Kései sirató

Leülök ide, előttem véres sínpár, még sikoltanak a fékező fém kerekek, jaj, Attila bátyám!Készen a fekete leltár, mint erdőben a vadnyom…. az életjelek. Nehéz csendemet szívembe rejtem, s ott bújtatom két dobbanás között, néha mosdik benne minden sejtem, mikor a lelkem szilánkos ,törött. Sóhajom itt lapul szóközök alatt, mint fektetett sínek között a rés, de … Olvass tovább

Hajnali játék /reflexvers/

Sápadt búzavirág az ég, a Nap, izzó pipacskehely, zöld szegély a messzeség, lábamhoz pitypang ül közel. Útifűn harmatgyöngy ragyog, bámész árnyék bámulva nő, a szellő még andalog, lábnyomán gomba az idő. Szénaillatú szerető a fénnyel csókoló hajnal, bennem a vágy nagyra nő, de kuncog és tovanyargal. Lépek, a reggel integet, egyre árad az aranyfény, szemem … Olvass tovább

Mag-ad

Hegygerincen a Hold, mintha lába lenne, fény szikrázik léptén, megy a végtelenbe. Lába alatt sziklák, délceg fenyőágak, a vöröslő fényben árnyak magyaráznak. Bosszús a szél, dühös, ágat tép a harag, lezuhant tobozból szétgurul a mag, rozsdás fűközé ül, mohás korhadt gallyra, éhes földrepedés e magot akarja. Reszkető magoknak felhő lesz az anyja, vizével itatja, árnyékkal … Olvass tovább

Pipacsok

Lüktet a szív, izzik a nyár pipacs tüzén forr a határ, szomjas a vágy, reszket a lég, zümmögő méhek csókja ég, szédül az ég, kábul a föld, ősz kalásszal táncol a zöld, bokorszoknyát emel a szél, vágytól reszket minden levél. Dobban a szív, lüktet a nyár, édes sóhaj messzire száll.

Májusi csend

Rózsám szirmai rejtik el az alkony utolsó fényeit, a hang lassan letérdepel, fűközt a szavak már nem lelik. Csend jár, zsebében nesz motoz, egy csillag pillája kéken rebeg, kacsint a fenyőről egy zöld toboz, de árnyékot vetnek rá a fellegek. Hallgatom a csendet, s beszél, hozzám bújik, lágyan ölel, hársvirág illatát hozza a szél, rég … Olvass tovább

Leltár

Vállakat rándító közöny bámul a kéregető percre, ki mellett görnyed háttal földön kuporog a remény, köhög , vért köp a szorgalom, megrázkódik sebbel teli teste, mely fölött döglegyek röptét festi meg a menekülő fény. Kivágott nyelvű harang hallgat, a falak alatt az ácsorgó csendek fekete sóhajt feszítenek az égre, s a gyermekfélelmek pityeregnek. Rúgásra lendül … Olvass tovább

Pillanatok

rugdalódzó hajnalok gőgicsélő reggelek kúszó- mászó mondatok érdeklődő nagy szemek maszatos arc nappalok asztalhoz ült délidők megnyúlt mutált hangzatok délutáni serdülők felnőtt teher vállakon utazik a délután alkony leng az ágakon lehúzza az est sután csillaghullós öregest éjszakán már agg szakáll horizonton egyenest életbe lép a halál

Hagyaték /Ükapám/

Ükapám hagyatéka én magam vagyok, nincs fotó, tárgy, rám hagyott mondatok, se történet, se dal nem született róla, nem volt festő, sem fáknak faragója…. A véremben én őrzöm, én egyedül, tudom, hogy a lelkembe az ő lelke vegyül, mikor letérdelek a palánták mellé, úgy szeretem a földet, mintha ő tenné… Van, hogy a hársak alatt, … Olvass tovább

Szeptember

Szemben a háztetőről lassan lemászik az este, cserépről cserépre áll, majd ráfog az ereszre, és lassan hintázva, lengve, ráhuppan a rózsalevelekre. Nagy, sötét mellkas a kert, széllélegzet neszez benne, megfeszülő bordaágak reccsennek a végtelenre, mely a kerítésen ülve bámul, kertbe ölel ,s vele tágul. Sötétségből szárnyak nőnek, kert – mellkasban kergetőznek, csendet fog a bagoly … Olvass tovább

