Julia 08.

Thomas meglepetten kapta a hang irányába a fejét. Majd ijedten vissza a kislány felé, de Julia már nem volt sehol. Huss, elillant. Kétségbeesetten kereste őt a szemével, de se közel, se távol nem látta jellegzetes alakját. – Julia! – kiáltotta fájón. – Ne menj még el! Még… még van pár kérdésem! Julia! – Ki a … Olvass tovább

Julia 07.

Thomas ismét csak hatalmasat nyelt. Merőn nézte a kislány arcát. Az arc valóban egy gyermeké. Helyes kis pisze orrocska, amelyet sok kicsi szeplőpötty táncol körül, égővörös copfok, kedves, rózsás arcocska, csillogó kék szemek. De a tekintet mégsem egy gyermeké. S a szavai olyan érettségről tesznek tanúbizonyságot, amelyet Thomas képtelen volt egy gyermeknek tulajdonítani. – Szóval… … Olvass tovább

Julia 6.

– Nem. Nem fázom, ha mondom. Én soha nem fázom, mit vagy ezen meglepve? Hogy a felnőttek milyen nehéz felfogásúak. Thomas egyre butábbnak érezte magát ennek a bölcs kislánynak a társaságában, de elengedte füle mellett az újabb sértés számba menő megjegyzést, és tovább tudakozódott: – Mondd, ki beszélt neked a fázós déliekről? – Az anyukám. … Olvass tovább

Julia 05.

Thomas nem tudta eldönteni, hogy most felüdülésében nevessen, vagy tudatlanságában inkább mélységesen elszégyellje magát. Végül az utóbbi vonzotta erősebben, ezért kissé bizonytalanul rákérdezett: – Miért mondod ezt? A kislány előredőlt, s mélyen a szemébe nézett. – Azt mondod, hogy nem csak szeretted, hanem még most is szereted azt a valakit. – Igen – bólintott Thomas. … Olvass tovább

Te vagy az

– Mit ír? A férfi meglepetten nézett fel a laptop mögül. – Parancsol? A nő fokozta egy kissé iménti mosolyát, és közelebb lépett. – Elnézést! Csak az iránt érdeklődöm, hogy mit ír? A férfi elgondolkodva nézett a monitorra, mintha le kellene puskáznia, hogy mit is. Néhány pillanatig vívódott magában, végül lezárta a laptop fedelét és … Olvass tovább

Julia 04.

A kislány összeráncolta homlokát, és Thomas biztos volt benne, hogy máris egy újabb zavarba ejtő gyermeki kérdés következik. De tévedett. Julia tett néhány könnyed lépést, majd térdig érő szoknyáját illedelmesen combjaira simítva lehuppant egy közeli padra. Onnan nézte azután fürkészőn ezt az idegent, mintha valami szokatlan, valami nagyon furcsa volna az ábrázatában, ami felett ő … Olvass tovább

Julia 03.

A kislány hangja úgy rebbentette szét a fojtogató felhőt, mintha az sohasem létezett volna. A fiatalember meglepetten pislogott le rá, és hirtelenjében válaszolni sem tudott. Volt valami a mellette álló kilenc-tízéves forma kislányban, ami miatt nehezen tudta eldönteni, hogy vajon álomkép vagy valóság. Önkéntelenül körbejáratta a tekintetét, tekergette a nyakát, de közel s távol egyetlen … Olvass tovább

Julia 02.

A férfi úgy érezte, arca szétrepedezik a hűvös szigeti szélben, mely mintha csak számon kérné őt, mit keres itt ebben az órában. Könnyek kellenének, amelyek alácsordulva arca fáradt dombjain megnedvesítenék azokat. De neki már nem voltak könnyei. Felnőtt. Életében először érezte ezt. S jól tudta, ezen a ponton, itt Új-Skóciában, távol az otthonától, távol mindentől, … Olvass tovább

Julia 01.

Az orvos fiatal volt. Még hitt a lélek törékenységében és abban, hogy a szavak gyengéd ölelése összefoghatja, körbenyalábolhatja e törékeny alkotmány széthullani készülő, repedezett gömbjét. A "gömb", e tökéletes test, ott volt előtte karnyújtásnyira, ő mégis, életében először megérezte az átívelhetetlen távolságot, a legyőzhetetlen messzeséget. Szavai nem jutottak el a férfiból lett roncsalakhoz, akinek csüggedt … Olvass tovább

Odatúl 8. – befejező rész

Az emberek elmentek mellettem, keresztülnéztek rajtam. Titok voltam immár érzékeik előtt, nem láthatott és nem hallhatott egyikük sem. S én lassan hozzászoktam ehhez is. Eljött a nap, amikor már nem éreztem magamat egynek közülük. Már csak úgy néztem őket, mint a hárs: furcsa, ideges lények, akik rohannak, törtetnek értelmetlenül, mit sem tanulva évszázadok, évezredek tapasztalásaiból. … Olvass tovább

Odatúl 07.

