Horváth- Tóth Éva Aranyba hajlik a búzamező lágy kenyér álmot ringat a szél, ág közt éj susog, hűs harmatbölcső fészket ölel zöld lombnyi levél, csillagok ülnek a víz tetején rengő pisla kis fény madarak, nádbugát borzol és sussan a lég szunnyad a holnap az ég alatt, kormos csönddé válik a létezés, rétek szirmain nyugszik a nyár, vánkosok óvják … Olvass tovább
Az üzlet az üzlet. Ez volt András jelmondata. Szerette hangoztatni a legkülönfélébb helyzetekben. Néha teljesen feleslegesen. Vonásai éppoly feszesek voltak, mint elvei. Soha semmiből nem engedett. Akkor sem, ha ez számára veszteséggel, vagy kellemetlenséggel járt. Szüksége volt egy megbízható titkárnőre. Encike nyugdíjba megy két héten belül, így miután elköszönnek, többé nem lesz közük egymáshoz. Bár … Olvass tovább
A csillagokba költözött. Mondják. Én úgy hiszem, aznap, mikor körbezárt téged a csönd, és sóhajod volt az utolsó rezdület tőled, lezuhant a mennybolt kékje, le, egészen a bársonyos földre, és puha felhőágyra fektette törékeny, szép lelkedet, felemelt téged, mint saját halottját, felemelt magához a kékség, homlokodra fényt csókolt az Isten, és csillag lettél, csillaga lettél … Olvass tovább
Még az előző napi fényt ölelve reszkettek az összezárt szirmok a templom kertjében álló fákon. Két rigó a frissen nyírt fűben ugrálva bogarakra vadászott, rájuk meg a plébános vörhenyes macskája. A rőt bundán álmosan csillant meg a hajnali harmat néhány cseppje. Az ódon épület ajtaja tétova nyikorgással tárult, komótos kulcszörgés kísérte az idős hölgy puhán … Olvass tovább
Ha tehetném, eléd állnék csontig csupaszon, és pőre szókkal vallanám meztelen lelkem bátortalan érveit, ha tehetném, átölelném gondterhelte vállaid, s félszeg vággyal csókolnám bíbor vérrel telítődött, megremegő ajkaid, ha tehetném, meglesném csillagfényű álmaid, lehunyt szemed horizontján hold ezüstjét simítanák szégyenlősen ujjaim, ha tehetném, eléd állnék csontig csupaszon, vázig levetkezett szívvel, bal kamrámból kitépném e titkomat, … Olvass tovább
Amikor találkoztunk – te meg én -, két lélek voltunk, két csend a zajban, két tökéletlen kis fogaskerék a kattogva haladó világban, mi a kapcsolat paradoxonja. Csikorogva, sokszor fájdalmasan csiszolódtak a lélekkerekek, meg-megakadtunk hibáink miatt. Két lélek vagyunk, tökéletlenek, de már egyek vagyunk, s közös a csend.
Tenyerem életvonalán sajdul a dallamtalan csend, elakad a simogatás csüggedt verőereimben, bánat ólmos súlya nyomja aortám íveit, s reszket egy kék madár pitvaromban, – kalitba zárt halk szeretet -, didereg a dal a torkán, de szárnyát szólítja a szél, ölelés melegére vár… mert az ember mindig remél.
