Reichenbach JózsefMi táplálja a fát, és a gyökeret magát? Itt e kopár szik vidéken a víz hátán, ahonnan a szél szórja istentelen szavát Gyümölcsei rejtik a rothadást, lassan sárguló levelei árán. Mi táplálja hát a fát, a gyökeret magát? Hisz elnyomva megfojtja a madár dalát, és az életet féktelen ágán, ahonnan a szél szórja istentelen szavát. … Olvass tovább
Háborog a lelkem, sírva sivít testemben, és könnyek súlya alatt fejem elnehezült. Vérző szívem, csontjaimmal egyként reccsen. Elfáradtam már e felkoncolt helyzetben, és valóm, ebben süpped el nesztelenül. Háborog a lelkem, sírva sivít testemben. Szobám csendjében élek, elveszetten, ahol a magány, metál falakon rezdül. Vérző szívem, csontjaimmal ott egyként reccsen. Az emberi szavak, tettek cseppekben … Olvass tovább
Álmos köd alatt reggeli fény kel, ébresztve világot teli hírrel. Hang, zaj repül át árkon-bokron, hol jó szellem int, s messzire leng.
Mozdulatlan mozgás, csúf gyönyörűség, nagy hűtlen hűség, a virágzó szokatlan szokás. Ez…, az ember! Aki bánatát borba fojtja, hajszolva kísértet önmagát, hogy fájdalmát oltsa, feledje hazug szavát. Zörög a kapzsi lánc mélybe űz, pokolba zár, és reményt hiába vágysz, hisz elvisz a láz. Ahogy a pillangó, az ember is odavész, ha utolér a sors-zimankó. Sírba … Olvass tovább
/Egy csipetnyi sóval/ I. Az élet, miért egy labirintus? Miért egy borús, sötét kalitka, ahol nem énekelhet pacsirta, ahol a ronda az esztétikus, s a hazugság a frenetikus. Miért, hisz lelket ez mind hasítja! Az élet, miért egy labirintus? Az erkölcs, miért csak szimbolikus, amikor ragyoghatna karizma, csitulhatna emberi praktika, vele egyben a csalfa taktika. … Olvass tovább
A fa árnyékából a ragadozó madár is véresen szelídnek tűnik. Illan az idill, ahogy a lomb szűnik, ahogy átrágja magát zöld fedezékéből. Jaj neked, te mezei vad! Te, aki gyanútlanul kószálsz, a nap melege alatt szunyókálsz, mert nyugalmad szelleméből támad, orvul, igen orvul rád hajt. Csőre rejtekében gyűlik már a nyál. Feléd repdes, mesterien száll. … Olvass tovább
Te lágy, tavaszi szellő, mondd, mondd, mit fújtál ide! Hisz hangod most oly ijesztő, oly rémes búgásod hite, hogy szemtelenül megpróbál minden egyes élő lelket. Zúgjál bizony, csak zúgjál, törd meg a téli csendet, és hívd a fagyos halált, a bakacsin színű gyászt, mert amit a véna dajkált, lázas szikre teszed most sorsát! Késsel vágod … Olvass tovább
Ahogy az éremnek két vert oldala van, úgy a csatának is ünneplő győztese. Így Salamon örült, ujjongott magában, s csak az Isten tudja ki küzdhet most ővele. Gézát gyalázta hát, ahogy csak ő tudta, kevés erejéből, ahogy csak futotta. Dőlt a nagy jókedv, dőlt, torkokból bugyogva. Sérült katona is, ahogy tudott táncolt, nem törődve bajjal, … Olvass tovább
Ennyit számítok: egy harapást, egy arcul csapást, vagy talán egy üres lakást, amit nem tűrhetek folyvást. Ennyit számítok: egy rossz szót, felejtést, meg nem tűrő múlót, sírkőbe vésett halkuló hollót, üres, törött korsót. Ennyit érek: egy kutyányi életet, egy falatnyi halott lelket, esetleg üvöltő csendet, és egy elenyésző lángnyi felületet. Ennyit érek: asztalsarknyi helyet. Most … Olvass tovább
Indulatunk kuszaságában vesztegelünk, és ott ácsingózunk, mint a száraz föld a jó eső szerelmes csókja után. Örömünk, reményünk perzselő csillaga alatt barnul szívünk, és didergünk félelem, düh vakító hóviharában. Császárai vagyunk ugyan, de rabláncai csörgő ritmusára táncolunk. Testünk roppan e lenge szellő közt, mint a pipacsmező, amelybe esetlenül beletúr, belekap. Esztelen érzéseink festik a szürke … Olvass tovább
„Jonathan a karosszékében ült. A szoba, ami körül vette, szinte üres volt. A falak szürkéllettek az éppen pislákoló lámpa fényében, továbbá egy kopott asztal sziluettjét lehetett még észrevenni egy távoli pontban. Kinyílt az ajtó. A férfi felpattant.” Mondd, merre voltál? Amikor kellettél volna elmentél, és erről nem szóltál! Tudod, az ember veled számolna, ha döntéseibe … Olvass tovább
Óraketyegésbe burkolózik a csend szobám négy fala között. Nyögő mutatók mögött fel-felbukkanva kavarodó időt csent. Világom sűrűsödő univerzuma kopott ablakomon át viharra nyitja magát, mint lélek labirintus mechanizmusa. Ami kint tombol, az belül dühöng talán, szellemként fortyog némán, és néha felvillan léhán a szótlan csend, vihar tajtékzó vonalán.
