Leslie2016 A vacsora könnyű volt és szeretve áldott, Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott, A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott, De az elveszett élet erre esélyt sem adott. Majd az idilli, selymes fényű csendbe Riadtan sikoltott az ablakon át az este, A bomba sivítva hozta magával az átkot, Meg akarta ölni tán az egész … Olvass tovább
Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan, Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam. Láttam kínt haragot sikítva, könnyben áztatót, És meghalni láttam az ellene büszkén lázadót. Az égből nem eső hullt, az már régen odalett, Helyette könnyfelhőkből hullt a megcsalt képzelet. Nem láttam mosolyt ritkán, oly elvétve csak, Eltaposva, a porba hullva sok szépséges pillanat. … Olvass tovább
Amikor sorsod láncra ver, és elvesztél életed sötét tengerében, és bizonytalan lesz a jövő, mert törékeny léted szétfoszlik, mint ócska, kopott rongydarab, s te ezer darabra hullsz, és ereidben gyűlik a méreg, míg a láncszemek már a húsodba égtek, és sikolyod repeszti az összegyűrt eget. Akkor, barátom, törd szét azt a láncot, alkoss másik világot, … Olvass tovább
Sikátorok meggyalázott ősköveit koptatom, fájó csend ül a sokat látott, kopott tűzfalon. Keserédes homályt fakaszt a fekete éj, egy elhalt sikoly immár megnyugvást remél. Hallom a csendben nyögések elhaló zaját, látom még a bántottak megfagyott mosolyát, és amint az arcokon megül a fájó rémület, csak a lámpák pislogják haldokló fényüket. Minden lépés után fájón kong … Olvass tovább
Taníts meg, kérlek, kesztyűbe dudálni, mutasd meg, hogy kell borsót falra hányni! És ha a szelet el szeretném vetni, hogy kell a végén a vihart learatni? Miért kell a szíjat jól összehúzni, ha a jég hátán is meg szeretnék élni? Két malomkő között hogyan kell őrölni, bár ami nem megy, nem kell erőltetni. Ha a … Olvass tovább
Jöjj, kedvesem, messze még a reggel, ringass el engem szerelmes öleddel! Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon, legyen puha párnád éjszakai álmom! Add nekem tekinteted meleg nyári éjjel, mikor halk patakok ringatnak édes zenével! Simítsd az arcom szerelmes illattal, s takarj be lágyan álomhozó csókkal! Holdnak mosolyában felnézek az égre, ott vagyunk valahol éjnek sötétjében. … Olvass tovább
Kerestem Istent itt a földön és fent az égben, forró nyárban, nagy fák hűvösében, ősszel, mikor a lombok mind lehulltak, télen hóban, hol életek aludtak, tavasszal nyíló virágkehelyben, de nem volt sehol sem az Isten. Aztán bejártam érte mind a világot, asszonyok ölében, hol a szerelem virágzott, szemek tüzében kutattam vigyázva, lelkemet, szívemet néki ajánlva, … Olvass tovább
Lankás dombok zöldellő ölén, házfalak ormán játszik a fény. Harang kondul, ébred a csend, kis falum most újból üzent. Hol szülőd adott szent életet, ott van a lelked, ott a helyed. Hol átjár mindent a föld illata, hol először mondtad ki “Mama”. Gyermek lelked bent a fákban, minden útszéli virágban. Az égiek rád ott vigyáznak, … Olvass tovább
Te vagy Te vagy a virág pajkos, tarka réten, én meg az eső, szirmaidnak éden. Te vagy a csend a szózivatarban, én meg a vigasz akkor, hogyha baj van. Te vagy a szó a hófehér papíron, én meg a tinta, hogy neked mindig írjon. Te vagy a mosoly, mely bánatom csitítja, én meg a könny, … Olvass tovább
Egy csendes nyári délután itt ülök gondolataim közt tűnődve, egy nagy fa törzsének dőlve, és révedek végtelen messzeségbe, míg simogatnak lágy déli szelek. A selymes zöld pázsit íriszembe oltja andalító mézes mámorát, de szép és szeretnivaló is e világ. Árnyék simul hol száguld a képzelet, a zöld fű ölén rám tapad a csend. Csak a … Olvass tovább
