Felhőkávé

Olvad a patolyatfelhő az azúrkék égben, ahogy tejszínhab olvad a fekete kávéban, fel-felszáll egy-egy madár és a felhőkhöz simul, bele-belesüllyed a kocka csoki a habba. Csordogálnak-folydogálnak Napnak sugarai ó, azokba a hatalmas felhőtengerekbe, csordogál-folydogál a meleg tej a kávéba, jókedvemet hadd öntsem bele eme bögrébe.

Gondolatmadár

Gondolataim madártestet öltenek, fel-felszállnak a patyolatfehér felhőkbe, s ott boldogan megmártóznak, megfürödnek, s dalaikból a hangjegyek kiröpülnek. A hangjegyek összefogva egy kedves hintát alkotnak, a madarak hintáznak rajt’, s lelkembe beleringanak.

Lélek-mesekönyv

Mesekönyvet lelkem legédesebb illatú szobájának könyvespolcáról veszel le, s a közös mesesarkunkban lágy, altató hangodba takarózva, ketten kuporodva s összebújva, mártózunk a Hold sugarainak öléből patakzó fénytavacskában, s közben mesélsz. Elmeséled, mi a szép, mi a baj, s közben elnézdegéljük a sötét tóban úszó madarakat. Most minden kimondhatatlanul jó. A mese helyszíne egy mező, lelkem … Olvass tovább

Törött lámpással andalog egy tündér

Törött lámpással andalog egy tündér a lelkemben, szorongásom sűrű erdejét járja körbe-körbe. Egy őzként vacogok egy könnytől szétázott leveleket hullajtó fa alatt (nem esik az eső, a fa sír. Nem eső, könny.) Kihűlt fényével haloványan rávilágít egy bokor ágain szövő pókra, hálójára való pillantásom bomlaszt, a pók úgy készíti elő az odarepülő légy halálát, ahogy … Olvass tovább

LéleKacsa

Lelkemben éjjelente gyertyát gyújt a remény, s lágyan odasúgja nekem: „ne félj!” Szorongásom tavát a mécses forrón izzó fénye apasztja, s én addig kacsaként vergődve úsztam a mély tóban. De most eltűnt az állóvíz, s most a helyén egy sivár homokos part, s most nem hangos hápogásomtól a lanka. De egy kacsa víz nélkül, mint … Olvass tovább

Vallomás a torz önképhez

Nekem Te voltál a tenger, de azt mondtad, csak egy csepp vagy, Nekem maga voltál az egyetlen legnagyobb csillag, szerinted csak a legapróbb voltál a rengetegből, Szerintem Te voltál a jószándékú pók, ki becsalt a szeretet hálójába, te azt állítottad, hogy csak egy konok pók hálójába ragadt bolha vagy. Nekem Te voltál az élet fája, … Olvass tovább

Így váltam csillaggá

Egy veréb csőrével kopogtat egy borostyánlevélre hullott üvegkavicson. Az imént az utolsó csiripelése harmat formájában a kisujjam végére cseppent. A Hold fénye kimúlt, a sötét fátyol az erdőre hullt. Most az egyszer, először s mától mindörökre az éj leple az én egyetlen takaróm, s én rajta sokmilliomodik csillagként ragyogok.

Fészket rak a Halál

Az éjjel varjú formájában megjelent a halál az ablakomban, csőrével erőteljesen kopogtatva örökkévalóságig tűnő pillanatig bámult. Gyűjtögette az elhullt faágakat s gallyakat, hogy aztán kertem egyetlen fájának koronájára fészket rakhasson, a Hold csordogáló sugarai alatt így veti meg ágyamat szemeim előtt a halál. Hangosan recsegnek a gallyak, s mikor nincs a madárnak tele a csőre … Olvass tovább

Minden nyári játék

Nyár van, s látom fáradt vagy, hát menj be a fürdőszobába, s most az egyszer, folyasd tele a kádat hideg vízzel. Folyasd tele, s csobbanj bele, csinálj habot, s fúj szappanbuborékot. Először csak egyet, s pukkaszd ki. Majd még egyet, aztán még egyet, engedd tele az egész helyet. Nézd, hogy csillognak a szappanbuborékok. Zöld, rózsaszín, … Olvass tovább

Hangjegyóceán cseppje

Patakzanak a tölgyfa tetején lévő madárka csőréből a csilingelő dallamok, a pázsiton meglátom árnyékát, tüstént el is kapom a madár törékeny szárnyát, s ujjaim végigzongoráznak az árnyán. Állok s nézem, hogy lecsordul a fa legalsó levele végéről az utolsó árva hang, a madárka szárnyának árnyán leütöm az utolsó zongorabillentyűt, s hagyom, hogy a két végdallam … Olvass tovább

Egy kellemes őszi éjjel

Egy kellemes őszi éjjel az eső megeredt, s én éber voltam, mikor az első csepp betoppant. Az ablakhoz apró léptekkel andalogtam, megálltam az üveg előtt, s bámultam, ahogy az esőcseppek folydogálnak, mintha a sötét égről egy csillag hullana, mint mikor a fát megérinti a szél, s a levele lehullik. De a levelek, mint az eső, … Olvass tovább

Léleklámpa

Az asztalon csücsülő kislámpa körtéjében a fény ébredezik, ásít egyet, s addig csupán a szoba töredékét látni. De amint kinyújtózik, a világosság ragyogja be a helyet, de amint kinyújtózik, a világosság ragyogja be a lelkem. Gyere be kérlek, s mesélj! – szólítok egy didergő csillagot, annyira reszket, hogy mikor belép, kimúlik a lámpában a meleg … Olvass tovább

Az éjszakához

A tejfehér Hold körül szanaszéjjel gurulnak a parányi, törékeny csillagok, egyszer elgurulok én is. A csillagok kacarásznak, vajon kacarászni fogok-e én is? Nem szeretnék olyan távol lenni, a Hold mellé hogy lehet helyet foglalni? Hogy lehet a sugarainak ölébe kerülni, s mindörökre ottmaradni? S ha egyszer feljutok, (mert feljutok) s nem dédelget a Hold, melyik … Olvass tovább

Habos érzelem

Az a bizonyos Dohány utcai kávézó köszöni szépen a bókokat. Megérdemli. Igazság szerint bátran el lehet mondani róla, hogy nincs neki egyetlenegy olyan szeglete sem, aminek ne lenne meg a saját kis kedves hangulata, bája. Ugyanis tudniillik, nem lehet egyetlen hangulattal leírni ezt a kávézót. Bizony ennek lelke van, s van is, ki ápolja. Ők … Olvass tovább

Lélekruha

A nyár most éber, kipihentebb tán soha nem is volt, S lám az ég kiválasztotta leghalványabb kék színű ruháját, s magára húzta. Felmászok a legpuhább fára, hogy megérintsem a bárányfelhő mintát, Nem hiába, nem tapintottam még ilyen lágyat. Ilyen lágyat, ilyen selymeset, ilyen kedveset még nem is láttam, Lemászok a pázsitra, hamar összeszedek két faágat, … Olvass tovább

Vártam addig…

Vártam addig, amíg az utolsó virág szirma le nem hullott. Vártam addig, amíg a szőke hajam be nem őszült, amíg a katicabogár pettyei le nem estek, amíg a fenyőből nem lett májusfa, amíg a napraforgó megállt a forgásban, amíg el nem olvadt a világ összes hava, vártam addig, míg az utolsó fa levele el nem … Olvass tovább