IzaBella

valaki az éjszakából az égre okádott a farkára lépve narancssárgát bordázott a vászon alá kiterült a párhuzam élére állítva a körforgást az absztrakt egy máson átzuhan a távolság közelebbre hasad a testben az elme fekete lyuk élni tudva hogy meg fog halni örök paradoxon csak az ember képes csapdájában önmagának esni

imába vetett szavak tördelik a valóságot letérdelve csontig hatol a miatyánk hajol a száj el befelé hányja csak a hangokat mert eltöri a poharat a kapa nyelét a hátán marokra szorított levegőt sípolva a gyomorba a disznósajt a sarokban amit nem eszik meg a vastagbél mert úgy hívják büdös-cigány-kölyök még ha csak negyedig is ér … Olvass tovább

elmosódott hártyáinak nekifeszülnek keretbe foglalva a színek alakok mondatok amiket valamikor az anyja nem rágott meg jól neki mint a húst talán élesebb késsel kéne próbálkoznia ott egyedül a sarokban ahol görnyedve ráremeg az ösztön árnyékára a tudat hogy-nem péter a jános és nem az övé a penge a megnemszületett sohamindenségnek okán lehajtott jézusarc pedig … Olvass tovább

elmosódott hártyáinak nekifeszülnek keretbe foglalva a színek alakok mondatok amiket valamikor az anyja nem rágott meg jól neki mint a húst talán élesebb késsel kéne próbálkoznia ott egyedül a sarokban ahol görnyedve ráremeg az ösztön árnyékára a tudat hogy-nem péter a jános és nem az övé a penge a megnemszületett sohamindenségnek okán lehajtott jézusarc pedig … Olvass tovább

valaki az éjszakából az égre okádott a farkára lépve narancssárgát bordázott a vászon alá kiterült a párhuzam élére állítva a körforgást az absztrakt egy máson átzuhan a távolság közelebbre hasad a testben az elme fekete lyuk élni tudva hogy meg fog halni örök paradoxon csak az ember képes csapdájában önmagának esni

körvonalaidra hangolódik a remegés lassítva befelé zuhanva a kétségbeesés tetőfokáig leér és rád lép valaki például te magad istent nem vagy képes egyedül hinni úgy ahogyan én benned tehetetlen kiszolgálni a reménytelenséget ivásod mint zubbonyt nyakad köré szorítod és megszülöd a pillanatból a Nihilt végtelen ittál meg mindent ezért maradt semmid

sietve zuhantunk egymásba kergén dadogva el a vágynak a paplanra suttogtuk a lelkünk mégsem láttunk semmit belőlünk bőr a bőrön hallgattunk bezárva egy ölnyi magányban csüggedtünk összekulcsolt elején a végnek rabjai rácsok mögött a teljesülésnek a sóhaj lábai között tehetetlenül fogaid alatt csikorgattad a nevünk válaszul rád nyitotta a zárat a közöny és megszabadultam tőlünk

a halál figyel és siet nem érkezik senki se sehova minden ember maga alatt halad egymáson átzuhanva szilánkjaik szerte szórva csak a teljességet keresve összegabalyodnak a szavak széttördelve a lelket határokat kezd húzni az elme félbe hagyva az egészet az egyetlen kérdésre nem lépve át a választ: születése csorog az égből le az elmúlásnak hisz … Olvass tovább

leszorított mellek alá préselt vágyak de nem az ölre csak a teljességre amit az élet elvett vagy meg sem adott ártatlanságom hogy a testem rég halott ezért állok merev háttal meztelen összekulcsolt csendben a sötétségben remegő gyermek a felnőttek mocskában mert tiszta a lelkem vagy szégyellem magam mindenki helyett hogy kopasz vagyok vágyakból születtem álmodozóvá … Olvass tovább

minden létező dolog spirituális töltetű -vagy semmi sem az- próbálkozunk amíg élünk mégsem tudunk segíteni se magunkon se másokon ártani viszont tudunk és élünk is vele: magunk miatt egymás lelkét bántjuk és elbukunk a lélek pedig csak ennyire képes: meghal vagy ő írt ki maga körül mindent elrejtve az igazságot

minden fényre szűkül és sötétségre tágul szenvedve tanulunk szeretni és szeretve lenni együtt lenni egyedül

a következetesség az ostobaság egyik ismérve tanult vagy örökletes mint az önértékelés mechanizmusa nincs rájuk szükség ahogy ránk se: hisz mindenki hazudik akinek mozog a szája vajon hol kezdődik a másik és hol mi vajon mikor álmodunk és mikor vagyunk önmagunk ha meghalunk kik vagyunk

kívülről a terhet befelé cipelem hogy magamat mindenhová magammal kell vinnem és mégsem érek sehova haza folyton kizavarnak az ajtón a szívükből mert nem beszélek senkinek magamról félek hogy őszintén bevallanék mindent: rossz ember vagyok

könnyeim egén a fájdalom ragyog át így esek át a korláton támaszkodva a semmin nem tudok senkit szeretni úgy mint téged édesanyám lásd egy nappal közelebb vagyok a halálhoz és hozzád

aznap különösen ősz voltál ahogy a narancssárga csóvák a függöny széttárt lábait csókolták amik között lázasan kikukucskáltál hogy hová indulnál én pedig ettől a terpesztől kiégve simultam magamba vissza oda a feszültségbe a mellkasomban pattanásig mint nyakadon az erek mert egyre halottabbnak éreztelek ahogy addigra a napokat elittad nem akartam elfogadni hogy miért nem tudtál … Olvass tovább