Fogadalmam

Csillagpihéket ringat ölén az ég, a hold sarlója, mint a tű, hegyes, őszről maradt még pár korhadó levél kerítés tövén piheg hó helyett, sárgára fonnyadt pázsit szálai közt tavalyi fogadalmak lapulnak, éppen úgy, mint a rágó, ‘mit kiköpött a könnyelmű ember csalfa szája. Az új fogadalmak fürtökben lógnak a világháló hamis fonalán: kevesebb kiló, több … Olvass tovább

Lélekemelő

A zúzmara, akár a szögesdrót belemar a táj fakó húsába, nyomán jajongva roskadoznak az ágak és az elkésett szirmok, a vaskorláton gyökeret ereszt és csikorogva nyílik a jégvirág, csörrenve földre hull a madárfütty, a jégbe dermedt légbuborékok roppanva nyújtóznak az ég felé, valahol felsír a fagyos szél, végül a csend, mint paplan elterül. A felhők … Olvass tovább

Kísértés

Vaskos köd lengedezett az üres utca felett, a járda melletti sövény levelein vízcseppek dideregtek és nyirkosan fénylett minden kirakat. Nem nagyon járt még senki odakint, csak a pékség ajtaja volt sarkig kitárva. Friss kenyér illata terjengett, szinte hallani lehetett az aranybarnára sült cipók meleg roppanását. De Imit nem érdekelte az étvágygerjesztő zamat, noha gyomra hangosan … Olvass tovább

Fogadalom: Nyolcadik történet: Fogadalmak

“…lüktető szívvel feltépte az ajtót, riadtan kutatva szemeivel a lány után. Már majdnem lemondott arról, hogy ott találja, amikor végre megpillantotta a szelídgesztenye színű szempár meleg ragyogását. – Hát itt vagy… – sóhajtotta boldogan és lendületesen elindult felé. A lány sietősen felállt székéről és szende mosollyal várta érkezését. David szenvedélyesen átölelte és magához húzta. – … Olvass tovább

Jön az ünnep

Ónszín ruhát ölt az ég a csonttá fagyott föld felett, és szűz csendet tereget a sok szelíden röpködő pehely. Dunyhát kap a didergő rét, a fázós háztetők, és terek, bundás kabátot hordanak az utcákon az emberek. Tiszta havat dajkál a szél a kertben egy rózsaszál tetején, sápadt szirmai közé dermedt a mézízű nyár, és álmok … Olvass tovább

Egy befőttnyi barack

A kerítés még őrzi zöld színét, a kiskapu is ugyanúgy nyikorog, mint régen. A veteményest már felszámolták az évek, a házról a vakolat sok helyen megkopott. Keresi szemem a birsalmafát, aminek ága körtét is ringatott egykor, de nem találom sehol. Mintha valaki körme hegyével vájna az aortám falába, hasogat a hiányod, meg a fájdalom, hogy … Olvass tovább

Deres ágak

Hószín kontúrt kaptak a lehullt levelek, az ágak, galambvérszín bogyókat ringat a reszkető csipkerózsa, és a dér rececsipkét hímzett gazdátlan pókhálók fonalára. Fehéren szusszan a rét, és hidegen sóhajt a köd, az eresz alatt üres fészek, a nyár messzire költözött. Mert elmúlt. Mert vége. A házak közt a szél, mint hattyú szárnya úgy suhog, és … Olvass tovább

Ott vagy

Nem voltam felkészülve. Persze talán nem is lehet. Tudtam, hogy eljön az idő. Azt is, hogy hamarosan. De nem, mégsem voltam képes ráhangolni a lelkem arra a nincs-re, ami a hiányodat jelenti majd. Hinni mindig is hittem abban, hogy a halál nem végállomás. Igen, a lélek miatt. A test elhallgathat, de a benne lakozó léleknek … Olvass tovább

Hó-Ember: Tizenötödik történet: Az első hó

– Már megint jön ez az átkozott hó! – dohogta homlokát ráncolva Károly, miközben az ónszín eget kémlelte. – Hogy vinné el a fene ezt az egész telet! – morogta egyre mérgesebben. Haragját elvörösödött arca is szemléltette, bár éppen nem járt arra senki, aki láthatta volna. Dühös léptekkel haladt a bejárat felé, mialatt fogai közt … Olvass tovább

Hóesés

Száll-hull, esik a hó, forog-pörög, csudajó! Száz pehely? Millió! Pihék közt szél-apó füttyent, dohog, hujákol, kicsit csitul, majd dalol. Idetesz-odarak építget buckákat, csipkét horgol a fákra, réteket, szántókat, pislogó házakat csendesen takargat. Készítsünk hóembert! Jó nagyot, kövéret! Pocakot, és fejet, gombokat, szemeket. Mosolya nagy legyen! Nem baj, ha fekete. A répát meg tedd ide! Héj-hahó, … Olvass tovább

