Zalka Mira Hanna Szédeleg a tollam a hullámok ölének körútján, a testem szétfolyik az ágyon. Billegő fejjel az átmenet kiútjában elbarikádozom a viharos nyugalmat. Simogat a beszívott levegő, és arcom tántorog a matracperemem. A forrásban sárbuborékot szül gyomrom mocsara, hogy bágyadt szájízemmel együtt bizonytalanul ölelésbe burkoljanak. Holnap majd sarokba szoríthat a mérték, most nem tépem szét arcomat a … Olvass tovább
Csukd be a ház összes ajtaját, és mondd ki: zárva van! Formázz sűrű rácsot az ablakra, és suttogd: már nincs ki és be. Két lépést teszek hátra az ajtótól, kulcsom a márványpultra helyezem. A vacsora illata fodros tornaszerként Kanyarog érzékeimben, hogy lépteimet újra szökkenésre buzdítsa. Ahogy porzik borom a kávéscsészében, sziluetted élesebben karol át. Kitérek … Olvass tovább
A Margit híd teraszán súgja füstének melegét. A Hold bírálón tekint fel a Dunáról, összehúzott szemöldöke nyikorog az üvegek hajtövén. A megdöntött arcot kalap siklórepülése követi. Mesteri irónia, még ma este a hídon. Hátulról tuszkolja a Parlament sürgető ágyúgolyókkal. Statisztikai pontosság: bemérve a horzsolások fakó hegei. Elmereng a hévek poros, kattogó ablakán – mennyi mindenről … Olvass tovább
Félig lehunyt szemmel járta a Margit hidat. Andalgott volna, hogy kellemesen mélyüljön el a fásultságában, de az idő párás volt és hideg, ő meg a sörtől mindig kába fáradtságba dől. Azt gondolta, most majd történik valami izzító hajnali esemény, viszont később ismét csak keserűséget érzett az ürességben elpazarolt idő miatt. Minek reménykedik még mindig újra … Olvass tovább
A mélység felszínén Rólad szól ez illó varázs, Értelmetlenség tova kél. Késedelmes bársony palást Sivársága bennem hosszan elregél. Kétség! Viharvert, Szent bizonytalanság, Útba mily módon igazítasz? Mindenkor, hithű tudomány- Elmém, társadalmi grimaszhoz viszonyítasz. Végtelen remény. Bátor, gyönge Neuron-fonat és lélek És szakrális simítás gyöngye Világi mámorban. Élek, Félek, bízom, kérem, Mert érzem, mert tudom, Hogy … Olvass tovább