LíviaCsodaszép virágzat, Madarak trilláznak, Dallamait zongorázza erdőben a szél, S Napnak langy sugaraiban fürdőzik a rét. Zümmögnek a méhek, Hangjuk is mézédes, S a szellő táncolni kéri fel a jácintot, És egy tücsök erre a hangszerén játszik ott. Nárciszok tapsolnak, Harangláb dalolgat, Pillangók törékeny szárnyaikkal repkednek, E zene és e látvány mind kedves lelkemnek. Közeleg … Olvass tovább
Megállt a szellő, s szellővel a felhő, felhőnek alakja: egy angyal, angyal. Nemcsak a színe, hanem az Ő szíve, akár a patyolat, pont úgy ragyoghat. A lelke vászon, lám, nem kell már fáznom, csak szálljon le közénk, s nem lesz fagy többé. Fáztam egy éjjel, nem is olyan régen, a szívem volt nyitva, ami oly … Olvass tovább
Olykor történik olyan, hogy langyos ősszel a dombra kicsücsülök, s nézem ahogy hullanak a bíbor falevelek, s elmerengek. De szeretnék én falevél lenni, születni, bíborban fürödni, majd hullani, s a természetet ölelni! S amikor az idő elteltével a szél halkan surran, s belebotlik egy fűszálba, a lábamat az bizony csiklandozza, s kénytelen vagyok lenézni, s … Olvass tovább
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barnahajú, szelíd kislány, Alíznak hívták. Olyannyira jámbor s bátor volt, hogy még akkor sem szólt a mamájának, amikor látott egy pókot a falon mászni. Odament hozzá, s egy kisebb papírdarabot szorított a falhoz, hogy arra másszon rá a pók, s így kitette az ablakon, s közben mindig … Olvass tovább
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barnahajú, szelíd kislány, Alíznak hívták. Olyannyira jámbor s bátor volt, hogy még akkor sem szólt a mamájának, amikor látott egy pókot a falon mászni. Odament hozzá, s egy kisebb papírdarabot szorított a falhoz, hogy arra másszon rá a pók, s így kitette az ablakon, s közben mindig … Olvass tovább
Megáll a lágy szellő, s csenddé válva, leül a szép Balaton partjára. Felsóhajt egy csillag, zizegve elillan, beleesik a Balaton habjába. A homokban mezítláb sétálva, magához ölel a csend: nem bánja. A lehullott csillag, akár a méz: csillan, egy kiskacsa úszik oda, s csodálja. A tekintetem tőlem elmászva, a kiskacsához megy, s pásztázza. Szemében langy … Olvass tovább
A sóhajtozó Hold alatt a csillagok szétgurulnak, tüskéjükön, tüskéjükön, álmodik a törékeny csönd. Hold sugarai? Fonalak. Az éj takaróvá varrja. A csend így melegedik fel: beburkolózva egy plédben. Fodrozódó sötét vízben habjaiban merülnek el, tajtékjában megfürödnek, most csillognak úgy, mint régen. Magamban hordozom az éjjelt, s az éj hordoz engem magában, az éjjel: a lelkem. … Olvass tovább
Kezdetben ketten voltunk: a sivár homokpart s én. Aztán sokan voltunk: csillogtak a homokban az apró kavicsok.Hosszas nézelődés után ráleltem arra az egyre, arra az egy kavicsra, ami az enyém lehet attól fogva mindörökre. Kicsinyke- épp akkora, mint a kisujjamon lévő körmöm, de úgy csillogott, ahogyan méz csillog az üvegcsében. Még a színe is egyezett- … Olvass tovább
Olvad a patolyatfelhő az azúrkék égben, ahogy tejszínhab olvad a fekete kávéban, fel-felszáll egy-egy madár és a felhőkhöz simul, bele-belesüllyed a kocka csoki a habba. Csordogálnak-folydogálnak Napnak sugarai ó, azokba a hatalmas felhőtengerekbe, csordogál-folydogál a meleg tej a kávéba, jókedvemet hadd öntsem bele eme bögrébe.
Gondolataim madártestet öltenek, fel-felszállnak a patyolatfehér felhőkbe, s ott boldogan megmártóznak, megfürödnek, s dalaikból a hangjegyek kiröpülnek. A hangjegyek összefogva egy kedves hintát alkotnak, a madarak hintáznak rajt’, s lelkembe beleringanak.
