Nostradamusok kora

A Földön Káin volt az első gyilkos, égre szálló füst miatt ölte Ábelt. Volt időkben Isten haragja rálelt, Édentől keletre űzte el. Cinkos utódok otthona hol forró, hol nyirkos, megszenvedték a bűnt,átélték Bábelt. Láttak sok gyilkost, ki torkokat átszelt, s éltek jól, kezük hiába maradt piszkos. Először máglyák, később halálgyárak, ököl, kés után ágyú, tank … Olvass tovább

Anikor a hajnal átölel

Néha kora, máskor késő az alkalom, amikor szememre álmokat fest az est. Már alszol, így hát kis vánkosom altatom, de fránya módon az gyakran pihenni rest. Álommanóm vagy talán égi angyalom súgja: – A tegnapot nem kell, hogy elhitesd, így, mikor fejem alá teszem alkarom, arcodat a sok évtized széppé kifest. Tudom és érzem, hiába … Olvass tovább

Örökké jegyben

ÖRÖKKÉ JEGYBEN Katalin – triptichon ALEXANDRIAI 282-305 Egyiptom A történet lehet, hogy legenda csupán, hogyan élt s halt a ciprusi királyleány. Hite nagy volt, műveltsége tudós-humán, ötven tudósból nem tagadta meg sehány. Ki Istenében szilárd, testben sem puhány, császárnak, kísértésnek, kínzásnak ellenáll, hitetlen korban csak a rossz élhet buján, tudja .látja, hamis idők kora lejár. … Olvass tovább

Télidő

Rezdülésnyi pillanatban megállnának a hópihék. Feltekint, ami alant van, sóhajtva: – Hullj, ha hullni kék… A kóró magában mereng. Szél zümmög. Az odalett nyár fűzfuvolája jégtől rekedt. Mézgás fatörzs emlék-nektár. A csend magával ragadó. Az idő vadlibák éke: eltűnik majd, akár a hó, ujjainkra olvad, s vége.

Adventi pillanatok

Dúdol a vén fenyves, hárfázik a szellő, a Hold ma oly kedves, és leng néhány felhő. Madarak figyelnek, néha egy ág rezzen, most minden kis jelben üzenetre lelnek. Kis pisla csillagok fényesen ragyognak: a remény villan ott, kicsiknek, nagyoknak. Szobákban lámpa ég, titkot rejt a fenyő, sok függő és nyakék bájosan libbenő, Gyertyák és angyalok, … Olvass tovább

Csonttollú ideje

Ez már nem az ősz, de még nem is a tél. Koravén Nap hamar nyugovóra tér, kormos kémény kósza füstöket pipál, sálként tekeri egy enyhe szélspirál. Földben felejtett ásó unott –facér, rozsda rágja, oda a fényes acél, Levelek fonákján az idő zsirál, majd egymásra hullnak puhán és simán, Fenyőn a csonttollú ritkán didereg, borzas tollain … Olvass tovább

Latolgató

Szelíd folyón feszülő jég, így vagyok mindkét parton, kíváncsi füzes, kéklő ég, ahogy világom tartom. Csobogássá olvadó híd, ha itt a tavasz, a nyár, hívó jeleket adó ív, amin dalol a madár. Ott lehet a tél nyugalma, hol földig ér a fehér, s a várakozás jutalma a tavaszba belefér. Majd ezernyi fű és virág színes … Olvass tovább

Utóirat egy falevélen

Jel nincs, mi mutatna utat, talány minden kis fordulat. Nem is maradnak itt nyomok, avarba hullnak mítoszok. Idő völgyében köd lebeg, hiába pásztáznak szemek, itt az előre a hátra, csöndet méricskél a hátha. Kacattá válik sok dolog, semmibe emlék sompolyog, a galaxisban elveszik: sehol egy elképzelt zenit! Őszi múlásnak csak mása a falevél zuhanása, üzenetként … Olvass tovább

Reggeli sétám a kertben

Nagy ereje van a Napnak, ahol ősi fények laknak, tavaszból nyárba, majd őszbe az árnyék ballag időzve. Velem marad, míg megállok, mindig bölcs, soha nem álnok, melegében messzi, távol anyám szíve benn világol. Akkor voltál szép szeptember, egyszerre jött kettő ember: én és aki egy volt velem, emlék lettél, iker-felem. Mindig előre, nem hátra, és … Olvass tovább

