Hagyaték /Ükapám/

Ükapám hagyatéka én magam vagyok, nincs fotó, tárgy, rám hagyott mondatok, se történet, se dal nem született róla, nem volt festő, sem fáknak faragója…. A véremben én őrzöm, én egyedül, tudom, hogy a lelkembe az ő lelke vegyül, mikor letérdelek a palánták mellé, úgy szeretem a földet, mintha ő tenné… Van, hogy a hársak alatt, … Olvass tovább

Szeptember

Szemben a háztetőről lassan lemászik az este, cserépről cserépre áll, majd ráfog az ereszre, és lassan hintázva, lengve, ráhuppan a rózsalevelekre. Nagy, sötét mellkas a kert, széllélegzet neszez benne, megfeszülő bordaágak reccsennek a végtelenre, mely a kerítésen ülve bámul, kertbe ölel ,s vele tágul. Sötétségből szárnyak nőnek, kert – mellkasban kergetőznek, csendet fog a bagoly … Olvass tovább

Szomorú vasárnap

Nagy, szomorú csend a vasárnap, hol párakalitkában ülnek a zajok, gubbaszt a cinke ,a feketerigó, a csőrökben pihenő szólamok. Fűszál bólint, ívén esőcsepp gurul, néha megborzong az orgonaág, ha a lusta szellő tenyere simul, és kékebbnek tűnik a harangvirág. Csendes esőben fürdik a vasárnap, redőnypillák alól az ablakszemek az útszéli kis pocsolyát bámulják, melyben egy … Olvass tovább

Alkony a városban

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny, bámész nyomorúság jön, biccentve köszön, hömpölyög az idő, most az utca a meder, sorsok fuldokolnak, de úszni egy se mer. Templomok csendje gurul ki az útra, zajok lépnek bele, csilingelő szilánk cserepei a füleknek csapódnak, ma még az Isten se néz le ránk. Kátyúk mélyén porladó ígéretek lesik a … Olvass tovább

Bármi-kor /Állandóság/

A világmindenség, a felfoghatatlan ma oly aprócska lett, hogy a fejemben elfér, galaxisok ölében ma bolygók játszanak, hol a fény, s az árnyék édestestvér. A hintázó időt bámulják az összebújt mozdulatlanságok, az áldás még nem született meg, és nem fogant meg sehol sem az átok. Alvó szavakat takar a hallgatás szárnya, mocorgó verslábak apró rímeket … Olvass tovább

Harangszó

Légy vessző, elválasztójel, vagy szóköz csupán az egybeírt, egybemondott hazugságok között, hogy meglássa a legbutább is, hogy a hazám súlyos beteg, és minden végtagja törött! Légy jel, üzenet, körmöd véste kín falak vakolatán, mutass, taníts, tépd a hazug zászlaját, mint a szél, mert ennyi bajt, szélhámost nem láttak még e hazán, légy a becsülettel, de … Olvass tovább

Eggyé

Egymás kezét fogva, táncolni csak körbe, egymás szemét nézve, egy gerinc se görbe, egy nagy kört formázva, milliókból eggyé, kedvelnék az ősök, Isten is szeretné. Egymás kezét fogni, nem messzire lökni, egymást nem bántani, csakis megölelni, egy nemzetté válva mind a földön járva, nem engedni senkit dölyfös palotába! Egymás kezét fogva, magyarul dobogva, egy jövőt … Olvass tovább

Bújócska, hajdanán

Elbújtam, és elrejtett a bodza, hajamba pergett az apró, fehér virág, üstököm sötétjének számos foltján kuncogott a bokorban a mellém ült világ. Egy félszeg cinke fészke bújt velem, tollpehely között néhány tojás, nagy szemekkel csak bámulta őket, én, a guggolva is hatalmas óriás. De nem, nem nyúltam feléjük, számba vettem egy szivacsos ágat, és mint, … Olvass tovább

Ébredő berek

Versenyt futnak a télvégi szelek, nád és fűzhangján üvölt a berek, hullám ront a partra, dühe csupa jég, rozsda marta fehér a felkelő vidék. Kökény tüskéi még fogják a napot, sugarai festenek véres szalagot, mely az ágon, és a nád között lobog, a megtorpant sötét barázdán csorog. Felszakad az ég, kékje bíbort lángol, véres kardot … Olvass tovább

megtanult versek / reflexvers/

megtanult versek mint a fecskék hintáznak tudatom villanydrótjain s ha az emlékezés lépte zajt csap mikor az ég halovány kék rózsaszín felrepülnek ők röptük csodaszép cikázó tollruhák örvényt festenek bőrömön dűnék szememben tűz ahogy a szót képpé formálja a képzelet megtanult versek mint a fecskék költöznek itt hagyva őszt telet didergő hiányuk avarközt bolyong míg … Olvass tovább