Szomorú vasárnap

Nagy, szomorú csend a vasárnap, hol párakalitkában ülnek a zajok, gubbaszt a cinke ,a feketerigó, a csőrökben pihenő szólamok. Fűszál bólint, ívén esőcsepp gurul, néha megborzong az orgonaág, ha a lusta szellő tenyere simul, és kékebbnek tűnik a harangvirág. Csendes esőben fürdik a vasárnap, redőnypillák alól az ablakszemek az útszéli kis pocsolyát bámulják, melyben egy … Olvass tovább

Alkony a városban

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny, bámész nyomorúság jön, biccentve köszön, hömpölyög az idő, most az utca a meder, sorsok fuldokolnak, de úszni egy se mer. Templomok csendje gurul ki az útra, zajok lépnek bele, csilingelő szilánk cserepei a füleknek csapódnak, ma még az Isten se néz le ránk. Kátyúk mélyén porladó ígéretek lesik a … Olvass tovább

Bármi-kor /Állandóság/

A világmindenség, a felfoghatatlan ma oly aprócska lett, hogy a fejemben elfér, galaxisok ölében ma bolygók játszanak, hol a fény, s az árnyék édestestvér. A hintázó időt bámulják az összebújt mozdulatlanságok, az áldás még nem született meg, és nem fogant meg sehol sem az átok. Alvó szavakat takar a hallgatás szárnya, mocorgó verslábak apró rímeket … Olvass tovább

Harangszó

Légy vessző, elválasztójel, vagy szóköz csupán az egybeírt, egybemondott hazugságok között, hogy meglássa a legbutább is, hogy a hazám súlyos beteg, és minden végtagja törött! Légy jel, üzenet, körmöd véste kín falak vakolatán, mutass, taníts, tépd a hazug zászlaját, mint a szél, mert ennyi bajt, szélhámost nem láttak még e hazán, légy a becsülettel, de … Olvass tovább

Eggyé

Egymás kezét fogva, táncolni csak körbe, egymás szemét nézve, egy gerinc se görbe, egy nagy kört formázva, milliókból eggyé, kedvelnék az ősök, Isten is szeretné. Egymás kezét fogni, nem messzire lökni, egymást nem bántani, csakis megölelni, egy nemzetté válva mind a földön járva, nem engedni senkit dölyfös palotába! Egymás kezét fogva, magyarul dobogva, egy jövőt … Olvass tovább

Bújócska, hajdanán

Elbújtam, és elrejtett a bodza, hajamba pergett az apró, fehér virág, üstököm sötétjének számos foltján kuncogott a bokorban a mellém ült világ. Egy félszeg cinke fészke bújt velem, tollpehely között néhány tojás, nagy szemekkel csak bámulta őket, én, a guggolva is hatalmas óriás. De nem, nem nyúltam feléjük, számba vettem egy szivacsos ágat, és mint, … Olvass tovább

Ébredő berek

Versenyt futnak a télvégi szelek, nád és fűzhangján üvölt a berek, hullám ront a partra, dühe csupa jég, rozsda marta fehér a felkelő vidék. Kökény tüskéi még fogják a napot, sugarai festenek véres szalagot, mely az ágon, és a nád között lobog, a megtorpant sötét barázdán csorog. Felszakad az ég, kékje bíbort lángol, véres kardot … Olvass tovább

megtanult versek / reflexvers/

megtanult versek mint a fecskék hintáznak tudatom villanydrótjain s ha az emlékezés lépte zajt csap mikor az ég halovány kék rózsaszín felrepülnek ők röptük csodaszép cikázó tollruhák örvényt festenek bőrömön dűnék szememben tűz ahogy a szót képpé formálja a képzelet megtanult versek mint a fecskék költöznek itt hagyva őszt telet didergő hiányuk avarközt bolyong míg … Olvass tovább

ökölbe

Mert semmik vagyunk ökölbe szorulva, kirepedt bőrünkön csordul a szív pumpálta igazság, imát mormolunk poros földig hajolva, sárgult kukoricaszárként csont sovány zörög a jóság. Becsület vánszorog, tartja még az emberség – járókeret, de az ellopott jövő hűlt helyén járdára rogy, menni tovább, minek?! Kátyús, sáros út a jelen, rajta zötykölődve forog az agy, nehéz csatornatetők … Olvass tovább

Ázott betűk

Hanyatt fekszem, fekete papír az ég, tenyerem simítja felleg ráncait, csillagképtelen, sötét messzeség nem kell, hogy félje ujjaim vágyait. Bámul a sötét, fekete szembogár szívem dobbanásától sem riad, sóhajom suhan, mint szökött madár, de henyél a fény, még nem, nem virrad. Esőcsepp neszez, avaron maszatol, sárcsík kúszik a holt levelek erén, lassan felülök, fejemben ír … Olvass tovább