Mesekönyvet lelkem legédesebb illatú szobájának könyvespolcáról veszel le, s a közös mesesarkunkban lágy, altató hangodba takarózva, ketten kuporodva s összebújva, mártózunk a Hold sugarainak öléből patakzó fénytavacskában, s közben mesélsz. Elmeséled, mi a szép, mi a baj, s közben elnézdegéljük a sötét tóban úszó madarakat. Most minden kimondhatatlanul jó. A mese helyszíne egy mező, lelkem … Olvass tovább
Törött lámpással andalog egy tündér a lelkemben, szorongásom sűrű erdejét járja körbe-körbe. Egy őzként vacogok egy könnytől szétázott leveleket hullajtó fa alatt (nem esik az eső, a fa sír. Nem eső, könny.) Kihűlt fényével haloványan rávilágít egy bokor ágain szövő pókra, hálójára való pillantásom bomlaszt, a pók úgy készíti elő az odarepülő légy halálát, ahogy … Olvass tovább
Lelkemben éjjelente gyertyát gyújt a remény, s lágyan odasúgja nekem: „ne félj!” Szorongásom tavát a mécses forrón izzó fénye apasztja, s én addig kacsaként vergődve úsztam a mély tóban. De most eltűnt az állóvíz, s most a helyén egy sivár homokos part, s most nem hangos hápogásomtól a lanka. De egy kacsa víz nélkül, mint … Olvass tovább
Nekem Te voltál a tenger, de azt mondtad, csak egy csepp vagy, Nekem maga voltál az egyetlen legnagyobb csillag, szerinted csak a legapróbb voltál a rengetegből, Szerintem Te voltál a jószándékú pók, ki becsalt a szeretet hálójába, te azt állítottad, hogy csak egy konok pók hálójába ragadt bolha vagy. Nekem Te voltál az élet fája, … Olvass tovább
Egy veréb csőrével kopogtat egy borostyánlevélre hullott üvegkavicson. Az imént az utolsó csiripelése harmat formájában a kisujjam végére cseppent. A Hold fénye kimúlt, a sötét fátyol az erdőre hullt. Most az egyszer, először s mától mindörökre az éj leple az én egyetlen takaróm, s én rajta sokmilliomodik csillagként ragyogok.
Az éjjel varjú formájában megjelent a halál az ablakomban, csőrével erőteljesen kopogtatva örökkévalóságig tűnő pillanatig bámult. Gyűjtögette az elhullt faágakat s gallyakat, hogy aztán kertem egyetlen fájának koronájára fészket rakhasson, a Hold csordogáló sugarai alatt így veti meg ágyamat szemeim előtt a halál. Hangosan recsegnek a gallyak, s mikor nincs a madárnak tele a csőre … Olvass tovább
Nyár van, s látom fáradt vagy, hát menj be a fürdőszobába, s most az egyszer, folyasd tele a kádat hideg vízzel. Folyasd tele, s csobbanj bele, csinálj habot, s fúj szappanbuborékot. Először csak egyet, s pukkaszd ki. Majd még egyet, aztán még egyet, engedd tele az egész helyet. Nézd, hogy csillognak a szappanbuborékok. Zöld, rózsaszín, … Olvass tovább
Borostyánlevél-rengetegben úsznak a mókusok, ahogyan halak úsznak a tóban. Odafent lecserélték a függönyt, s az elszáradt levelek közt elhulltak a mókusok. Halott halak lebegnek az elapadt tóban.
Patakzanak a tölgyfa tetején lévő madárka csőréből a csilingelő dallamok, a pázsiton meglátom árnyékát, tüstént el is kapom a madár törékeny szárnyát, s ujjaim végigzongoráznak az árnyán. Állok s nézem, hogy lecsordul a fa legalsó levele végéről az utolsó árva hang, a madárka szárnyának árnyán leütöm az utolsó zongorabillentyűt, s hagyom, hogy a két végdallam … Olvass tovább
Elmerült a lelkemben egy csillag, ahogy madár merül el a felhőben, lehullott végül, s megmenekült, jéghideg sötét fény gyúlt bennem.