Vér áztatta földön, fel-lesétált Géza, néha meg-megtorpant megannyi test fölött, s szemével kutatta, hol van még hézag, hol van még csöpp remény élet s halál között. Ment hát, tette dolgát, s torkából kín zengett, fájdalom üvöltött, keserű düh rezgett. Mosta a vért, mosta úgy, ahogy azt kellett. Magában számolta megmaradt seregét, s látta, hogy aki … Olvass tovább
Mit jelent, veled lenni? Békességet a harcban, érted kardot felvenni, s örömöt lelni a bajban, akkor is, ha embert próbál. Mit jelent, veled lenni? A legnehezebb leírni, szavak testébe tölteni azt, amit a szív hevít, s több a szerelmes csóknál. Mit jelent, veled lenni? Érted bármit feladni, s jövőt, jövőt építeni, ekképpen rád hatni, mert … Olvass tovább
Olyan gyorsan elszalad az emberi élet, és persze vele együtt minden más is, ám meglehet, hogy ez az egész csupán egy frázis, amit halandó testünk folyvást béget el nem múló lelkünk csendes rejtekéből. Félelem! Ez a legjobb szó arra, amit érzek, hogy befejezni, véghez vinni majd nem tudom, amit elterveztem, ami most unszol, feszít és … Olvass tovább
Elköszönök tőled Elköszönök tőled te év, és hálás is vagyok mindenért, de a testvéred az újév, lassan-lassan bizony beér. Ha üt az óra, ő bizony ránk nyit, szállj, szállj tova, amíg lehet! Jót benne az Isten áhít, így töltse hát be szívünket. Éljen az Úr, az igaz Isten, jégvirágokon csillogjon hát fénye, szent jobbja ránk … Olvass tovább
Szellem gályán gályázok kísértetek között, és én, mint a jó zarándok egyedül járom a víz ösvényét. Napjaim, mint útjelzők vezetnek célom felé, és kopva kopnak az esztendők. Na, de miért? Hisz az itt és a mostban már nem látom a végét, csak azt, hogy a lélek belerokkan az órák evezésébe. Távol vagyok mindentől, mindentől, ami … Olvass tovább
I. Ki hall most engem a messzeségből! Az éjszaka sötét leple mögül, ahonnan a gyönge imám röpül sorokon át, betűk rejtekéből fel a mennyekig, fel-fel a mélyből, hisz a nap baja lelkembe kövül. Ki hall most engem a messzeségből? Minek írjak hát a szenvedésről, ha a szép holnap ugyan úgy zördül, ugyan úgy kiált, ugyan … Olvass tovább
Nádak mezeje. Ó, nádak mezeje! Kinek a szíve jut be most oda? Hisz nem tudni, hogy mérik most az emberi szívet, mert az élet maga magfakult, színtelen lett, szívtelen, és jól megalkotott díszlet hazugságok mellett! Idő! Telik-múlik, forog az idő, és elenyészik a remény, a jövő. Mert papírra vetett magányt, bánatot cserélünk, és hajtjuk a … Olvass tovább
Az emberi szó, vajon mit rejthet, mit takarhat, mi lehet a célja? Magam sem tudom egészen, hisz millió érzések acél héja! Igen, a szó, az a parányi csíra, az apró kezdet, mint talán a csúf hernyó, ami tépi, rágja a lombot és belsejében felemészti azt a csodálatos életet. Levelek ezreit, mint rongyot hajítja gyomrába a … Olvass tovább