Langymeleg szellő baktat a réten hajlong a pázsit, bókol a lomb is, loccsan a napfény fürdik a vízen, bodzavirágon méz-jövő sejlik, rebben egy pille ég színű szárnyon mennyboltról hullott kis kék töredék, csillanó hímpor ring tulipánon szűzies csókja harmatot igéz, fent ficseregnek dróton a fecskék fekete-fehér gyöngysor nyár nyakán, csipkét varr a csend pók szövedékén … Olvass tovább
Az ablaknál álltam és néztem a zsenge gyepen csillanó harmatcseppeket. A langyos szellő komótosan billentette hol jobbra, hol balra az ég felé nyújtózó fűfonalak sokaságát. Olyan volt az egész, mint valami zöldellőn hullámzó tenger, morajlás nélkül. Legalábbis nem szokványos morajjal, hiszen itt nem volt loccsanás, sem sziklákhoz csapódó habok. A kert barackfájáról nem csak a … Olvass tovább
Sussan az ág közt langymeleg szellő, csillan a napfény fák levelén, omlik a kék ég, szirmokon rezgő menny, de csodás, illó jelenés! Ajkakon érik, csendül az ének, mint harmat gyöngyöl víg kacagás, selymek és csipke, hófehér lélek, lebbenő évek, halk suhogás. Fű fonalán ül száz pici emlék, gyermeki bájjal ringat a csend, pitypangok tülljét elfújja … Olvass tovább
Letámasztom a biciklimet a terasz kerítéséhez. A barna lécek közt álmosan lobog a pókháló. A seprű, amivel minden nap leszedted a sarokban áll jó ideje. Kiveszem a kosárból a szatyor gyümölcsöt és a lépcső felé indulok. Megállok a bejárati ajtónál. A szatyor fülét görcsösen morzsolják ujjaim. Átnézek a vállam fölött, a seprű irányába. Leteszem a … Olvass tovább
Fogalmam sincs, miért mondja mindenki, hogy én nem szeretem az iskolát. Ez egyáltalán nem így van. Ha meghallgatna bárki is, elmondanám, mi mindent szeretek benne. Szerintem a legtöbben nem is tudják, mennyi érdekes dolog van itt. Nem mintha lenne időm elmondani. Mindig sürgetnek, hogy menjek lefelé szünetre, vagy éppen amiatt, hogy jöjjek felfelé. Vagy azért, … Olvass tovább
Mindig a legnagyobb csendben a leghangosabb a szívbe rejtett sajgó titok jó volna olyan jó volna égbe kiáltani hogy hallja meg a világ mennyire szeretlek hogy csókodért epedek érintésed után megöl a vágy nyüszít és lángol testem minden porcikám zsong akár a tavasz a fán szólíts meg érj hozzám lélegezz magadba mint virágok illatát marcangold … Olvass tovább
Nincs mese, taktikát kell váltanom. Eddig működött, hogy ha leültem a közelében és súlyosan becsmérlő tekintettel szuggeráltam, netán panaszosan elnyávogtam magam, akkor kisvártatva felemelte azt a kövér hátsóját és adott ennem. De napok óta meg se moccan ilyenkor. Rám se néz, csak bámul valami világítós vackot, amit még az alomra is visz magával. Nem, nem … Olvass tovább
Hogy mit vittél magaddal el, oda át-ra nem tudom… vittél vajon eleget szeretet élet-lélek emlék szeletek elvitted az éveket, nekem a ház maradt fehérre meszelt falak sápadt gyász fekete rögökön ibolya mosolyod birsalma orgona csend… Hogy mit vittél magaddal el, oda át-ra nem tudom, itt maradt a hiány itt maradtunk nélküled…
Nyüzsgő gyereksereg élén kaptattam fel a kilátó tetejére. Nem szeretem a magas helyeket, folyton rám tör a hányinger, a szédülés és légszomj is gyötör. Rettegek, hogy leszakad egy palló alattam és a mélybe zuhanok. Félek, ha érzem a magas épület apró kilengéseit, mert úgy érzem, menten összeomlik… és igen, akkor is a mélybe zuhanhatok. Természetesen … Olvass tovább
Kitéptelek szívemből, akár naplóból egy fejezetet, összegyűrtem rólad minden emlékemet és sarokba dobtam, aztán amikor a szomjas reggel felitta minden könnyemet, felvettem a gyűrt fejezetet és a lapokat egyenként simítottam épre, azt amin változtatni már úgysem lehet, végül visszatettelek szívembe, mint egy átolvasott részletet, mégse veszítsem el rólad az emlékeimet, de behajtottam sarkát, és ráírtam … Olvass tovább
Terád vágyni gyönyörű szenvedés, mint amikor lepke vágyik fénybe csak megy rendíthetetlenül felé, reszketőn, boldogan, mégis vége, hogy megérte vagy sem, válasz nincsen, csak a porladó szárnyak a szélben, kapkodó rebbenés, színes hitek, hogy a láng visszacsókol, s nem éget, a vágyott csók előtti pillanat csendes fohászként remeg a fényben, hogy talán érdemes lesz szomjamat … Olvass tovább
Az ősz különös módon ragadja magával néha az embert. A színesen lengedező lombok, a mézszerűen cseppfolyós napfény és a száraz avar illata melengetik a lelket szépségükkel. A nyirkosabb, esősebb napok sokakat morcos medvévé változtathatnak. Az igazság az, ha tehetném, ezeken a napokon magam sem mozdulnék ki a fűtött szoba kuckós varázsából. Ugyanakkor az elcsendesedő táj … Olvass tovább
Elképzelek egy ajtót, olyan régi kopottast, amin a festék már megrepedt, a kilincs lötyög, a zárat meg már megette a rozsda. A küszöbén állok, épp úgy, mint az év végének, és számadást végzek, persze csak képzeletben. Nézem, mi minden van aortám bal kamrájában. A polcon egy nagy befőttnyi fermentált majdnem válás, mellette cukros lében lebeg … Olvass tovább