Ocsovai Ferenc Unom már, hogy panaszkodni mindenki tud, de a tettekhez gyöngék és gyávák vagyunk; unom már, hogy kifogásokat keresünk, majd lehajtjuk fejünket s a négy fal között duzzogva hallgatunk, aztán hetente egyszer, ha eljő a péntek, a szombat vagy néha még ráadásként egy jó vasárnap: mindenki kiengedi a sok gőzt, és, hogy felejtsen inkább, bánatában alaposan … Olvass tovább
A Természet a perceket nem adja vissza: társam se föld felett, se alatt, mind ámít, így a taszító tetemlét bosszúra lázít. Venyigeruhájával felsejlik a kripta, haragomnak pókhálója a Mélybe nyúló létra. Hirtelen mindenütt izzó arany légkör világít, tüzes katlan köpköd, s ördög, démon vár itt. Gyomrukban megfeneklik lelkem martaléka. „Bár máglyán gyújtanának fel! Akkor majd … Olvass tovább
A sok rém a koporsóba mászik részegen vihogva. Kárörvendve szánják meg nyomorult vendégüket, akit verve vezettek ide a bukdácsoló véletlenek, és a komorló vakságban csak a bagoly huhogja. Elcsuklik immár a mocorgó világ hangja. A ködös völgyet tompa kattogás üli meg, majd fel-alá suhognak el a kacagó lelkek. Nincs ismerős arc. Az édes emlék hallgat, … Olvass tovább
A villanó, izmos Vágy, e szablyám elhagyott, erre pedig a sok rothadt szív nem dobog tovább, hiszen meddő volt az ünnepély: az ő idejük lejárt: egy röpke melegség, majd mindegyik megfagyott. E néhaiaknak legalább ennyi még kijutott, az én mellkasom azonban folytatja munkáját nyugtalanul, amióta ellobbantották őrlángját. Sírgödrébe, örök csöndbe szállni nem tudott. A túloldalon … Olvass tovább
Mulatságába hív engem az Éjszaka, a halott, önzetlenül kínálván a Léthé vizét fel, én pedig élőholttá vedlem az éjféllel. Múltam, jövőm e lét, mióta csak vagyok. Reped a sok bús kőkereszt, kopjafa; amott csontváz rázkódik, csattogva táncra kér meg, és körbe állva ugrálunk a sírkertek fényében: vámpírok, koboldok, boszorkák raja csacsog. Gyűlnek a vidám hullák … Olvass tovább
Koldusköpenyembe ráncos ujjak karmolnak. Az alkony ölébe rejtőztek a gyáva haramiák, és egyik sem vállalja torzszülött, gnóm arcát, hanem együtt, mint egy ordasfalka, fosztanak. „Mit loptok el, amikor már nincs magamnak? Talán majd lerántjátok rólam a bőrt, az irhát? Miért nyúzzátok a kegyetlen kények rabját? Miért sajnáljátok, ha van egy derűs kalandja? Miért ütitek ki … Olvass tovább
Fivéreim, könnycseppjeim mind elporladtak. Gyászos himnusz suttog s emlékük ápolom, majd a kapus üdvözöl, míg a temetőt járom. Tudja: szívem bús mélyén szenvedni alkottak. Nézem, a tépett halmok mint domborodnak. Alattuk pihen csöndben sok régi barátom, akiknek intő szellemeit most kísérteni látom: a lelkek nem, csak a derék testek nyugodnak. Névtelen kövek, hisz’ eszméjük hullt … Olvass tovább
Néha úgy érzem, talán már ember sem vagyok. Habár mint mások, úsznék a játszi pillanatban, a Gond pedig szalmaszálként pihegne utamban, a ragyogó ékkövekből nekem oly kevés jutott. Ijesztő, mord, bolond őserdőben ballagok. Kivetett kebléből a Juss és Esély ily ifjan, utánam pedig a tivornyás nép nem nyikkan, én is bár úgy szívtam a levegőt, … Olvass tovább
Ugyanolyan délutánnak ígérkezett ez is, mint bármelyik másik műszak után: a sárga pesti villamosok ugyanúgy robogtak szokott pályájukon, az aluljárókban ugyanúgy felcsendült egy-egy gitár, hegedű vagy köcsögduda dallama, a galambok pedig szokás szerint gyülekezni kezdtek a téren, hogy némi eleséget szerezzenek és összebújva védekezzenek a decemberi fagy ellen. Ilyenkor, délután fél öt felé már egészen … Olvass tovább
I. Bozontos, smaragdzöld kobakokként bújtak ki a földből egymás után mindazok a bámulatos dombok és hegyek, amelyeket a busz homályos, foltoktól hemszegő üvegén át látni lehetett. Mintha nyakig homokba temetett földóriások fákkal benőtt koponyái, vagy történelem előtti óriásmadarak soha ki nem kelt tojásai bontakoztak volna ki a környéken kerekded, lankás idomaikkal, mialatt úgy hullámzott az … Olvass tovább