Őszi sétám a kertben

Nagy ereje van a Napnak, ahol ősi fények laknak, tavaszból nyárba, majd őszbe az árnyék ballag időzve. Velem marad, míg megállok, mindig bölcs, soha nem álnok, melegében messzi, távol anyám szíve benn világol. Akkor voltál szép szeptember, egyszerre jött kettő ember: én és aki egy volt velem, emlék lettél, iker-felem. Mindig előre, nem hátra, és … Olvass tovább

Rendületlenül

Mit ér a szó, ha benne a félsz: beszélsz, de szíved meg se rezdül, napról napra csak magadnak élsz, s nem hazádnak – rendületlenül. Mit ér a vallomás – ha van is -, hogy itt születtél, tudod, belül, mindez csupán pátosz és hamis, de szajkózod – rendületlenül. Mit ér a sok hangos nyafogás, attól meg … Olvass tovább

Vihar csendje

Vagy előtte vagy utána létezik a pillanat, amikor a VAN hiánya mint egy tollat kiragad. Lelked is csak egy vákuum. Érzed, behorpad az ég, s dörgés előtt még átgurul benned a sok hordalék. A néhavolt napsütések megrajzolták az ívet, mert kitetted sok ütésnek, óvatosabb a szíved. A sunyin kis légnyomásban már megérzed a veszélyt. Mások … Olvass tovább

NAGYPÉNTEK (A bennünk élő stáxiók X1.)

Az alkalomra mindig összegyűlnek a csak látszatra adók s valódi jók. Kezünket mosva engedünk a bűnnek, vélve, feloldoznak könnyes stációk. Magdolnás arcok, bűnbánatba gyűrtek. Kereszt hitté emelt véres rációt. Haltak a Szeretet nevében tűrten, éltek nevével manipulációk. Harminchárom éves. Még három óra. Világ feszül, mint csend a mutatóra. Katonarutin: szegek és kalapács. Bennünk ma felsír … Olvass tovább

Mánták csendje

Mánták csöndje Gölnicbánya Király-hegy patakja még ma is sebes, – ahol magához öleli a Hernád – lassan hazát felejt a büszke Szepes, s ezüsthajat hullat, sóhajt a hegyhát. Egykor a mélyben sok kincs volt, és becses emléküket őrzik talán a fejfák, pedig kezük, lelkük gyakran volt sebes, sok haza közül szívükben csak egy fájt. Arany, … Olvass tovább

Gondolkodó

a Magyar Kultúra Napján A kultúra benned, s szolgál örömül, utódaidnak ezt hagyod örökül, de vigyázz, ne kevesebbet adjál, mint amennyit őseidtől kaptál! Mondhatnám, hogy kultúra és magyar, de zavarban vagyok, a szó mit takar? Nem anyagi, szellemi érték nekem, de nem tudom, mi az értéktelen? Talán egy olyan összetett egész, amin nem fog a … Olvass tovább

Szilveszter pillanata

Évente s mindig ilyenkor kívánjuk: vidámat, szerencséset és boldogot, zsebben az Ó összehajtott colstokon, a tegnapoknak ritkán fáj hiányuk. Zúg petárdák hangja, talmi a lángjuk, nem égből lehulló tarka csillagok, mégis valami nekünk csillan ott, ócska remény, de makacsul kívánjuk. Egy kis pezsgő, konfetti meg trombita, éjfélkor aztán semmi hang, tromf, vita: lélegzetünk simul a … Olvass tovább

Lélekkarácsony

Bennünk a karácsony, a nekünk szóló, szívünk a gyertya, lelkünk csillagszóró. Kisded reményünk puha hóval födve, mintha éjjel a három király jönne. Az ég óceánján hitünk a móló, éj-mély sötétben félelmektől óvó. Csillagok néznek, mint fenyők a völgybe, visszapillant reájuk a Hold gömbje. Ahogy meg van írva, a jóslat örök, nem fedhetik el azt felejtés-ködök, … Olvass tovább

Télapó egyszer

Egyszer még eljöhet ez a jó öreg, az igazi, az örök-vén és vidám, förgetegen átlátva, mint egy szitán, akinél a szó nem szájba tett szöveg. Vele igaz tél, meghitt a fényköteg, égi rénszarvasai kilenc villám, csillagokból le, át völgyön és sziklán, ahol Üstökös már Rudolfot követ. Jó lenne látni, ahogy hullong a hó, hallani az … Olvass tovább

Örök érkezés

Fagyos az év szaka, vár még a tél hava. Fénylő a holdkaréj, meghitt, csendes az éj. Hallgatag csillagok reménye csillan ott, míg szívekben kinő az egyszervolt idő. Minden szem égre néz, lélek ma kis zenész: egy üstökös talán, de örökszép talány.