Tóth János Janus

ráncos reszkető kezében a borítékok fehér galambszárnyak papírba vág a sóhaj fente kés az asztalra vergődő sárga csekk hull számok festenek sötét borút elérhetetlennek tűnik a hónapvége a negyed kenyérre étvágytalan szem néz majd rázáródik a kisszekrény ajtaja hideg ül a kályha előtti székre a maradék kis fa nem kap lángra holnapra kell jönnek az … Olvass tovább

Ha szolga kell, teremts magadnak, adj éhbért, és tanítsd meg félni! A fénnyel csak spórolósan bánj, árnyékban tartva hagyd remélni! Hazugságaid csak panírozd, olcsó igazság morzsa is elég, és ha készre sütve tálalod, belekóstol, és ő mondja, még! Ha lázadna, mutass ellenséget, ki ha rátör, e kevés se jut, csinálj statisztikát, meggyőzőt, és szögelj be … Olvass tovább

avartócsákban fürödtek a percek pillanat röpült áttetsző madár szárnyai alatt semmibe vesztek az őszi sóhajok visszatért a nyár csendek hajóztak levélgondolán bámész szemeket vetve a fákra melyek hanyagul ágaik lógatván belesimítottak az andalgó Tiszába árnyék és fény együtt játszottak szépen az egyik bújt a másik megkereste avar szőnyegen ágból rakott széken már sötét ruháját próbálta … Olvass tovább

odúlélek sóhajmadár sárgalevél eső szitál üres dróton néma fészken emlék gubbaszt bágyadt fényben holló kering dió koppan nyugati ég lángra lobban bíbor ömlik mint a láva felizzik a darázs háta meghasadó szőlőszemek pityeregnek a mag pereg sötétül már föld az árok fűben ülök rögnek állok árnyék lábú este sétál a délután elszunyókál körbenézek őszi határ … Olvass tovább

didereg a hajnal reszket a lába csillog a pille a sár pocsolyába bomlik a fényben ködmama kontya ezer szem csillog harmatporontya úszik az égre narancs és bíbor olvadó arany kiömlő vérbor zümmög a reggel darazsak szállnak bukfencet mutat ősz az öreg nyárnak

mint a Hold olyanok vagytok égre emelt nagy kövek de tudjátok-e azt a kövek nem belülről fénylenek a lopott ragyogás hamis kápráztat félrevisz bevallom hisz igaz így jártam veletek magam is mint a Hold olyanok vagytok ha kell dicsőn szép kerek máskor csak soványka kiért harcolnak kit féltenek tengernyi népet vonzotok és ha kész a … Olvass tovább

zsibbadt lábait kinyújtja a felleg csepergő lépte a mezőn felragyog a napkorong még dombtetőn billeg szivárvány alól bámulják a halkuló zajok sötét bújik ölében fény szendereg ívfűszállal birkózik a pára az ég alján a bíbor vibrálva remeg majd feloldódik a nyári éjszakába előmerészkedve motoz a félelem egy zuhanó meteor fényt sikít és a felszakadt izzó … Olvass tovább

hajnalig hajlik az éjszaka ága túlérett csillag a földre pereg sóvárgó sóhajjal gyűjti kosárba fényét a lélek és sajog a heg menekül a sebzett elűzött árnyék napsugár lándzsák döfik a levegőt pipacsszirom hull a sápadó ajándék s befedi a reményt a térdepelőt görnyedő fűszálakon harmat gurul vakondtúrásban csetlik-botlik a szél csigaházba bújik s kuncog huncutul … Olvass tovább

papír szántóföldeken szomjazó betűvetés a tudatlanság perzsel eszköze felégetés hamuból szárba szökve hatalmasra nő a gaz árnyékban fuldoklik a fejét felütő igaz a csend műveletlenül irigy haragot nevel ismét háborúk jönnek a ruhákon újra jel hazugság rázva kelti az alvó félelmeket már gyanakodva nézed az újszülött gyermeket ellenség ki másképp lát eltaposni ölni kell a … Olvass tovább