20. jelenet (Bent a jurtában. Körben, az alvó tűzhely körül ülnek a falu vezetői: Középen a törzsfő, mellette a táltos és egy vadász. DAUGON és JEROMOS fejet hajtanak, a többiek biccentenek, s jelzik, hogy leülhetnek. DAUGON fordít mindent) DAUGON: Azt mondják, érdekes a bőröd színe, a szemed azonban hasonlatos az övékhez. (a tanács nevet) JEROMOS: … Olvass tovább
Az ablakban kibontakozó esti panoráma sivár és lehangoló képet nyújtott. Sehol, semmi életjel nem mutatkozott a szürkés kőzetekkel borított, nagyjából a Hold felszínére emlékeztető, folyton borongós eriszi tájon, ahol még az este fogalmát sem lehetett ugyanúgy értelmezni a szokatlan forgási és keringési idő miatt, mint a többi emberek által lakott bolygón szerte a Naprendszerben. A … Olvass tovább
19. jelenet (Ugyanúgy a sztyeppén, a háttérben azonban már megjelenik egy sátortábor és néhány kunyhó. A nap alacsonyabban áll, a folyó pedig teljes egészében látható. JEROMOS, DAUGON és a nomádok vannak jelen. A falu népe napi teendőit végzi körülöttük. Gyermekek játszanak, néhány állat kóborol szabadon, és mind természetesen viselkednek.) JEROMOS: E halászat tényleg pezsdítő élmény … Olvass tovább
18. jelenet (Termékeny, végtelen rét, háttérben a delelő nappal, fenyvesekkel és csordákkal. Az Irtis folyó körvonalai is felsejlenek a távolban. Madárcsicsergés és békakuruttyolás, a vízcsobogás is hallatszik, de csak nagyon lágy, finom zörejként. JEROMOS és DAUGON öszvérháton utaznak.) DAUGON: Megérkeztünk. Fáradságos utunk véget ér, s úgy hiszem, már ott csillan a folyó tükre is a … Olvass tovább
17. jelenet (Nagyjából ugyanaz az a szín, de most az egyetemen belül vagyunk. TAKSONY eltűnt a színpadról. JEROMOS, DAUGON és egy PROFESSZOR jönnek.) PROFESSZOR: Boldogsággal tölt el mindig, ha idegen vendégeknek mutathatom be csodás intézményünket. Kiváltképp örülök magyar barátainknak, de élvezet hallgatni a távoli Brit-szigetek szülöttjét is. Mint nyelvészt, rendkívül érdekel a hungarus nyelv is. … Olvass tovább
16. jelenet (Krakkó népes utcái. Macskaköves utak, cégérek, ablakok, kapualjak, néhány árus és polgár társalog. JEROMOS és DAUGON jönnek.) JEROMOS: Nézd csak, barátom, ezeket a színeket, ezt a zsongást! Lehet, hogy nem oly gazdag, vagy híres ez a vidék, akár szépséges Flórenc, büszke Zaragóza, derék Plymouth, vagy bármi, amit eddig láttunk, mégis tele van élettel! … Olvass tovább
15. jelenet (Német kisváros polgárházakkal, szekerekkel, néhány lézengő gyalogossal. DAUGON és JEROMOS sétálgatnak az utcán, majd leülnek két rozoga ládára az egyik üzlet előtt.) DAUGON: Olyan birodalmat szeretnék mutatni neked, ahová más emberfia be nem lépne. JEROMOS: Alighogy megszabadultunk, máris újabb kalandok után sóvárogsz? DAUGON: Ez, ígérem, az az ország, amely… Nem. Nem is ország … Olvass tovább
14. jelenet (Ugyanott, de most a színpad jobboldala kerül a középpontba. Az előkelőség már az asztalon fekszik. A pince már el van a nézők számára sötétítve. Lehet látni, hogy már pirkad: az étkezőben mindenütt felfordulás, a szolgáló folyamatosan takarít.) TAKSONY: Hányszor háláljam meg, kegyes főbíró úr, hogy ilyen furfanggal segített ügyünkön? Ez már szinte eufória, … Olvass tovább
Megint nagy volt a zűrzavar és a felfordulás az üzlet italrészlegén. Az üdítők, sörök és egyéb alkoholos italok szépen, rendben, katonásan sorakoztak a polcokon, a borok osztályán azonban minden üvegcsörömpöléstől és bugyborékolástól volt hangos. Hosszú ideje tartott már ez a viszály a két szembenálló törzs, a vörösborok és a fehérborok között, és igazából már a … Olvass tovább
13. jelenet (Rouen. Sötét, boltozatos pince a baloldalon, fallal elválasztva az étkezőtől. Ide löki be a BÍRÓ JEROMOS-t. DAUGON már bent van, de új társa még nem veszi észre. Az asztalnál ISTVÁN, TAKSONY, és még pár előkelőség. A BÍRÓ is oda ül majd vissza. Egy szolgáló tálalja a fogásokat. A falon vadásztrófeák, kárpitok, az asztalon … Olvass tovább