Tóth János Janus

Megannyi keselyűt nevel a tőzsdék dollártollas fészke, vaskarmok szorítanak a cincogó munkásbérre, nem menekülhet a forint, mert hátán a súlyos ÁFA, így vánszorogva préda lesz s a keselyű csőre járja. Korok múlnak, korok jönnek a világ arcokat cserél, a munkáskéz nem változik, a váll fölött a fej sem remél, sorsa ma is reménytelen úgy, mint … Olvass tovább

Illatok nyelvén orgona ágak, szívemhez szólnak benn muzsikálnak. Dobbanó húsban táncol a vérem, vigad az élet, bánat a széken, bánat a széken egyedül hagyva, mulat a világ apraja nagyja. Pereg a nyelvünk szavaink szórva, szállnak a betűk mennyből a porba, orgona ága borzong a légben, Radnóti jár itt, májusi fényben, vállunkra simít suttogva bájol, múlik … Olvass tovább

Leülök ide, előttem véres sínpár, még sikoltanak a fékező fém kerekek, jaj, Attila bátyám!Készen a fekete leltár, mint erdőben a vadnyom…. az életjelek. Nehéz csendemet szívembe rejtem, s ott bújtatom két dobbanás között, néha mosdik benne minden sejtem, mikor a lelkem szilánkos ,törött. Sóhajom itt lapul szóközök alatt, mint fektetett sínek között a rés, de … Olvass tovább

Sápadt búzavirág az ég, a Nap, izzó pipacskehely, zöld szegély a messzeség, lábamhoz pitypang ül közel. Útifűn harmatgyöngy ragyog, bámész árnyék bámulva nő, a szellő még andalog, lábnyomán gomba az idő. Szénaillatú szerető a fénnyel csókoló hajnal, bennem a vágy nagyra nő, de kuncog és tovanyargal. Lépek, a reggel integet, egyre árad az aranyfény, szemem … Olvass tovább

Hegygerincen a Hold, mintha lába lenne, fény szikrázik léptén, megy a végtelenbe. Lába alatt sziklák, délceg fenyőágak, a vöröslő fényben árnyak magyaráznak. Bosszús a szél, dühös, ágat tép a harag, lezuhant tobozból szétgurul a mag, rozsdás fűközé ül, mohás korhadt gallyra, éhes földrepedés e magot akarja. Reszkető magoknak felhő lesz az anyja, vizével itatja, árnyékkal … Olvass tovább

Lüktet a szív, izzik a nyár pipacs tüzén forr a határ, szomjas a vágy, reszket a lég, zümmögő méhek csókja ég, szédül az ég, kábul a föld, ősz kalásszal táncol a zöld, bokorszoknyát emel a szél, vágytól reszket minden levél. Dobban a szív, lüktet a nyár, édes sóhaj messzire száll.

Rózsám szirmai rejtik el az alkony utolsó fényeit, a hang lassan letérdepel, fűközt a szavak már nem lelik. Csend jár, zsebében nesz motoz, egy csillag pillája kéken rebeg, kacsint a fenyőről egy zöld toboz, de árnyékot vetnek rá a fellegek. Hallgatom a csendet, s beszél, hozzám bújik, lágyan ölel, hársvirág illatát hozza a szél, rég … Olvass tovább

Vállakat rándító közöny bámul a kéregető percre, ki mellett görnyed háttal földön kuporog a remény, köhög , vért köp a szorgalom, megrázkódik sebbel teli teste, mely fölött döglegyek röptét festi meg a menekülő fény. Kivágott nyelvű harang hallgat, a falak alatt az ácsorgó csendek fekete sóhajt feszítenek az égre, s a gyermekfélelmek pityeregnek. Rúgásra lendül … Olvass tovább

rugdalódzó hajnalok gőgicsélő reggelek kúszó- mászó mondatok érdeklődő nagy szemek maszatos arc nappalok asztalhoz ült délidők megnyúlt mutált hangzatok délutáni serdülők felnőtt teher vállakon utazik a délután alkony leng az ágakon lehúzza az est sután csillaghullós öregest éjszakán már agg szakáll horizonton egyenest életbe lép a halál

Ükapám hagyatéka én magam vagyok, nincs fotó, tárgy, rám hagyott mondatok, se történet, se dal nem született róla, nem volt festő, sem fáknak faragója…. A véremben én őrzöm, én egyedül, tudom, hogy a lelkembe az ő lelke vegyül, mikor letérdelek a palánták mellé, úgy szeretem a földet, mintha ő tenné… Van, hogy a hársak alatt, … Olvass tovább