ökölbe

Mert semmik vagyunk ökölbe szorulva, kirepedt bőrünkön csordul a szív pumpálta igazság, imát mormolunk poros földig hajolva, sárgult kukoricaszárként csont sovány zörög a jóság. Becsület vánszorog, tartja még az emberség – járókeret, de az ellopott jövő hűlt helyén járdára rogy, menni tovább, minek?! Kátyús, sáros út a jelen, rajta zötykölődve forog az agy, nehéz csatornatetők … Olvass tovább

Ázott betűk

Hanyatt fekszem, fekete papír az ég, tenyerem simítja felleg ráncait, csillagképtelen, sötét messzeség nem kell, hogy félje ujjaim vágyait. Bámul a sötét, fekete szembogár szívem dobbanásától sem riad, sóhajom suhan, mint szökött madár, de henyél a fény, még nem, nem virrad. Esőcsepp neszez, avaron maszatol, sárcsík kúszik a holt levelek erén, lassan felülök, fejemben ír … Olvass tovább

Arany-ág (In memoriam A. J.)

Este van, este van, betűt rajzol tolla, éppen hogy csak hallik, a papír- tinta csókja. Fénylő ,kéklő betűk egyenesen, görbén, anyanyelvünk öltik fehér papírkelmén. Magyarságunk kincse minden szó, és mondat, festeget a költő elevent, és holtat. Gondolata gazdag, páratlan is egyben, soha nem volt ennyi magyar szó egy fejben. Idézd csak fel Toldit vagy a … Olvass tovább

Úgysincs fények

Úgysincs fényeket keresünk, a sötét feketévé szárad fejünk felett, porban fuldoklik léptünk, és a kiszáradt tócsák szélén halott sóhajok körvonalait rajzolja meg a fáradt szél. Törött szék a remény, haszontalan, igaz, néha még ráterítjük kopott vágyaink, mikor a valóság bontja tépőzárait egy csalódást csepergő alkony után, de reggel már mezítelen indulunk. Aszály, hőség, nélkülözés, s … Olvass tovább

Harmat

Már tovább marad a reggeli harmat, testén bámész árnyék, lusta fény, tompa csillogás a vén zöld fűszálakon, akár fukar mosoly, kopott remény. Már fáznak az ágak, gyönge a nap, erőtlen ölel a vézna napsugár, madárszárnytól orgona borzong, üres lett a fészek, elrepült a nyár. Már levélkönnyek hullnak a földre, búcsút zokognak a bokrok és a … Olvass tovább

Janus: Ne sírj (reflexvers)

Ne sírj! Síromra ne ejtsd könnyeid, nincs ott senki, ki ott pihen! Fény vagyok szemeid tükrén, éj csendjén sóhaj, rekviem. Táguló körgyűrű tóvizén, csendbe bújó, lágy csobbanás, érintés vagyok bőrödön, tetovált, színes dobbanás. Vágy vagyok, nyújtózó álom, jégvirág téli ablakon, nem rideg sír alatt vagyok, pitypang fújt gömbjében lakom. Elvisz a szél, amerre jársz mező … Olvass tovább

korszak kesergők

Hát csak kínok gombolyagja jut, abból köt pulóvert lelkemre a sors? Elgurul tőlem a mosolygó fonál. Kattog a kötőtű, bánatminta jön, nincs sima, csak fordított, s a foszló szállal már szalad a halál. ….. Jókedvét Isten eldobá, arca morc, áldott keze lesöpör minden üres imát, és sebes ujja bíborrá festi az eget. Mint száraz, görnyedt … Olvass tovább

Halotti-toll

tollad ha gondolatba mártod s betűt mintáz ujjaid öle a szavak alatt át üt a holt fák kísértete tört évgyűrű levélerezet túl korán halt sarjadó ág dereng a szavak alatt üzen egy halott világ tollad ha gondolatba mártod fohásszá legyen minden betű hisz hófehér sírra írsz légy őszinte egyszerű hogy rejt-e lelket a barna kéreg … Olvass tovább

Töredék

Leült, elfáradt az értelem, körötte zsong, lábujjhegyre áll az ostobaság, és légvalót kreál. Igazság nyüszít, az ég dörög, szitkot, gúnyt szórnak a fellegek, szivárványt fekete tusból festenek. A hatalom ujjában tövis a becsület, befedi a gyulladt, sárga genny, beteg ez a kor, értelem, aludj, pihenj! Elszáradt hit magját por fedi, nincs langy eső, nincs áldott … Olvass tovább