Cs. Kiss László Elengedlek Elengedlek… Mint gyógyult szárnyú madarat, mint fa engedi levelét. Mint vágyat az akarat. Elengedlek… Mint könnyű álmot a párna, mint aranyporát a rét. Ahogyan Csendet a lárma. Elengedlek… Mint esőcseppek a felhőt, mint alkony fényét az est. Mint gyermekkort a felnőtt. Mint lopó árvát a csősz, vándorló lelket a test. S nyár melegét az … Olvass tovább
Őszi erdő …őszi erdő…lombja mintha csak ezerszínű lánggal égne. a fák alatt aranyminta, napméz csurog az ébredésre. Ráhajló árnyakat cipelve, időkoptatta ösvény bandukol, lelóg görbült hátáról terhe. Aztán kis tó partjára guggol. Mit cipelt, felhők közé ejti el. Színes levélképek széjjel esnek. Nem maradhat…menni kell Apró szakasza a végtelennek. Az égen összeérnek a szárnyak, ahogy … Olvass tovább
Őszi utakon… …utolsó úr vagyok, legelső szolga, rám hajolnak füstszagú esték, maszat-kék az ég, mintha lecsorgott volna Isten ecsetjéről a festék… álmos szelek messzire visznek pacsirtadalt… gyönyörűen egyhangú ének, szalutálnak jegenye-tisztek, menetelnek bodza-közlegények… utánanéz és elengedi a reggel az éjszakai bölcs nyugalmat, pillanat-csillogó szemekkel pókhálókra gyöngyöt fűz a harmat… szélkeltette parázs a hajnal, Istennel vagyok… … Olvass tovább
Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, ennyi volt. Az út elfogyott, nem vezet tovább. Eddig hozott, kanyargott lábad alatt, és Te tapostad porát, köveit, olykor marasztaló sarát. Talán kétségbeesve nézel magad mögé, aztán lábad elé. Ennyi volt? És látod ekkor, amit elhagytál, amin végig botorkáltál, sétáltál, futottál, kacagva, sírva. Megálltál néha, mert meg kellett állni. Akadályokkal … Olvass tovább
Csak… csak a Csend van, és csak Te vagy csak képek és emlék-dallamok az idő, a tér, minden lehagy és a Minden után lassan ballagok csak őszi pincék vannak, csak sóhaj és bor és én vagyok, szavakkal játszó vén gyerek nézem, ahogyan ébredéskor táncolnak fényben a porszemek illatok vannak, mosolyfakasztóak fűszeres illatai a Mostnak, hullámai … Olvass tovább
Itt. Sehol. Valahol… Az éjsötét csendbe szögeket vert a falon egy régi óra lassan körbe-körbe járó, telt hasú mutatója. Ami jó volt, és ami szép valahogy elszaladt csak egy régi-régi kép alszik az ágy alatt. Az emlék teher, amit a gyáva hős a lélek a testre rárak aztán menekül, mert várják ismerős ismeretlen tájak. Aludj … Olvass tovább
Enyém… Felballagtam, enyém volt a hegy, a völgyekben még köd aludt. A tornyot néztem, és alatta egy ébredező, öreg, kis falut. Messze néztem, magamra leltem, körülöttem neszelt a lét. Átölelt és én átöleltem, enyém a föld, a mézillatú rét. Enyém minden rebbenő madár, minden néma, kicsinyke hangya. Enyém volt, enyém lesz, s ha már harang … Olvass tovább
Délidőben A ház mellett, őrizve a kertet álmos, poros akácok állnak. Csak egy kicsi patak felelget csilingelve a harang szavának. Izmokban jóleső fájdalom, bágyadt legyek a házfalon. Istállóban delet hálnak pókhálóringató árnyak. Munkát, barmot pihenni hagynak, a nap fakó tarlót éget. Leves gyöngyöz, húsok izzadnak fűszerszagú verejtéket A kanalak megmerülnek életízű, aranysárga lében, illatozó párák … Olvass tovább
