horla51

Végtelen ölében Végtelen ölében ringatózva álmodnék holnapot, tegnapot. Sötétben botorkál minden óra… Időtlen láncra vert rab vagyok. Éberen tartanak fájó dolgok. Számonkér, zaklat sok gondolat. Számtalan halmozott, meg nem oldott gond, amely ma este rám szakadt. Arcomba merednek fakó képek. Homályos falakból dől a csend. Fáradtan csapongó, fásult lélek bújik meg fészkében idebent. Oly nehéz … Olvass tovább

Ahogy egy út királya /Török Ádám emlékére/ Az évek úgy sorolnak, hogy közben elsodornak. Észre sem vesszük, hogy már túl rövid az út. A napok mámorában, megszokott út porában, nyomokat hagyunk és mégsincs visszaút. Hogy hová tartunk, mindenki tudja. A kezdet egyben a majdani vég. A semmi újra… Mégsem lesz furcsa. Tán csak az elmúlt, … Olvass tovább

Mellém kuporgott az éjszaka. Szoros karjai átölelnek. A nap színei és illata, végleg elúsztak, elmerültek. Ködös emlékek záporában ázva botorkál a gondolat, amíg kótyagos, és álmatlan órák mezsgyéjén tovább halad. Lomhán mozduló, furcsa árnyak rongyos függönye lóg a falon. Bezárt arcomra terít fátylat, holdfény tükre lett az ablakom. Egyre fakuló csillagfényben, az éj gyertyája lassan … Olvass tovább

Úgy araszol a tétova idő, mint vízcsepp kúszik az ablakon. Állni látszik, majd meglódul néha, hogy hová siet, nem tudhatom. Vele utazom, s bármit remélek, koránt sem biztos, hogy megkapom. Sodor magával bármerre mozdul, elfeledett, vagy új tájakon. Percek loholnak évek nyomában. Tegnappá válik a pillanat. Időnként mégis visszatér hozzám amiről hittem, hogy elszaladt. Emlékre … Olvass tovább

Áttetsző felhők erdejében kóborolnak a csillagok. Lomhán mozduló ezüst lombjuk fátylán némelyik átragyog. Szikrázó gyöngyöt szerte szórva fényösvényt sző az esti ég. Mélyül a csend, a szél elalszik, közel hajol a messzeség. Szétszabdalt árnyak bújnak össze szunnyadó bokrok rejtekén. A világ szinte mozdulatlan hallgatag leple hull fölém. Némán ülök az éjszakában. Egy szép nap végleg … Olvass tovább

Kórházi szobám ablakán át, kósza fényeket bámulok. Lebegek éber kábulatban, oly rövid álmom elkopott. Csövek szövik át görcsös testem. Visznek, vagy hoznak nedveket. Milyen esendő így az ember, gyámoltalanul elveszett. Ez az éjszaka kíméletlen. Akár a szurok, úgy ragad. Átizzadt gödre mélyén fekszem, ahol minden rög rám tapad. Idő keresztjén kifeszítve, a fájdalommal harcolok. Egy … Olvass tovább

Ha visszakapnám a pillanatot, mely rég messze jár, de megadatott, ma táplálna új, és újabb remény, mint valaha volt, az út elején? Hol talány várt rám, és felismerés, a holnap ablak, mit nyitni nehéz. A múlt a mából, ha elköltözött, úgy nyílhat zárja a jövő előtt. A változás az, mi erőt adott, hogy kitárhassam azt … Olvass tovább

Hideg lepel a márciusi hajnal. Álmos szemekkel búcsúzott el a Hold. Fénye megfakult, a felhőkbe karolt, végül elosont reménytelen arccal. Éji köpenye szertefoszlott nemrég. A Nap fázósan és reszketve ébred. Meleg mosolya, amely mindent éltet, még csak halovány, felidézett emlék. Házak tetején a szél szinte nyargal. Máshol kóborol, mint egy pajkos kobold, kinek játszótér éjszaka, … Olvass tovább

Árnyak pörölnek tudatod szélén. Számtalan száműzött gondolat. Évek hallgatag, vegytiszta csendje a fátyol, amely most elszakad. Mindent, ami csak valaha történt, tagadás köntöse eltakart, vadul sodorja feléd az éjjel, hogy végleg elmossa álmodat. Félig éberen éled át újra fájdalmas tegnapok kínjait. Képek sorolnak, feledett szavak feszítik, élezik ajkaid. Dacból kimondott mondatok karcos, keserű ízével nyelveden, … Olvass tovább

Ez a vers nem szól semmiről. Ezek átlagos, leírt szavak. Senkinek nem nyújt feloldozást, szomorúbb sem lesz, vagy boldogabb. Ez a vers nem lesz tetszhalott. Elvetélt, így meg sem született. Csak oda vetett kusza betűk, néhány vessző, pont, és ékezet. Írhattam volna bölcseket. Rímet faragva sok mondatot, de nem tagadom a lényeget, a kevés szó … Olvass tovább