Szemben a háztetőről lassan lemászik az este, cserépről cserépre áll, majd ráfog az ereszre, és lassan hintázva, lengve, ráhuppan a rózsalevelekre. Nagy, sötét mellkas a kert, széllélegzet neszez benne, megfeszülő bordaágak reccsennek a végtelenre, mely a kerítésen ülve bámul, kertbe ölel ,s vele tágul. Sötétségből szárnyak nőnek, kert – mellkasban kergetőznek, csendet fog a bagoly … Olvass tovább

Nagy, szomorú csend a vasárnap, hol párakalitkában ülnek a zajok, gubbaszt a cinke ,a feketerigó, a csőrökben pihenő szólamok. Fűszál bólint, ívén esőcsepp gurul, néha megborzong az orgonaág, ha a lusta szellő tenyere simul, és kékebbnek tűnik a harangvirág. Csendes esőben fürdik a vasárnap, redőnypillák alól az ablakszemek az útszéli kis pocsolyát bámulják, melyben egy … Olvass tovább

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny, bámész nyomorúság jön, biccentve köszön, hömpölyög az idő, most az utca a meder, sorsok fuldokolnak, de úszni egy se mer. Templomok csendje gurul ki az útra, zajok lépnek bele, csilingelő szilánk cserepei a füleknek csapódnak, ma még az Isten se néz le ránk. Kátyúk mélyén porladó ígéretek lesik a … Olvass tovább

A világmindenség, a felfoghatatlan ma oly aprócska lett, hogy a fejemben elfér, galaxisok ölében ma bolygók játszanak, hol a fény, s az árnyék édestestvér. A hintázó időt bámulják az összebújt mozdulatlanságok, az áldás még nem született meg, és nem fogant meg sehol sem az átok. Alvó szavakat takar a hallgatás szárnya, mocorgó verslábak apró rímeket … Olvass tovább

Légy vessző, elválasztójel, vagy szóköz csupán az egybeírt, egybemondott hazugságok között, hogy meglássa a legbutább is, hogy a hazám súlyos beteg, és minden végtagja törött! Légy jel, üzenet, körmöd véste kín falak vakolatán, mutass, taníts, tépd a hazug zászlaját, mint a szél, mert ennyi bajt, szélhámost nem láttak még e hazán, légy a becsülettel, de … Olvass tovább

Egymás kezét fogva, táncolni csak körbe, egymás szemét nézve, egy gerinc se görbe, egy nagy kört formázva, milliókból eggyé, kedvelnék az ősök, Isten is szeretné. Egymás kezét fogni, nem messzire lökni, egymást nem bántani, csakis megölelni, egy nemzetté válva mind a földön járva, nem engedni senkit dölyfös palotába! Egymás kezét fogva, magyarul dobogva, egy jövőt … Olvass tovább

Kabátot és üde rügyet szakít a nekivetkezett szél , a tavasz maszkot húz, arcán jégvirág, ma ő a tél. Por szúr a bőrbe, millió röpülő tövis, borzongva fázik a tó, reszketek magam is; és zuhan a koraszülött szirom, de nem sírnak a fák, a könnyeim én iszom. Megfeszült ág recseg, elpattan, törik, zuhan a földre … Olvass tovább

Elbújtam, és elrejtett a bodza, hajamba pergett az apró, fehér virág, üstököm sötétjének számos foltján kuncogott a bokorban a mellém ült világ. Egy félszeg cinke fészke bújt velem, tollpehely között néhány tojás, nagy szemekkel csak bámulta őket, én, a guggolva is hatalmas óriás. De nem, nem nyúltam feléjük, számba vettem egy szivacsos ágat, és mint, … Olvass tovább

Versenyt futnak a télvégi szelek, nád és fűzhangján üvölt a berek, hullám ront a partra, dühe csupa jég, rozsda marta fehér a felkelő vidék. Kökény tüskéi még fogják a napot, sugarai festenek véres szalagot, mely az ágon, és a nád között lobog, a megtorpant sötét barázdán csorog. Felszakad az ég, kékje bíbort lángol, véres kardot … Olvass tovább

megtanult versek mint a fecskék hintáznak tudatom villanydrótjain s ha az emlékezés lépte zajt csap mikor az ég halovány kék rózsaszín felrepülnek ők röptük csodaszép cikázó tollruhák örvényt festenek bőrömön dűnék szememben tűz ahogy a szót képpé formálja a képzelet megtanult versek mint a fecskék költöznek itt hagyva őszt telet didergő hiányuk avarközt bolyong míg … Olvass tovább