Zagyi G.Ilona Nem számolok lélegzetet, tudom, majd felélem mind. Az, hogy vagyok, szívből ered, ismétlődés itt kering. Hol fukar, hol sokat számol, rajtakap, ha játszanék, ha a balsors árnyként táncol, fény-palástot hordanék, gyermeki reményből szőttet, de rongylelkem viselem, a poklomba elszegődtet, jég-álmaim cipelem. Nincs rám idő… kiolvadás, jégzajlásban lét pereg. Ígéretek… bús visszhangzás, torlódnak, mint jéghegyek. Rémálmokból … Olvass tovább
Végtelen gondolat Írok egy sorsot, mit végtelennek szántam. Fakó már, de tisztán emlékszem, hogy vágytam valóra váltani. Daróc és hűs selyem, gyűlölöm, szeretem… Sok eltelt, hirtelen, élettel szőtt. Vagyok… voltam, sikoly csöndben, hibák törtek össze, nem gyógyulok könnyen. Kiolvadnak lassan harag-jégszilánkok, letisztul az érzés, ha szívemmel látok. Szétosztom magamat, Te vidd a mosolyom, s ha … Olvass tovább
Még nyomokat keresek, nyomokat hagyok, kérdéssé válok sok elveszett igennel. Velem öregszenek az őszinte napok, mondják, értéktelen giccs, kritikus szemmel. Mégis becsben tartom, mert ennyi maradt rám. Te hitted, ígérted, játszhatok szabadon… De visszanézve más ez ennyi év után… Mert nincs ilyen, anyám… de meg sem tagadom, amíg itt ringatlak el szívem ritmusán. Nincs idő … Olvass tovább
Mert nem vagyok egyedül Ha félve nézek előre, mert megrémít a jövő, a múlt cipőjébe bújnék, aztán mégsem veszem elő. Mert nem vagyok egyedül! Ha riasztanak a tettek, és nehezen mozdulok, nem enged el két kezed, hogy feladjam, nem hagyod. Mert nem vagyok egyedül! Ha hullámvölgybe érek, és túl sok, amit hordok, de mégsem húznak … Olvass tovább
Bölccsé tesz az út… a szeretet vonzása, ami erősen megtart, ha a perc siet, mosolyom bája szétfut sok puha ráncba… lassan megszokom az öreghölgyszelfiket. Elkallódik itt-ott koromban a szépség, de a ritkulásban akad elég inger. Nem csábul könnyen a befogadó készség, hóbortossá válva okkal szűr, mint filter. Óvatos, kétkedő. Ostoba vagy büszke? Az utolsó percig … Olvass tovább
Hogyan mondjam el, hogy ne keltsek pánikot? A szíved alatt nőtt… hogy mivé, láthatod, óvott büszkeséged. Elköszönnek reggel foszlányok, férc-szavak, nincsen váró busz… szemtanúk fák, kőfalak, hogy rohan az élet. Aggódni örök, mégis hullámzó erő, néha szunnyadás a veszélyt felismerő, áradó túlféltés. Szabadságvágy-tenger, tiltások, zátonyok, szabadulni kész, hisz szárnyakat álmodott, használni kísértés. „ELTŰNT!”, lángoló betűk, … Olvass tovább
Álom volt, hogy angyalt láttam, valóságban csak a gyász van. Néha erős, néha gyönge, emlék-színeket bont szürke. Előhívnám, de csak álom, hol az arcát nem is látom. Átölelném, lehetetlen… úgy ébredek, hogy szerettem.
Sorsom jege hasad döntéseim alatt. Lehúz… de maradok. Lépek… nem haladok. Túl sok az elbotlás, esetlen toporgás. Forgok összetörten irgalmatlan körben. Megszerzem, elvesztem, újra- s újrakezdem. Nem tör meg hatásfok, míg vagyok, felállok. Átok lenne, rontás, összejátszó montázs? Az a bűn hol fakadt, amitől rám tapadt? Én hoztam a fényre, vétlen születésbe? Mi az ok, … Olvass tovább
Egyszer, ha elköszön a lelkem, vagy el sem, csak lelép a semmibe, magammal viszem azt, hogy szerettél. Nem tudni, mennyire hamar tűnnek el a lábnyomok, hogy meddig bámulok, mint hervadó virág a síron… mert lehet, az leszek… csak pár napig, kinyílok majd máshol, ahol napfényt másolok neked, s szívedbe lopom az emlékezéssel.
