Jószay Magdolna

Gondolatok anyák napján Bár ragyog a nap, nem látsz tisztán, szürkehályog a szemeden tesz róla, hogy éveid súlyán még inkább nehezítsen. Amerre nézek, botok hevernek, de már nem elég, nem elég… tizenöt éve, hogy kínoz a lábad, nem engedelmeskednek rég. Ez a ház már hőskor-múltat idéz, itt lettél ifjú asszony, s anya, itt élsz immár … Olvass tovább

A holnap reménye Derűsen csillogó szempár nem kevés, mit elhitetni képes… A holnap reményekkel vár, s nem lesz mindig minden ilyen rémes – csillantja meggyőződéssel, hittel a vágyait, más nem számít, hogy ha az a nap nem is jön el, ne láthassa senki a kínjait… és mások megnyugszanak majd, a derű néha maga a remény, … Olvass tovább

Június derekán Pirkadattal felhő érkezik. Szeles reggel terít asztalt réteken, hol pitypang virágzik, kispatak csobog, köveken átrobog, hallasz-e most víg madárdalt? Lombok alatt, ágak rejtekén madár dalol, ha nem is hallod, hiszen a szél, a patak hangja szól, frissítő esőt hoztak a felhők, aranylón könnyeznek a pitypangok.

A napnak a maga baja Nyikorgó hintaszék megteszi a dolgát, egykedvűn ringatja az álmos perceket, búra, bajra, gondra majd az ébredéssel kaphasson szárnyat a kipihent képzelet. Szürke fátyol alatt térül az esthajnal, az élet tovább lép, most legyen nyugalmad. A ma ne legyen még holnap, törődni ráér. A maga baja, tudjuk, megvan minden napnak.

Őrszem Pihen a világ most, álmodik az éj, csupán szívverésem, mit hallgatok. A holdfény nem vádol, nem sért és nem bánt, ám lehunyt szememre sem hint álmot. Pedig a csend most jó, sűrű és sötét, érinti arcom, mint mélabús szarkaláb, zörrenő gallyak között kint a kertben levelek susogják a holnap dallamát.

Tavaszi zápor Selyemszálú hálón barna pók szendereg, röpke szellő támad, hálója megremeg. Szalmaszál sodródik, apró hangya rajta, parányi kis testét hűs zápor csókolja. Tiszta a levegő, friss esőillatú, katica szaladgál, fényes tükörhátú. Vidám csigák mindig örülnek a víznek, egy kis zápor után, hipp-hopp, előjönnek. Napsugár mosolyog, legyek szárítkoznak, méhecskék zümmögve örülnek a napnak. Pókhálót ezernyi … Olvass tovább

Életkedv kell Kiábrándító ez a nappali homály, szürkeség tesped, ködös, nyomasztó… az ember valamiféle kettős érzéssel, meggyötört lélekkel ténfereg, oly kevés az, mi kicsit is vidító. Ám meg kell találni azt, ami kimozdít, muszáj, hogy arcot friss szellő érjen, olyasmit találni, mitől dobban a szív, valami cél, tettvágy, életkedv kelljen, amely a megtört szemekbe fényeket … Olvass tovább

Mámoros Ott fenn a mennybolt égszínkék takaróján pihenő bárány. Déli verőfény virágokat simogat, illatfelhő száll. Üde szirmokon pillangó szárnya rebben, erdő-mező vár. Újjászületés mámorító tavasza újra földön jár.

Pirkadat Sötétség oszlik, diadalmas fényekkel ébred a hajnal. Rózsás pirkadat ékességet sugárzik friss madárdallal. Zendül az élet, fodros bárányfelhőkre vidám mosolyt csal.

Pillangószépség Pillangó vagy, s léted bársonyával melengeted az emberi lelkeket, telítődik a szív, ha álmodhat sivár sötét helyett pompás fényeket. Törékeny pillangó, életed szalmaláng, acélszíveket lágyíthat szépséged, ábrándos szerelmet, bánatos elmúlást s a megújuló tavaszt jelképezed.

Régi pad Mennyi álom és ábránd, mit magában rejt e régi pad, ha tudna mesélni, évekig tartana megannyi időtlen gondolat. Mielőtt leülsz, talpad alatt kavicsok sóhajtanak fel, ősz szele sodorja tele sárga, barna, rőt levelekkel. Kiszolgált e pad már szerelmeket, végigélt szakításokat, tapasztalt örömet, szenvedést, nevetést és sírást, sokat. Torz emlékek is megszelídülnek, fájdalmak egyre … Olvass tovább

Lassan lejár Széles volt az út, már egyre keskenyebb lesz, hajunkban sem fogy az ezüstös szál. Folyton pára lepi el a szemüveget, már gyakran megkérdezzük: mit mondtál? Távol zsong a város, de már nem engem vár, négy fal között inkább biztonságos, egyetlen percre sem feledhetem már el, a lélek bár erős, valóságos, az erő köddé … Olvass tovább

Holnap talán Lehet álom gonosz, de néha könnyebbség… lélekszakadva küzdök a felébredésért. Vigaszról álmodni holnap talán késő. Ujjaim közül orvul kifolyik az idő.

Zsebre tett mosoly Semmiség, ó, igen, szóra sem érdemes, csak porrá tör néha a tapintatlanság, még én kérek végül kábán bocsánatot, pedig engem sújt arcon az elhúzott ág. Szőke mosolyomat bárki zsebre teszi, lélekbitorló a kiszolgáltatottság, pedig én csak hímes virágot hintenék, ha nem is változna meg tőle a világ.

Csupán a véletlen? Csupán a véletlen, mi ide sodort, mégis olyan természetes, dermedten bámulom a jégcsapokat, duplán látok, szemem könnyes. Már jártam a korzó másik oldalán, ott is tél van, de az emberek vidámak, mintha csak tavasz lenne, jégcsapok csak emitt teremnek. Valahogy a világosabb oldalon védettebb, nyugodtabb a lét. Míg ők, kik küzdenek a … Olvass tovább

Esthajnal Emlékszel, mikor naplemente után beköszöntött az esthajnal, az utcán a lámpák még nem gyulladtak fel, mint mikor a város burok alá kerül, védtelen és sután félvak hangulat… Ezer ember tette dolgát arc nélkül, csak kontúrokat láttunk és árnyakat, fákat és színek nélküli házakat… akkor talán egyszer és akkor először mutattuk egymásnak gyermeki arcunkat.

Régi dal Egy régi dallam kerülget egész nap, miatta minden egészen más színt kap. Az eszem sem itt jár, valahol a múltban, ott, ahol a szív még tiszta és gondtalan. Az évekkel az arcon barázdák is gyűlnek, szemünk köré bánat árnyai vetülnek. Dallamok, emlékek, ne menjetek messze, szebb lenne az álmom, ha ideér a este. … Olvass tovább

Fogékony lélekkel Csendes hajnalon sugárzó napkeltének lélegzetelállító érkezése oly nagyszerű pillanat, hogy sok kérés, panasz, szemrehányás az emberben rejtve marad. A természet adta öröm hatása vérünkben a szívhez folydogál, a hála könnyein sziporkázón ragyog és csillámlik a napsugár. Boldog lehet, kinek lelke fogékony, annak léte már nem lehet szegény és sivár, gazdagabb az bárkinél, ki … Olvass tovább