IzaBella elmosódott hártyáira nekifeszülnek keretbe foglalva a színek alakok mondatok amiket valamikor az anyja nem rágott meg jól neki mint a húst talán élesebb késsel kéne próbálkoznia ott egyedül a sarokban ahol görnyedve ráremeg az ösztön árnyékára a tudat hogy-nem péter a jános és nem az övé a penge a megnemszületett sohamindenségnek okán lehajtott jézusarc pedig … Olvass tovább
a halál figyel és siet nem érkezik senki se sehova minden ember maga alatt halad egymáson átzuhanva szilánkjaik szerte szórva csak a teljességet keresve összegabalyodnak a szavak széttördelve a lelket határokat kezd húzni az elme félbe hagyva az egészet az egyetlen kérdésre nem lépve át a választ: születése csorog az égből le az elmúlásnak hisz … Olvass tovább
leszorított mellek alá préselt vágyak de nem az ölre csak a teljességre amit az élet elvett vagy meg sem adott ártatlanságom hogy a testem rég halott ezért állok merev háttal meztelen összekulcsolt csendben a sötétségben remegő gyermek a felnőttek mocskában mert tiszta a lelkem vagy szégyellem magam mindenki helyett hogy kopasz vagyok vágyakból születtem álmodozóvá … Olvass tovább
elmosódott hártyáinak nekifeszülnek keretbe foglalva a színek alakok mondatok amiket valamikor az anyja nem rágott meg jól neki mint a húst talán élesebb késsel kéne próbálkoznia ott egyedül a sarokban ahol görnyedve ráremeg az ösztön árnyékára a tudat hogy-nem péter a jános és nem az övé a penge a megnemszületett sohamindenségnek okán lehajtott jézusarc pedig … Olvass tovább
valaki az éjszakából az égre okádott a farkára lépve narancssárgát bordázott a vászon alá kiterült a párhuzam élére állítva a körforgást az absztrakt egy máson átzuhan a távolság közelebbre hasad a testben az elme fekete lyuk élni tudva hogy meg fog halni örök paradoxon csak az ember képes csapdájában önmagának esni
körvonalaidra hangolódik a remegés lassítva befelé zuhanva a kétségbeesés tetőfokáig leér és rád lép valaki például te magad istent nem vagy képes egyedül hinni úgy ahogyan én benned tehetetlen kiszolgálni a reménytelenséget ivásod mint zubbonyt nyakad köré szorítod és megszülöd a pillanatból a Nihilt végtelen ittál meg mindent ezért maradt semmid
sietve zuhantunk egymásba kergén dadogva el a vágynak a paplanra suttogtuk a lelkünk mégsem láttunk semmit belőlünk bőr a bőrön hallgattunk bezárva egy ölnyi magányban csüggedtünk összekulcsolt elején a végnek rabjai rácsok mögött a teljesülésnek a sóhaj lábai között tehetetlenül fogaid alatt csikorgattad a nevünk válaszul rád nyitotta a zárat a közöny és megszabadultam tőlünk
a halál figyel és siet nem érkezik senki se sehova minden ember maga alatt halad egymáson átzuhanva szilánkjaik szerte szórva csak a teljességet keresve összegabalyodnak a szavak széttördelve a lelket határokat kezd húzni az elme félbe hagyva az egészet az egyetlen kérdésre nem lépve át a választ: születése csorog az égből le az elmúlásnak hisz … Olvass tovább
leszorított mellek alá préselt vágyak de nem az ölre csak a teljességre amit az élet elvett vagy meg sem adott ártatlanságom hogy a testem rég halott ezért állok merev háttal meztelen összekulcsolt csendben a sötétségben remegő gyermek a felnőttek mocskában mert tiszta a lelkem vagy szégyellem magam mindenki helyett hogy kopasz vagyok vágyakból születtem álmodozóvá … Olvass tovább