átfutott rajtam szívemen lábnyomok vénámban eremben száradó sár futóhomok átfutott rajtam mindent előzve elől nem tudom mi ez de sejtem hogy megöl lábnyomok száradnak szívem ócska falán őriz egy képet elfáradt retinám félig ülsz félig fekszel az ágyon benned a halál szövi árvaságom hideg a kezed tekinteted fénytelen ahogy rám zuhan szempilla réseken átfutott rajtam … Olvass tovább

kitért a Tisza ki tudja mi elől s én itt állok a kanyar ölelésén merengek az őrt álló fák alatt a vízen s a Kárpátok népén Petőfivé leszek alföldi gyerek róna füve bújik talpaim alatt megrészegít a szitakötők tánca melyekben bíbort pirul a pillanat a fák alól a pusztába lépek tavasz van de őszi képet … Olvass tovább

Elgémberedett, fáradt a horizont, az éj árnyaitól szennyes a fehérség, hideg erdősáv- jászolban vajúdva, új napot szül a ma, felsír a reménység. Rózsaszín testű fellegek hajóznak, azúr tengerben aranyfény kacsint, s míg a feszült villanydrótok lazulnak, újra szeretek élni, élni, megint. Soványka köd foszlik, semmivé lesz minden szürke, s minden árnyék, a csonka kukoricaszár, a … Olvass tovább

A mosoly narancssárga, nemzeti tolvajok színe, országot ölel a határ, de belül nincs semmije. Ellopva föld, és a gyár, nincs hely a nagy tó körül, a kín adóforintja alapítványba repül. Neked marad a munka, bérből a minimális, közmunkabér, ha más nem, munka nélkül majális. Ez a demokrácia kétharmados gyümölcse, e balga, bolond népnek, mikor lesz … Olvass tovább

egyre nehezebb könnyűnek lenni fölöttem zavaros vizek járnak keresztem vonszol de le fog tenni sóhajjal dőlők egy sziklaágynak sóhajok varrják a felleg sebét húsát napsugár dárda szúrt át s könnyektől ázik az őszi rét elhagyta az Isten régi mosolyát

Álmos színeket takargat az alkony, lágyan simít az árnyékok keze, napsugár biccent , elsétál egy gallyon, de a remény tudja, nem jut messzire.

Valaki más tolla ír, betű készül ,sor szalad, milyen furcsa ez a vers, benne találod magad. Más festette fájdalom görcse, kínja benned ég, átrohan a mellkason lüktet ,mint egy szív-nyakék. Valaki más tolla fest, szivárványt és feketét, milyen furcsa ez a kép, benne leled magadét. Más gondolta, érezte, hófehérre feketén, mikor szemed olvassa, benne vagyunk … Olvass tovább

De jó is lenne költőnek lenni! Tollheggyel szántani papír földeken, barázdákból szárba szökő betűk magjaikat szórnák, s nőne az értelem. De jó is lenne költőnek lenni! Verseket suttogni hitetlen szemeknek, arcok dombjára a pírt felültetni, s valami szent hevet adni a szíveknek. De jó is lenne költőnek lenni! Igaz szóval felrázni e becsapott nemzetet, egymásba … Olvass tovább

Ibolyák az árokban lábujjhegyen, fölöttük cikáz, zümmög a szerelem, mintha frissen lenne az égkék mosva, nincs egy sóhaj sem, mi rajta taposna. Csak a napsugár ragyog, arany fénye hangtalan cuppan kék arcú bibékre, kiknek fejük ring, hercegnőként biccent, sóhajuk sóhajom, heverek itt lent, tenyerembe hajló gyönge fűszálak mosolyt csalnak, elillanó bú-bánat.

ablak keresztjén sóhaj függ szegen bújnak a fények földön és egen már vének a kékek és hervad az alkony világnak zaja száll már várja a balkon szürkülő felleg narancsos bőrén szégyenlős napfolt sápadtan pőrén meztelen bokrokon öltözik az este fenyőfák tűhegyén egy rigó kileste

törzstelen fa virág szirom nélkül por sóhaja ég mi sosem kékül húrtalan íj éjbe zárt napóra parttalan híd halott tenger sója fekete köd csend jegébe vájt lék kandallón dér sosem lakott hajlék lebegő szó üres ceruzabél gyűrött papír testen kívüli vér vértelen seb halál nélküli holt hitetlen ég emlék nélküli volt szomjazó víz láng jeget … Olvass tovább