Tavaszidéző volt az április, fények cikáztak a fák között, és porosan csoszogva jött a nyár, mely távol még, de mégis oly közel, és már éreztem ahogy szúr a fehér forró vakító homok, és selymes fátyolként megült a macskakövek kopott ráncain. A karóra delet ütött pulzusomon, és éreztem amint az idő, barázdát sző cserzett arcomon. A … Olvass tovább
Hiszek a mindig kimondhatóban, a fenséges és magasztos jóban. Hiszek az álmodozó önmagamban, a két kézzel megfoghatóban. Hiszek a sokszor tévedő világban, a mindig megbocsátó mában. Hiszek a holnapi változásban, minden kis apró csodában. Hiszek a szétáradó fényben, a valahol mindig útra kelőben. Hiszek az alkotó, emberi erőben, a milliárdnyi megszülető létben. Hiszek a mennyben … Olvass tovább
A szeretet vérző árva koldusára, ki milliószor egykor átöleltetett, most koromfekete felhők gyülnek, s festik be mérgükkel a kék eget. A Júdások nyálas szégyen csókja, hoz pusztulást mennyei erénynek. Mi tanúi vagyunk, arcunkon pírral, ez áruló komor idők rettenetének. Ma már bátorság kell a becsülethez, az igaz barát már mind elveszett. Kutatjuk utunk az ősi … Olvass tovább
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel, még hószagú harmaton siklik a Nap. De érzem szívemben a rügy fakadását, amint lelkem tüzével megsimogat. Még hallom a tegnapot mélybe halódni, még utolsót zendül télfejedelem. De illatruháját már föl készül venni, hogy átvegye jussát egy új szerelem. Még hallom a kertben az éj susogását, még csábít a tegnap, … Olvass tovább
Az embert egykor Isten tette naggyá, s vált meztelen porontyból királlyá. Majd világok büszke hódítója lett, adott hitet, gyújtott lelkekben nagy tüzet. Karjával, mely egykor ölelésre termett, bitófát ácsolt a neki hitetleneknek. Tett szabaddá, majd kedve szerint rabbá, űzött milliókat szerte a világgá. Épített templomot, hogy hirdesse a hitet, és nevében ölt asszonyt s gyermeket. … Olvass tovább
Hétköznapi kínok és ünnepi esték. Emelj a magasba, hogy bajom ne essék. Éltem mind a mának, nem számított a holnap. Úgy öleltél, hogy fájt már, könnyeim lehulltak… Hittem a mesében, csak fordítva hallgasd. Itt nem a mamát ették, hanem nagymama a farkast. Elszálltak az évek, elmúltak az álmok. Kortalan lelkemből kihunytak a lángok. Hervadt virágokból … Olvass tovább
A halál az úton ballagott, köpenye szinte a földet érte. Munkája lesz majd legott, legalábbis ezt remélte. Éj vagy nap nem számított, ő csak ment és ment előre. Vállán a szerszám ott virított, az ő igaz büszkesége. Kucorgó csendben, égi zajban, hol az utak összeérnek. Békében vagy háborúban tennie kell mind avégett. Öreg keze nem … Olvass tovább
Vándor, ki erre jársz, tedd le hát a terhed, pihenj meg nálam, azt nem kell cipelned. Mesélj már magadról, hol s merre jártál? Őrizted-e hited, ha ezerszer csalódtál? Talált-e a szerelem benned méltó társat? Öleltél-e asszonyt, ha már megcsodáltad? Voltak-e barátok, kik téged támogattak? Tudom, sokat adtál, néked, mondd csak, adtak? Fájdalmad az úton enyhítette … Olvass tovább
Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt, hol magunkhoz öleltük a forró délutánt. Ott éreztem először azt a finom illatodat, s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt. S midőn elvesztem ott öled melegében, magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat, Elmerültünk a fénynek ózontengerében, és végtelenné forrt a millió megélt pillanat. Kereslek a poros útnak minden porszemében, a lenyugvó … Olvass tovább
Lelked fehér vásznára festenék zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal, nádirigót fénylő, arany szalmaszállal. Kék, tekergő folyót csoda-szép halakkal, és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal. Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel, hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel. Festenék egy házat, benne kis szobával, ablak alatt csendes, kis szerelmes ággyal. Tüzes paripát, ki nagy örömmel táncol, a selymes mező … Olvass tovább