Csak sétálok

Lépteim lágy neszét hallgatják az út menti karcsú füvek, lilán ring a bogáncs szirmán egy lepkeszárnyú pillanat, pitypangpehely száll az égig, puha kerengése néma pilletánc. Ólmos súllyal terpeszkedik előttem néhány sziklatömb, s ahogy a fénynyaláb ugrik át felettük, úgy szökkenek én is, aranypára hullong hajamba, és tincsenként fonja az ősz szoros varkocsba időm. A csupaszodó … Olvass tovább

Várakozás

A telihold hidegen simít ezüstjével a padló sima felületén, s az, mintha csak csiklandozná, hirtelen reccsen egyet, majd elhallgat. Nem húztam le a redőnyt teljesen, mostanában nem szeretem azt a mélysötétet esténként. Alul mindig hagyok egy arasznyi rést. Így látom az ablak előtt álló cseresznyefát. Mégis rászántam magam arra a szemműtétre, amit már évek óta … Olvass tovább

Emlékmorzsák: Tizedik történet: Morzsák

Két kanállal vagy hárommal tettem bele? Talán kettő volt. Nagy bajt akkor sem csinálok, ha kicsit több lesz az a só végül. A pogácsa mégse legyen édes. Nem igaz? Bár legutóbb nagyon fintorgott Irénke, hogy túl sós a lángosom és nem is ette meg. Mondtam neki, hogy tegyen rá több tejfölt meg sajtot. Nem tehetek … Olvass tovább

Emlékmorzsák

Párás sóhaj feszül az ablakon, törékeny cseppet sodor az idő, szemerkél néhány méla gondolat, s messze száll, mint tea felett a gőz, az asztalhoz damasztabrosz simul, rajta vázányi rendezett virág, szirmain fonnyadón rág a halál, s a szelíd csend reszketőn muzsikál, a múlt képkeretbe rendezett rab, a szoros rámák tartják makacsul, ha már elfeledte őket … Olvass tovább

Magány

Odakint halk nesz az est, a sarkon épp befordul a csend, messziről göndör kacajt és sietve koppanó lépteket sodor a szél a macskaköveken. A hold a tetőre ült, cserepeken csorog az ezüst, belecsöppen házak szemébe, majd morcosan koppan redőnyök alja a párkányokon. Egy macska fekete árnya lopakszik valaki udvarában, a kerítés tetejére kaptat, billegve, de … Olvass tovább

Csorba csészék

A csészédet nézem, amit a konyhapulton hagytál. Sokszor – milliószor is talán -, kértem, hogy tedd legalább a mosogató közelébe, ha már bele sosem teszed. A kenyértartó mellett van, ahol hagytad. Mint mindig. Jó messze a kívánatos helytől. Felsóhajtok. Kinézek az ablakon. Hajnalodik. Szeretem ezt a napszakot. A rózsaszín megannyi árnyalata keveredik az égbolton, ráömlik … Olvass tovább

Ébredés: Tizennegyedik történet

– Végre itt vagy! – kiáltottam feléd önfeledten és ölelésre tártam karjaimat. Szádon ugyanaz a csibészes mosoly görbült hangom hallatán, amivel annakidején levettél a lábamról. – Mindig itt vagyok neked… – felelted duruzsolva és ruganyos lépteiddel elindultál irányomba. – Megígértem, hogy mindig veled maradok… Nem emlékszel? – tetted hozzá szemrehányás nélkül és gyöngéden átöleltél. Megremegtem … Olvass tovább

Magamba loplak

Még szendereg a hajnal, az ágyra lép egy fénynyaláb, nyomában száz arannyal bevont pihe, mint csillag száll, pőre válladra ülnek a pelyhes kis égitestek, csendben figyelik szíved lágy ritmusát, s elpihennek. A tegnap levegője megszökik az ablakon át, bedob a tenyeredbe kintről egy halk madártrillát, pilládon álom neszez, szádon rám reggel csókja vár, toporog érintésem, … Olvass tovább

Nyár végén

Beömlik a nyitott ablakon a hajnal lágy derengése, mint repceföld sárgája inog kinn a könnyű pára a nyári esők testes illatával, s hallani, hogy a fűszálakon hűs harmat gyöngye csilingel, és kaszálók nyirkos zamatát párnámra szórja tenyeréből a szél, majd csendes sóhajával gyengéden lebbent a függönyön, végül puhán susogva elköszön. A fűzfa ágán még rigó … Olvass tovább

Az utazás

A park méla csendje szitál tegnaptól görnyedt vállamra, mellém ül az idő, megáll velem néhány pillanatra. Fakó port köhög a beton, járdaszélen csikk füstölög, szellő sodor papírlapot, a földön olvadt fagylalt bugyog. A játszótér már kiürült, kopott a kacaj, mint festék a hinta lécén és fütyül rám a mászóka, meg a lomb. Utazom. El valahonnan, … Olvass tovább