Habos László

Szent Igéknek tüzes szavai hullottak Szószékről, s valami távoli világból. A rekedt pap bűnbánó könyörgésére Arctalan kórusból mondott álmos áment Visszhangoztak szeplőtelen ódon falak, Miközben az özvegy félénk csendre vágyott, A fényfüzéres betlehem melegére, S az ünnep elringató üzenetére, Amit csak ő hallhat, amit csak ő kaphat, De nem volt bátorsága ily nagyot kérni, Sem … Olvass tovább

Ajtót nyit… „Szentséges hát találkozásunk” Szobor arcodról nem csöppen vér, s nem száll fel sóhaj, templommagányod örök csendje ma térdre rogyaszt, elnémul csend, s szívajtó zárul. Vártál, vártalak, szentséges hát találkozásunk, nincsenek szavak, bennem vagy, és benned a világ teremtő sóhaj. Ajtót nyit akaratom, néma imám véred a borban. Szobor fájdalmad lelkemhez ér, kinyílt barkaág … Olvass tovább

Mint felröppent pillangó, oly könnyedén, s védtelenül járod be bensőm. Szegényes mégis királyi ez utazás, titkaim nem maradnak rejtve. Hosszú volt az éj, s régóta hajnalodik, de nem ér el Napod. Tehetetlenségbe fullad akaratom. Szolgaságom csorba szabadság, faltól falig ér, s a vakító csillagábrák kinevetnek. Tékozló magányban a hazavezető útra léptem. Könnyel s verejtékkel töltök … Olvass tovább

Arcodon arcom vonásai tükörképe égnek, fénynek, formázottan durva művészi alkotása valami mély szenvedélynek. Szemek csillogók, szépek, túllátnak minden ősi képen, időt törnek ifjú álmok, vad ösztönök utolérnek, jussot kérnek, s szétbontják a végtelenbe rejtett sosem látott színeket, és valami mély szenvedéllyel újrafestik lehunyt szemmel vakon, Teremtőnek rideg álmát, arcom megszépült vonásait, szabadságunknak határait, bűnbeesések látomását, … Olvass tovább

Tekintetem időtlen tekintetre tapad. Megbújik csend és tékozló pillanat szakad. Darabjaiban elmúlt idők foszlányai. Csendet törve melyikünk akar megszólalni? Néma mozdulatlanságban örökmécs figyel. E dohos falak közt ki kegyelmez meg kinek? Talán Te leszel, aki a kereszten marad, És én nyitok ajtót feltámadt öntudattal.

Régi éjeken, ha sírtam asztal fölött csöndesen tenyerembe nehezült fejem, s míg fehér gyertyaláng félszegen világlott elhagyta lelkem e zavaros világot. Messze szárnyaltam mégis közel jött az ég váratlanul lelkemről minden súly lehullt, s mi fájdalmasan vállam nyomta sok vétek elmerült a megtisztulás tengerében. Sötét éjeken megkopott asztal fölött csöndesen verset írok, és nem fáj … Olvass tovább

Találkoztunk. Egy ételosztáson. Egy tüntetésen. Néztél. Néztelek. Elrohantál. Hova menekülsz? Nekem nincs hova. Maradok. Várok. Várlak. Még találkozunk. Átgázoltak rajtam vastalpú bakancsok. Közönyös szemtanú az idő. Megbámulnak. Voltam és vagyok. Úton és útban. Eső esik. Betakarnak. Bólogatok. Pénz csörren. Mit jelent elfordulni? Utcazajba menekül konok magány. Harangoznak. Emlékszem ünnepekre. Terített asztalra, gyertyalángnak táncára. Egy megbilincselt … Olvass tovább

Tegnap végre megmozdult a világ, s én lemaradtam, mert kórházba vitték fáradt fiam, s vadul szirénázó mentőautóban simogattam verejtékes, kócos haját. Merre mozdít a hit? –, ha szögesdrótot szült e vad világ, s én kint maradtam, mert már nem tudom, mely szentség miatt maradhatok hitetlenül az akolban. Mozdulatlanságom stigma és szabadság.

