébredezőn hunyorgott a nőre. – "Indigó"? Azt hiszem… az auráról van szó, igaz? Mintha olvastam volna erről valamit… Julia, a nagyobbik, elrévedezett. Talán azon tűnődött, belemenjen-e egy olyan kitárulkozásba, amivel egy olyan témakört kell érintenie, melynek számos kritikusa és gúnyos ellenlábasa … Olvass tovább

Az ismerős ismeretlen nő meglehetős rosszallóan nézett le a kislányra. – July! Mondtam már ezerszer, hogy ne zaklasd a kert látogatóit! A frászt hozod rájuk. Akik idejönnek, nem szeretik, ha piszkálják őket. A nő egy kis piros kabátkát tartott a kezében. A kis Julia szó nélkül felállt, és kinyúlt érte, hogy magára öltse azt. Thomas … Olvass tovább

A kislány erősen gondolkodott, homlokát is ráncolta belé. Kék szemei hol a férfit kémlelték, hol az emlékeit. – Te tanár vagy? – Nem. Nem vagyok tanár. – Akkor orvos? – Nem. Az sem vagyok. – Postás? – Nem. Nem vagyok postás. A kislány egyre reményvesztettebb lett. – Pék, boltos, cukrász, valami… – Sajnálom, Julia, egyik … Olvass tovább

Julia állt mellette. A haja most ugyan nem volt befonva és a ruhája is más volt, mondhatni modernebb, de, hogy ő volt az, arról Thomas minden kétséget kizáróan meg volt győződve. Miért ne követhetné Julia a divatot? Hiszen jól megfigyelhet itt mindenkit, lemásolhatja a mindennapok legaktuálisabb trendjeit. (Bármilyen képtelenül hangzik is mindez. Elvégre Julia jelenléte … Olvass tovább

A nőnek kedve lett volna megtorpanni és kikérni ezt magának, de semmit nem akart elrontani és főleg nem akart a főszereplő pózában tetszelegni, hiszen jól tudta és a helyén kezelte, hogy itt ma nem ő a főszereplő, hanem egy másik nő, és az ő személyéhez kapcsolódó emlékek a jelen történések mozgatórugói. S az, hogy elkísérhette … Olvass tovább

Húsz év telt el. Sok víz lefolyt minden mederben, mire Thomas visszatért. Már nem volt ugyanaz az ember. Már nem a fájdalom hozta vissza, hanem a puszta emlékezés. A nő, aki a kezét fogta, mégis érzett benne felbukkanni valamit, ami számára ismeretlen volt a férfiban. Ez a valami nyilván a múltból bukkant elő. A férfi … Olvass tovább