GodivassTúl a létezőn (szorongás) Olykor megtörténik egy hangoltság. A létező, mi körülvesz minket elmozdul, elsiklik, túllépünk rajta, túllépünk mindenen. Mi sem marad nekünk. Önmagunk iránt is közömbösen, otthontalanul állunk, csak a NINCS, marad velünk. Nincs kiút, nincs hova menni, csak a SEMMI. Vajon túl a létezőn, valami mögöttes létben milyen a tér? Hiszen a lét … Olvass tovább
Őszi vers (Babikámnak) Mintha mélán álmodozna a bágyadt napsugár. Elmúlt? Igen, súgja a szél, Elmúlt a nyár. Tükröt tart elé a tó, s oly andalító a csend, amely mindent betakar. Vajon mit akar a két ember, aki egymást átölelve áll? Mire vár? Vagy csak álmodoznak ők, mint a napsugár? 2013. Vass István
A mi időnk. Csak szalad, repül, – meg nem áll. Percek, órák, évek, mind elszállnak egymásután. Suhan, sodor, tépáz, vagy simogat, a végtelen, megfoghatatlan, rejtelem. Nem adnám senki másnak, mit ketten megéltünk. Itt laksz te már a szívemben, itt élsz mindörökre kedvesem.
KLÁRI ÉS ISTVÁN Klári már asszony volt, – kétgyermekes anya, – amikor István megismerte. Talán hét-nyolc éve élt együtt a férjével. Lassan felépült a családi házuk, s a gyerekek, – egy kislány és egy kisfiú, – közben iskoláskorúak lettek. Nem volt felhőtlen az életük, mert a mindennapi gondok, az építkezés nehézségei olykor nyomasztó hangulatot szültek, … Olvass tovább
Hajnali rémlátás. Széltől űzött, fáradt, hajnali ködök, ha megpihennek síró, dermedt ágakon, hangnélküli szóval szólok süket, de hallgató fülekhez. Gondolat neszez, s én őrködök. Látok vak szemeket meredni, semmibe. Sóváran nézni, de mit se látni. A szó elakad torkomon, nyöszörgő ordítását hallom a világnak e rőtszínű, rémes hajnalon. Halott fény sötétlik. Izzó árnyak jönnek s … Olvass tovább
A szél és én Sétáimon gyakran elkísér, hol csendben, mint én, mélázva jön, majd futni kezd, s hajamba túr a szél. Igen. Ő gyakran jön velem. Borús arcom játszva inti meg. Fülembe sugdos biztatón. Ah, de nem. De nem. Csak néha már azt hiszem szavát is hallom, ahogy mesél. Ki szólna hozzám íly kedvesen? Vagy … Olvass tovább
MEGEMLÉKEZÉS (elbeszélés) Hűvös, októbervégi szürkeség telepedett a térre. Dér ült a környező házak tetején, s a csendben, a csupasz ágakon, – amikor a szél rosszkedvűen megrázta őket, – megcsillantak a fagyos vízcseppek. A téren templom állt. Magas tornya mellett egy szépen faragott kopjafa is az ég felé nyújtózott, rajta felirat: 1956. Körülötte emberek gyülekeztek. Nyakukat … Olvass tovább
Csak álmodjatok! Elszáradt már a krizantém a sírokon, Elment már minden ismerős, rokon, Rég kihunyt a mécsek lángja, De jégkristályból, hóból, dérből Most a rideg fagyban életre kél A tél csodás, csillogó virága. Álomvirág ő, mely őrzi Végtelen, örök álmotok, Oly csend van a temetőben, Álmodjatok! Csak álmodjatok! 2016. Vass István
A TEMETŐK FÉNYEI Egykor csillogó szempárokban éltek, ragyogtak talán. Szelíd, sugárzó boldogság, vagy bánat lehettek. Vagy ott fönt, a többiek közt, megannyi csendes éjszakán, csillagként, vándor üstökösként fénylettek? Ki tudja titkukat? A fények titkát. Melyek most itt, a zimankós éjben, lobogó mécsek lángjában csillannak fel. S a sápadt derengésben régmúlt emlékek élednek csendben- szomorún, a … Olvass tovább