A bárányok hallgatnak Süvítő szélben tétova bánat haldokló pipacssziromra hinti fájdalmát. A keresztre szegezett elnehezült tekintete vérvörös horizontra feszül. A könnyező alkony bimbódzó hitet rejt, de közeleg az éj, s éhes farkaskölykök vonítása tör áhítatba révedt csendet, s a felébresztett csillagok sápadt fénye ránehezül a Golgotára terelt bárányok hallgatására.

Metamorf vezeklés Lelked időtlen nyírfaágán vakító ezüstfényben smaragdzöld levélként rezgek. Távoli sóhajok hullámaival ébreszt a hajnal, s ítél, néma sikoly zuhanásom. S mint szent újszülött, pőrén vergődöm a kietlen éden porában, vad ordításom senki sem hallja, tékozlóságom metamorf vezeklés, lelkem árva, arcom sebzett, elbukott megváltok időtlen képmása. Nem kérdezek, s nem felelek, könnyezve ölelem a … Olvass tovább

Kié ez édenkert… Kié ez édenkert, hol színekkel telve minden, hol keverednek evidenciák, s jámbor szürkeségemre vágyom. Kié ez édenkert, hol illatokkal telve minden, hol virágok nyílnak asszonyölben, s vágyaim újrafestésére vágyom. Kié ez édenkert, hol szirénénekkel telve minden, hol imádatra hívnak dallamok, s tékozló lelkek gyűrűjéből friss áhítatra vágyom. Kié ez édenkert, hol léptem … Olvass tovább

Szirupos reggel Szirupos reggel álmos fénye csurog az ablakon, lábamhoz macska dörgölődzik aludttejért hízeleg, csorba bögrében kakaó gőzölög, tányéron lekvárral kent kalács, karéjában harapás, szalvétán játékmackók labdáznak, a falitáblán üzenet – délben vérátömlesztésre várnak, ajkamról morzsa hull, s áttetsző szavai a félbemaradt miatyánknak, őszintén majd este, fáradtan gyertyafénynél, ha lesz miért keresztet vetnem.

Néha… Néha jó lenne hallgatni, s meghallani tiszta hangjait az árván maradt csendnek. Néha jó lenne letenni a vállamra nehezedett terhet, majd lehunyt szemmel felvenni a halomból a legnehezebbet. Néha jó lenne rálelni elkeskenyedésére az útnak, s nem tétovázni, menni, amerről a szelíd szelek fújnak. Néha jó lenne hinni, s mustármagként növekvő hitemből adni a … Olvass tovább

MINT TELT HARMATCSEPP Mint telt harmatcsepp vérvörös rózsasziromról, úgy hullok le forró ajkadról mámoros zuhanásban, öledbe ejtve elveszejtett fejem, szeress, kérlek, szeress, amennyire csak szeretni lehet. Ölelj, kérlek, oly szorosan ölelj, ahogy szerelmünk hajnalán – gyengéd-vad mennyei kéjjel, könnyes-néma szenvedéllyel.

Börtöncella küszöbén börtöncella küszöbén megtorpan hit s remény parancsszóra vár bűnös és ártatlanul elítélt kidagadhatnak erek váll-lapos szolga fejen csupán csendet törhet harsány hang nem békét s nem fél a félénk sivár cellája mélyén hol tiltott az ima s fény de nem győzhet sötét hiába ver az irgalmas holnapra láncot megtagadva kegyelmet az ártatlantól szelíd … Olvass tovább

Éjjeli ima Csapzott hajad fonja be vágyam, s tartja szépséged tekintetem. Felsóhajtok, mint kagylóban a gyöngy, ha rátalálnak, s rajzol lelkedre köntöst képzeletem, szivárvány színekkel lágy ragyogást, és csendet csókolók égő szádra. Az ajtót magunkra zárva, tövisekkel szaggatott lelkem kínálom. Vedd el, s ölelj hajnalig, és ölelésed legyen ma imádságom.

Tekinteted Nehéz tekinteted süllyed fáradt homlokráncaimba. Kitárom szerelem kapuját, jöjj könnyű léptekkel be rajta, szavakkal tördelem a távolságot. Jöjj, karjaimba zárlak, égessen lázas tekinteted, engedj az észtvesztő vágynak, ma miénk az éjszaka oltalmaz sötét fátyla. Egyek leszünk egyszerre lüktető szívvel, egyek, ahogy egy az elérhetetlen, a szent. Áldott csókod hajnalig vakítson, kezed láncaimtól szabadítson.