a következetesség az ostobaság egyik ismérve tanult vagy örökletes mint az önértékelés mechanizmusa nincs rájuk szükség ahogy ránk se: hisz mindenki hazudik akinek mozog a szája vajon hol kezdődik a másik és hol mi vajon mikor álmodunk és mikor vagyunk önmagunk ha meghalunk kik vagyunk *** minden fényre szűkül és sötétségre tágul szenvedve tanulunk szeretni … Olvass tovább
-amíg nem volt anyag energia létezett- az energia nem vész el csak átalakul annyit tudunk felvenni belőle amennyit fel is használunk mert nem vagyunk csillagok,csak emberek de mégis ugyanúgy éhezünk egymást falva ízlelgetjük mind a csillagfényt hisz megannyi tátongó csillagporok üressége a világ melyben minden test külön miniatűrje az univerzumnak és az összes anyag benne … Olvass tovább
minden létező dolog spirituális töltetű -vagy semmi sem az- próbálkozunk amíg élünk mégsem tudunk segíteni se magunkon se másokon ártani viszont tudunk és élünk is vele: magunk miatt egymás lelkét bántjuk és elbukunk a lélek pedig csak ennyire képes: meghal vagy ő írt ki maga körül mindent elrejtve az igazságot
minden fényre szűkül és sötétségre tágul szenvedve tanulunk szeretni és szeretve lenni együtt lenni egyedül
a következetesség az ostobaság egyik ismérve tanult vagy örökletes mint az önértékelés mechanizmusa nincs rájuk szükség ahogy ránk se: hisz mindenki hazudik akinek mozog a szája vajon hol kezdődik a másik és hol mi vajon mikor álmodunk és mikor vagyunk önmagunk ha meghalunk kik vagyunk
kívülről a terhet befelé cipelem hogy magamat mindenhová magammal kell vinnem és mégsem érek sehova haza folyton kizavarnak az ajtón a szívükből mert nem beszélek senkinek magamról félek hogy őszintén bevallanék mindent: rossz ember vagyok
könnyeim egén a fájdalom ragyog át így esek át a korláton támaszkodva a semmin nem tudok senkit szeretni úgy mint téged édesanyám lásd egy nappal közelebb vagyok a halálhoz és hozzád
aznap különösen ősz voltál ahogy a narancssárga csóvák a függöny széttárt lábait csókolták amik között lázasan kikukucskáltál hogy hová indulnál én pedig ettől a terpesztől kiégve simultam magamba vissza oda a feszültségbe a mellkasomban pattanásig mint nyakadon az erek mert egyre halottabbnak éreztelek ahogy addigra a napokat elittad nem akartam elfogadni hogy miért nem tudtál … Olvass tovább
Mit szabad kiabáltunk talán hosszú órákat átüvöltve de egyenesen az éjszakába dadogva egy késsel a kezében amivel valakinek átvágta a torkát koppant és lehullt a teljesség összetört szilánkjaira nem léphettem a körforgásnak akin másokat toroltam le a csend kettévágta a csillárból kihányódó fényt ami a mellkasomra rázuhant az éj leple az erkélyre felfalva a várost … Olvass tovább
Délután volt,de már kezdett fakulni a fény ami az ablaknak támaszkodott,nem emlékszem hogy láttam volna a narancs pocsolyákat az égen,az oviból kitekintve. Inkább csak anyut figyeltem,aki egyre közeledett a járdán botladozva. Megint szomorúan mosolygott rám miközben borízű csókját rám lehelte a küszöbön és kissé bódultan vezetett hazafelé kézen fogva. Gyorsan le is kaptam a tekintetem … Olvass tovább
hallgatásba csikorgatott fogak tördelik a teret,időt,kezet az árnyékot ami lefolyik az útra csendben a repedésekbe húzva közénk egy választ és egy vonalat hogy nem tudom átlépni pedig át kéne a határaimat és dadogva ringat a remegés de csak belülről mert ki nem juthat hang ami összetörné a pillanatot tányérokat,ajándékokat,szíveket mert lábnyomaira nem léphetek a csalódásnak … Olvass tovább