Baranyi Imre Ma már csupán a gyertyafény, mi halkulón remegve világlik át a múlt ködén, idézve még e körbe, idővel íme, elfogyunk, nem őrzi elme lassan, se győzedelmes háborúnk, se vert hadunk agyunkban. Ma már csupán a gyertyafény, mi éjszakákon égve teríti rá a köntösét a megfagyott igékre, talán felenged egy kicsit, az ajkakon kimondva, belül melenget, … Olvass tovább
Amott a tél figyel, felülről lecsap reánk, ahogy lehet, mikorra már elég az őszből, havat hoz és hideg szelet. Teríti szét fehér subáját, alatta magvak alszanak, fagyott jegén a köd szitál át, recseg-ropog, ha kél a Nap. Ölelkezése ó, be tiszta, megérzed azt, ha átkarol, kijózanít, mikor nyakadba havat sodorva udvarol. Szeretheted jeges varázsát, akárha … Olvass tovább
Ella Wheeler Wilcox – Kétféle ember Kétféle ember él ma itt e földön, a többivel, ha nincs nem is törődöm. Nem általában jó vagy rossz halandó, a jó félig rossz, míg a rossz félig jó. Nem is a boldog és a bús lepergő évek, mosolyt terítve, és gyakorta könnyet. Nem is vagyon, nem is a … Olvass tovább
Az őszi szél ma felsepert, az udvaromba tévedt, a szív sajog belé, levert vagyok, s borús evégett, hiszen ma végleg elsodort, a nyári tűz hideg lett, utána, mint ki ott se volt, a szürke ködbe széledt. Vajon hová cipel ma el az őszi szél előlem, ki lesz, ki téged átölel, ki ringat el, ha én … Olvass tovább
John B. Tabb – Macskák Úgy harcolnak, mint démonok a holdfogyatkozásban, amíg a hajnal felragyog a húrokon a vágyban. 2021. november 19. John B. Tabb – CATS THEY fought like demons of the night Beneath a shrunken moon, And all the roof at dawn of light With fiddle-strings was strewn.
Varázsa szól a lantomon a régi, szép időknek, mikor maroknyi irgalom kijárt a süllyedőnek, de nem taposta akkor el, a mást kigondolókat, se gőg, se indulat, mivel hatalmasok se voltak. A máz, mi arcokon virult, esőben el nem ázott, csibész, ha volt a kis ficsúr, a törzse megbocsátott, nem volt igazmondó, aki jogot kerítve, nyersen, … Olvass tovább
Amott a hegytetőn a hó fehér subát terít a büszke csúcsra, jelezve azt, hogy újra itt a tél, az ősz nyakát szorítja ujja, előre küldte már fagyos szelét, öreg kabátod ostromolja, lehullt avart kavarva szerteszét a lelkedig hatol karolva. De most havat cipelve érkezik le rád a szürke fellegekből, szikár, fagyott meződön átsüvít, az ablakod … Olvass tovább
Emily Dickinson – „Természet” az, mit nézve… „Természet” az, mit nézve a hegy, a délután, mókus, kis árny, a méhek, csodálatos mennyország. Természet, mi fülünkbe fecseg, miként a tenger, mennydörgés, vagy tücsökdal, nem, az egy világnyi koncert. Természet az, mit ismersz, amely kimondhatatlan, rá nem maradt tudásunk, fogalmazhatatlan. Emily Dickinson – “Nature” is what we … Olvass tovább
John B. Tabb – Egy törlés Zsebkendő, s orr között különbség adódott, és megint működött, ismét megoldódott. John B. Tabb – A RUB ‘TWIXT Handkerchief and Nose A difference arose; And a tradition goes That they settled it by blows.