Eső A betonon sötét pettyek. Esőcseppek. Talán odafent cipelni restek terhüket lomha,testes szürke barmok. Vagy útjuk víz-vért hullatni idáig tartott, mint kiket csak vágóhídra hajtott villám ostorú, dörgő hangú zsarnok. Vagy nagy vizek sóhaját, és egy-két tegnapi tócsa pára-lelkét gyötörte komor felhőbörtön. Elébb egyesével szabadulnak, aztán mind többen hullnak, hullnak. Kopp. Koppannak a háztetőkön. Ablakokon … Olvass tovább
Percek ballagnak a végtelen felé, életed elmúlt percei. Apró batyut cipelnek mind, érzéseidet, emlékeidet rejtőt. Viszik, viszik, lerakják egy kis kertbe, ahová lelked jár pihenni. Kicsiny tarisznyájuk tartalma maggá változik, és a magot a kert földjébe ültetik. Fordulnak aztán vissza újabb magokért, hogy lelked pihenője szebbé váljon. Akadnak olyan percek, akiknek batyujában fájdalom, bánat, szomorúság … Olvass tovább
Magányos volt. Állt a hegyen, körülötte, alatta a világ. Háta mögött az erdő titokzatosan, árnyékrejtőn. És ő előtte, mint egy hatalmas, erős vezér, aki ütközetbe vezeti kemény, harcedzett vitézeit. Valamikor az volt, igen. Vezér, aki mögé sorakozni lehet, akit követni kell, mert követni érdemes. Dicsőséges csatákat vívtak a tél jégpáncélos katonáival, a tűz-leheletű nyár harcosaival, … Olvass tovább
Tudom, feküdtél már erdőben, égre nézve. Érezted, milyen kicsi vagy, és milyen nagyok körülötted a fák. Egészen a menny boltozatáig érnek talán, ezt érezted akkor. Borult föléd arannyal hímzett zöld sátor, és nézted a porszemeket az aljig ereszkedő napsugarakban. Felszikráztak, eltűntek, mintha apró lelkek táncolnák át magukat aranyhídon egy másik világba. Bús-boldog tánc volt ez, … Olvass tovább
Estétől reggelig Tán kószálni indul a lélek, meglehet, amikor ernyedten elomlik a test. Tücsökcirpet, békakuruttyot, egyebet nyögdécselve csendet vajúdik az est. Eget pettyez a csillagok sovány, felhő-tarlón bukdácsoló fénye. Egybedagasztott árnyékdagonyán magát áterőlködnie kéne. Aztán éj fele új napra fordul, s, ha csapott vállú árok könyörögve szól, (holnapra való fénygarast koldul) iszapszagú ölébe Holdezüstöt szór. … Olvass tovább
Harmatcsepp Nem tudta, honnan jött, hogyan és mikor született. Csak emlékei voltak, távoli, halvány emlékek. Testvéreivel csillogó gyöngysor voltak. Vékony pókszálon egymásba kapaszkodtak, ébredező szellő ringatta őket. Szépek voltak, és vártak. Aranyfonalakon apró tündérek ereszkedtek alá, megsimogatták őket, és ők a gyönyörtől szikrázva ragyogtak. Ebben a ragyogásban semmivé vált testük, lelkük ujjongva követte a tündéreket … Olvass tovább
Reggeltől estig… Hesseget tegnap illatú párát, ami a pirkadattal felkel, letörli harmat-sáros lábát, és becsoszog a mába a reggel. Toporog, mint ki csak köszönni betér, kit menni vágyón mégis marasztal habosan friss tej, szalonna, kenyér, früstökre terített, ráncos tölgyfaasztal. Kapaszkodik a Nap konokul, mintha éppen az Időt akarná hát mögé gyötörni. Nem áll meg – … Olvass tovább