Ezek után másféle szavakat váltottunk a hárssal. Tanított engem, feltárta minden tudását. Megosztotta velem szemtanúsága minden bölcsességét, odatúlról és ittről. Ugyanakkor bizonyos vonatkozásban makacsul szűkszavúnak mutatkozott. Telt az idő, s én nem éreztem a fáradságot, nem éreztem többé éhséget, sem az éj hűvösét, a nyári nappalok melegét, szemem nem kívánta az álmot, testem nem kívánta … Olvass tovább

Odatúl 06.

Hosszú idő telt el azután, s én idegenként bolyongtam embertársaim között. Soha nem feledtem Tianmerát, a határőrt és az oltalmazó hársat, a szemtanút. Minden napomnak minden percében velem voltak, s én is ővelük. Életemet egyedül éltem, mégsem magányosan. Utamat sem igyekvéssel nem róttam, sem várakozó tétovázással; tudtam, ki vagyok és mi a dolgom. Nem voltam … Olvass tovább

Odatúl 05.

– Ember vagy – nyugtatott meg Tianmera. – De, vannak különleges sorsra született emberek. Mint én és mint te. A sorsunkat nem kerülhetjük meg, Robert. Az utunkat nem járhatjuk körbe. Az a sorsunk, hogy megvédjük a Földet. – Kiktől? – kérdeztem, meggyőzetve immár minden szavának színigaza felől. – Olyan lényektől, akiknek evolúcióját itt a Földön … Olvass tovább

Odatúl 04.

– Mit tettél velem?! Tianmera elnézőn pillantott felém, majd újra a messzeséget kezdte fürkészni. – Én semmit. Te teszed ezt magaddal. A tiltakozás mindenkit rabbá tesz. Az elfogadás… felszabadít. – Miről beszélsz te?! – dühöngtem, azzal sem törődve már, hogy a járókelő ismerősök esetleg őrültnek néznek, amiért magammal veszekszem itt az árnyékban. Két dologra tippelhetnek … Olvass tovább

Odatúl 03.

Kedvem lett volna kinevetni, de bátorságom, az persze nem volt hozzá. S kíváncsi is lettem, vajon működik-e a dolog. Eh, őrültség! De hát, mit veszíthetek… Lehunytam a szemem, és körülbelül oda próbáltam nézni, ahová az imént nyitott szemmel bámultam. Azon kaptam magam, hogy mindezt a legtisztább módon teszem, szinte gyermeki igyekezettel. Őszintén, valódi lelkiismeretességgel kerestem … Olvass tovább

Odatúl 02.

Valamiért úgy éreztem, pillanatnyilag nincs okom megszólalni. Talán arra vártam, hogy majd megmagyarázza invitálását és esetleg az azt megelőző kijelentését is. Úgy éreztem azonban, hogy semmiképpen nem szakíthatom félbe őt. Elhittem, hittem abban, hogy valami nagyon fontos tevékenységet folytat, ami közben botorság lenne megzavarnom. Egyik pillanatban még ezeket éreztem-gondoltam, majd a következőben már megmosolyogtam magam: … Olvass tovább

Odatúl 01.

Amikor először láttam, még nem tudtam, ki lehet ő; ma is csak sejthetem. De amint megpillantottam, azonnal éreztem, most valami olyat tapasztalhatok, amit azelőtt soha. Egy illatozva susogó hársfa alatt állt, egyedül, mégsem magányosan. Egy volt közegével, tán a legodaillőbb, mégis élesen kiviláglott abból; a szemnek látnia kellett őt, ha semmi mást nem is látott. … Olvass tovább

Ez a beszéd 07. – befejező rész

Idők teltek el, időtlen idők. Tudtam, hogy így lesz, de nem bántam meg semmit. Kimondtam, amit ki akartam mondani. Amit azért akartam kimondani, hogy igaz legyen. Már megszoktuk a léptek koppannásait, a fölerősödő emberzajt, ahogyan naponta rázúdul a törhetetlen buborék gömbfalára, de csak, mint a záporverés az ablakon, zajában nincsen semmi tett, nem hoz semmi … Olvass tovább

Ez a beszéd 06.

A ránk hulló hosszú és mélységes csöndbe csak a sercegő fahasábok pattogása zajgott bele néha, az üvegfalon túl tomboló szél harsány hangja megtört a vastag, dupla ablakokon. Gondolataim elnémultak, kiüresedett fejjel álltam a semmiből jött nő előtt, és semminek éreztem magam. – Ki vagy te? – kérdeztem nagyon sokára. – Neked kell tudnod – felelte. … Olvass tovább

Ez a beszéd 05.

Annyi pozitív erő kéklett felém a tekintetéből, hogy el kellett hinnem, amit mond. Egyébiránt abban a pillanatban azt is elhittem volna neki, ha azt mondja: te egy kölyökfóka vagy. De ő természetesen nem mondott ilyesmit. Helyette azt mondta kedves hangon: – te jó ember vagy. Ezt bizonyára nem a magazinból olvasta ki, s én kellőképpen … Olvass tovább