Mielőtt Büszke szárnyalás, dacos végzet. Nekifeszülnek szélnek, égnek. Semmibe hulló vad rohanás. Ennyi a csoda, és a varázs? Átverekedik minden áron maguk egy rideg, zord világon. Valahol távol sejlik a cél, ahol az útjuk majd véget ér. Csillagtalanul sötét éjen, megfejthetetlen jelnek vélem szédítő táncuk vad ütemét, miközben elfogy e röpke lét. Születésről és elmúlásról, … Olvass tovább

Halott levelek talpam alatt. Ködös szőnyeggel köszönt az ősz. Szürkébe dermedt ágfalakon, céltalan napfény lépte oson. A reggeli fagy még túl erős. Avar dúdol a lusta szélben. Hallgatom ezt a fanyar zenét. Az élettelen így utánoz, életet játszva szól a mához. Valósnak tűnik e furcsa lét. Pusztuló árnyak kúsznak felém. Vaksin bámulnak az ablakok. Befagyott … Olvass tovább

Kinek is szól a virág a síron? Ki ott nyugszik, nem érez illatot. Nem látja színét, tövis nem szúrja. Nem teszi neki szebbé a napot. Kinek is szól a virág a síron, hallgatag szirmok a fejfák alatt? Nem sorakoznak már a tegnapok, az utolsó perc tovább nem halad. Kinek is szól a virág a síron? … Olvass tovább

Színeket őrzök Ma újra éreztem a tenger illatát. Ritkuló hajamban barangolt a szél. Az ég a távolban úgy karolt a vízbe, mint egy jóbarát, ki végre visszatér. Magányos felhőkön lépdelt át a napfény. Szédülten bolyongott a habok fölött. Szinte vakított a fölém hajolt kékség, amelybe sziklák vad éle öltözött. Vitorlák pihentek fáradt árbocokon. Sirályok nyomában … Olvass tovább

A végtelen szült és küldött a földre. Évek a léptek visszafelé. Jel vagyok csupán egyetlen porszemen. Lesz, ki a kódot megfejtené? Jelek vagyunk mind, bolyongva e bolygón. Porból lett lélek, egy üzenet. Egyszeri dallam az örök zenében. Elhaló hang a húrok felett. Szeretnéd tudni, hogy mi lett megírva? Átutazó vagy, hajótörött? Látja majd bárki valódi … Olvass tovább

Mért kell a csendet szóra bírni, amikor végre hallgatag? Túl gyakran cserfes és beszédes, elűzve minden álmodat. Nem kell a csendet szóra bírni. Vallatni végleg nem lehet, mert végül meggyón, vagy kitálal. Így okoz kínos perceket. Mért kell a csendet szóra bírni? Hagyd csak, hagy üljön szótlanul. Legyen egy kicsit szent a béke. Gyarló az … Olvass tovább

Kora őszi nap Végig simított az ősz a hajamon. Megtapogatta az arcomat. Hideg ujjai futkostak bőrömön, miközben lassan tovább haladt. Már nyarat idéz a déli nap fénye. Kicsit táncolnak az évszakok… Fakón parázslott ezen a reggelen, most szinte éget, megint ragyog. Felszárad végre az elázott utca. Rőt fényben sétál a délután. Valahogy furcsán lebegnek a … Olvass tovább

Kószál az éjjel a csillagok alatt. Hűvös takarót terít a csend. Falak ölében összebújt ablakok vaksin bámulnak ránk idefent. Furcsa az érzés, mely itt bolyong bennem. Túlélt éjszakák kísértenek. Hányszor láttam így a végtelen arcát ábrándok, vágyak sírja felett. Naponta üzent, hogy koptat az idő, s mindegy mit teszek, már fogy az út. És az … Olvass tovább

Zokog az ég Megállíthatatlanul folynak a könnyek. Nem tudom mi bántja, de zokog az ég. Szürke öltönyét a szél szaggatja meg, majd újra is foltozza tépett szövetét. Borzas fények fürdenek tócsák tengerén. Járdaszigetek élén zuhannak át. Szétterülnek patakok gyors vizén, és piszkos habok ölében utaznak tovább. Villámok fénye üzen a messzeségből, felgyújtja az alkonyat szűk … Olvass tovább

Ha nem változunk Rázza a redőnyt az esti szél. Épp csak beköszön, aludni tér. Lámpást gyújtanak a csillagok. Hűvös az éjjel, a Hold ragyog. Árnyak osonnak a fák között. Minden madárdal elköltözött. Lombok ölében fészkel a csend. Talán az idő is ott pihen. Ezüst fürtjeit bontja az ég. Kócos tincseket szór szerteszét. Mint egy bolyongó, … Olvass tovább