Mint ócska lanton sír a régi dallam, zokog szívem, nehéz, lehúzza lelkem, mikor születtem, én a pillanatban e szép hazán kies vidékre leltem. Mit adjak én, hogy újra szép reményed öleljen át, ne űzz, kegyelmed óvjon, engedd, hogy megmaradjak és csak érted csatázva rántsam újra ősi kardom. Ne hagyd, hogy más világokon hajózzak, adj nékem … Olvass tovább
Konok magyar vagyok, de én letérdelek, ha illik, akár a templomom kövén, s le én, ha rózsa nyílik. Letérdelek, ha ajkamon szerelmi vallomás zeng, de térdelek, ha nem hagyom, hogy eltapossanak lenn. Letérdelek, s emellek én, a vállamon cipellek, letérdelek sírod tövén, mikorra eltemetnek. A földemen letérdelek ha burgonyám begyűjtöm, mikor hagymámat elvetem, hogy az … Olvass tovább
John B. Tabb – Fájdalomcsillapítás „Ne fájjon!”, emígy a fog a fogásznak; „Szintúgy,” – szólt az orvos – „neked.” Majd hozzátette: „Kétségtelen, mielőtt kint leszel, a több fájdalmat te szenveded.” John B. Tabb – PAINS-TAKING “TAKE pains,” growled the Tooth to the Dentist; “The same,” said the Dentist, “to you.” Then he added, “No doubt, … Olvass tovább
Mint a virág, ha a szirma lehullik, nincstelenül, dideregve fagy el, jaj, lázadozom, de az őszi Nap ásít, hűti a vágyam a mirhaolajjal. Nincs hova mennem, a tél közeleg már, hófityulát kap a hegynek az orma, jéghidegekkel a “ber” hava megvár, hej, de belül csak a tűz zakatolna. Elfut a nyár, megy az ősz is … Olvass tovább
Fejemben él a régi szép időknek megannyi édes, álomitta képe, eláramoltak és ma visszatértek, leülni még e visszarévedésre. Diákszerelmek álmatag topognak, beengedem sorát ez ámulásba, a lázas évek íme elrobogtak, minő sebes ma létem áradása. Hiszen ma délelőtt mi még feleltünk, kilesve válaszát a dolgozatnak, jövőnk be csábosan repült előttünk, s mi mind utána boldogan, … Olvass tovább
George Gordon Byron – Szépségben jár Úgy jár a szépben, mint az éj felhőtlen csillagok között, akár sötét, akárha fény, szemed szemével ütközött, így érte el, hogy menny ködét takarja napvilág mögött. Egy árny, ha merne, bár kevés, mi kellemet kikezdene, sötét haja hullámzik és arcán a fény finom zene, hol eszme árad, oly merész, … Olvass tovább
Ma délután, amint kacatjaimmal időztem épp, fiókomat pakolva, levél akadt kezembe gyöngysorokkal, te írtad azt nekem diákkoromban. Előkerült belőle régi képed, hajad sötét, akár a gesztenyék még, nevetsz, amint remélt jövőnkbe nézel, fejed fölött be tiszta még a kék ég. Azóta már a pápaszemre bízom az olvasást, de most a könnyeimmel viaskodom, nehogy fotódra hulljon, … Olvass tovább
Megitta már borát szegény, megint lehet kemény legény, de várja őt a mostoha, szerelmesének ostora, a nyelve vág, utána csíp, a hangja szúr, akár a síp, keménykedés hiába már, ezer csapás, mi rája vár. Nehéz a szó, eget verő, övé a tér, s a térerő, a karja csép, a szája jár, szegény legény fejére száll … Olvass tovább
Hűvös az éjszaka, bújj ide hozzám, megmelegítlek a paplan alatt, csillagodat tenyeredbe lehoznám, még mielőtt ragyogása apad. Vágyaidat remegőn teleszórnám Hold sugarával, amíg lep az éj, tűzbe borulva e mámoros órán, addig ölellek, amíg jön a kéj. És ha a reggel az ablakon átlát, nézi időtlen, amint zakatol szívem a hajnali Nap sugaránál, fellegeken dobol … Olvass tovább
Lehull a fák alá a lomb, de még a vágy velem bolyong, hiába tűnt a tarka nyár, a vérem (én öreg szamár) ma úgy buzog megint, ahogy buzogni régen elszokott, akár a hegytetőre fel, kapaszkodik, s nem éri el. No lám, a vágy milyen nagy úr, az elme ím, megint tanul, hiszen, ha azt megértenéd … Olvass tovább
Zúgnak a szélben a meztelen ágak, nincs menedék, sebesen fut az őz, fent feketén kavarognak a varjak, hallik, amint velük illan az ősz. Már a napok szaporán rövidülnek, hegy lehel arra hideg levegőt, jelzi a lépteit onnan a télnek, fagyba citálva a boldog időt. Múlik az ősz, belesajdul a szívem, hol van a fény, hova … Olvass tovább