Ma még az enyém is ez a föld, s hogy mivé változik, nemcsak látomás… Beleborzadok. Kicsiny énrészem töredezik lassan szét körülöttem, ahogy fáradok. Pedig tettem érte, időmet el nem mulattam. Vasárnapokat cseréltem, csakmegélhetésre. Cserébe maradtam talpon erőből élve, ami hűtlen hagy el, mint tulajdon… Lehajtom fejem, muszájból fájnak kiszakadt (s)érvek. Talán helyrehozhatók, alázattal kérve. Felélt, … Olvass tovább
Hogyan mondjam el, hogy ne keltsek pánikot? A szíved alatt nőtt… hogy mivé, láthatod, óvott büszkeséged. Elköszönnek reggel foszlányok, férc-szavak, nincsen váró busz… szemtanúk fák, kőfalak, hogy rohan az élet. Aggódni örök, mégis hullámzó erő, néha szunnyadás a veszélyt felismerő, áradó túlféltés. Szabadságvágy-tenger, tiltások, zátonyok, szabadulni kész, hisz szárnyakat álmodott, használni kísértés. „ELTŰNT!”, lángoló betűk, … Olvass tovább
Nem volt nagyravágyó, sem mindent látó bölcs. Kérges tenyeréhez szelídült az erkölcs. Hétköznapok búját bohémsággal fedte, ami elnehezült, dallal derítette. Súlytalannak látszó, mosoly-arcú emlék… hol a szavát hallom, oda visszamennék. „Néha a gond elől világgá kell menni, a szabad percekből mélyet lélegezni!” Ereimben lüktet, pedig égre dobta, természet szonettjét a szívembe lopta. Hogy szeressem, óvjam … Olvass tovább
Összeöltözött a nyár, a lánnyal, vörös szirmával bókol a rózsa. Összevillanás a táj, a bájjal, csábító hatás a múzsa csókja.
Álomból hozott a jajszavam, hozzá túlsúlyos gondolat hűen tapad. Nem szándéktalan, mert húz lefelé, bontogat; mit, miért nem… értem, nem értem… A békétlenbe beleszól életkedv. A még töksötétben koránkelő, kis szárnyasok… azaz hol is tartottam éppen? Zuhanok… a mélyben sajog a megszokott módon tevékeny kín. Rajtam, bennem…! Meddig még? Akad a kérdés pont középen… magamra … Olvass tovább
Szelíd galamb pihen a régi kereszten, hosszú árnyékában térdepel a csend. Imája pillanat, békésen, görnyedten a szél adja hírül, mit Isten üzent. Mert megbocsát a múlt, irgalom létező! Körülvesz a remény, az örök ébredő! Bólogató ágak, zöld ring széles ölben, fények és árnyak életkedvvel festik. Könnytől, mosolygástól nyílik már a völgyben, duzzadó bimbók ígérete feslik.
Mindenki volt egyszer diák, meg is éli a leckéket, innen tárul ki a világ, egyedi lesz a történet. Sorsunk része. Aki tanít, jobbá tenne, ezért fárad. Útvesztőben eligazít, jövőt kínál, tudástárat. Képez, oktat, hibát javít, rámutat az értékekre. Velünk épít, aki tanít, hazát a jobb pillérekre. Köszönet jár, tiszteletem! Többé tesz, ki így gazdagít. Becsüljük … Olvass tovább
Hímzések… /Anya/ Rózsákat rajzolok, százat… grafit búsul, holt-remény. Könnyem áztat minden szálat, elmosódik feketém. Színek futnak fehér gyolcson, csenddé lett sors-tarkaság. Virágok a folyondáron, megélt napok, éjszakák. Mindennapok öltései… összebújók, láncszemek, felidézett érzései bennem élnek, mint jelek. Ne varrjon, most játsszon velem, duzzogtam, „Jó nem leszek!”, megértette türelmesen a lázadó perceket. Nyűgömet, a gyerek-inget… Felvenném… … Olvass tovább
Kínzóan makacs szögesdrót-inger… A tea forró… gyógyfű keverék. Félretett a megáztatott filter, egy csészényi íz maradt benne még. Találgatok… Csak melegét érzem és valami csekély illatfélét. Átvészelte annyiféleképpen lelkem a testnek e bűnhődését. Burjánzik szerte, lázrózsa nyílik, keringő vérembe szeret bele, gyökere nyúlik egész a szívig, sok éles tüskéje játszik vele. Csapongón virul, reszketek, fázom… … Olvass tovább
Bús tekintetű, pusztuló szerkezet… meg-megújuló fecskefészkeket vigyáz málló vakolat. Enyészet piheg korhadó léceken, hazajár a szél pókhálós férceken. A ház él, lakható. Lét-erózió bent… egy magányos sóhaj, s megrekedt átok. Hízott, dagadt… Záloggá vált múlt árverés alatt. Jobb napot nem ígér idő, ami kísért már sokadszor ébred. Nyert már a jelenben adós türelem néhány felélt … Olvass tovább
Nem érkeznek ők titokban, vidám daluk ficsereg, kihirdetik ők is frakkban, szép évszak ez emberek! Lyukas már a régi fészek, építész a fecske pár, hozzálátnak, hamar készek, tapasztáshoz jó a sár. Fecskezönge reggelente, ablakba tett ébredés. Felkelni! A nap üzente, nemcsak buta fecsegés. Érkezéstől búcsúzásig, fecske-otthon szívügyek, amíg nőnek fiókáik, fogynak kártevők, legyek. Madárkotta villanydróton, … Olvass tovább