Dufek MáriaA templomdombon hideg, őszi szél fújt. Mintha a lehullott levelek is kálváriát járnának, kavarogtak a stációk között. Az eső eleredt: előbb lassú, nehéz cseppek koppantak a földön, majd egyre sűrűbb zápor verte az anyaföldet. A koldus a templom falához húzódott, oda, ahol legkevésbé érte a szél. Először csak ácsorgott, aztán lekuporodott. Fejét térdei közé vonta, … Olvass tovább
A napsugarak forróra hevítették a vasúti híd korlátját. A gyerek lenézett a fodrozódó Garam vizére, és elpilledve lépkedett tovább a vágott kövön. – Minek már iskolába menni? Két nap, és szünet… És már most meleg van – morfondírozott. – Minek cipeljem ezt a nehéz táskát a sok könyvvel? Ezzel gondolt egy merészet, és átlódította az … Olvass tovább
Csalóka öröm – mint a lepke, ráreppent az orrhegyemre. Kitárta szép, színes szárnyait, elszállt, itthagyta árnyait. Virág volt, egy napot nyílott, üres levél, alulírott. Oázis, mely percre kivirult, fényes csillag, homokba hullt. Egy elfelejtett, régi álom, melynek kulcsát nem találom.
Már majdnem otthon voltam. Súlytalanul lépkedtem a napsütésben, amikor egyszer csak bevillant valami ijesztő gondolat: Nincs nálam az iskolatáska! Hogy fogom megtanulni a leckét? Hogyan készülök holnapra? Fáradtan elindultam visszafelé. Biztosan a pad alatt hagytam. Vagy a kabátosban. Vagy ki tudja már? A tanterem felé tartottam, közben köszöntem a tanítónéninek is. – Ittfelejtettem a táskámat … Olvass tovább
Ahogy legördültem a hídról, már nem is figyeltem igazán a bicikliutat. Láttam már annyiszor, hogy emlékezetből ismertem. Csak hagytam, hogy vigyen a kerékpár, mint egy gondolat, ami már rég elindult bennem, csak most ért utol. A bicikliút mentén kutyát sétáltattak, gyerekek kacagtak, magányos futók haladtak a saját ritmusukban, és családok andalogtak egymás mellett. Minden a … Olvass tovább
Gazdag, tapintható és dús a szín, mi ül régi templomok falain. Orgonaszó visz fel a mennyégig, hol az emberek szívét megmérik. Nézd, mint vakit a fehér, az arany, falakon az angyalok szárnya van. Fekete és bíbor miként lobog, és ámulj, hisz szinte minden mozog. Egy van, ami szilárd, az a hitünk, nézzen bár a gonosz … Olvass tovább
Javier Morales egykor mérnök volt. Caracas forró utcáiról indult, ahol a tengerparti szél keveredett a benzingőzzel, és a gyerekkorában hallott dalok még mindig ott lebegtek a levegőben. De ez már nagyon régen volt. Most egy idősotthon egyik szobájában ül, és az ablakon túl nézi a szürke égboltot. Az emlékek kavarognak benne, mint egy régi rádió, … Olvass tovább
Zsomi mendegélt hazafelé. Itt-ott rádudált egy autó, néha szitkozódva kikerülte egy-egy ember. – Fényes nappal kapatos – morogta a szembejövő, biciklijét toló postás, ugyanis fogalma sem volt, hogy jobbról vagy balról előzze meg a dülöngélő Zsomit. Ám Zsomi ügyet sem vetett a világra. Hangosan gondolkodva oldott meg társadalmi problémákat, és el volt ragadtatva önmagától. – … Olvass tovább
Az értelmes varjak A fekete varjak vésztjóslóan károgtak a fákon, mintha érezték volna a közeledő veszedelmet. Összevissza repkedtek az állomás felé siető emberek feje fölött. Figyelmeztető hangjuk – „kár, kár” – betöltötte a levegőt, de az emberek nem szenteltek különösebb figyelmet nekik. Mindig is megszokott részei voltak a városka képének. A vonat éles csikorgással próbált … Olvass tovább
Te vagy a létnek örök fénye, lélek szárnya, mely égig érve igát tör ha börtönbe zárják, hittel, mint ki tudja, már várják. Tenger vagy, mely mozdul, árad, szél a leveleken, ha suttog szárnyad. Te származás nélküli otthon vagy mindeneknek egy közös hon. Hol nincs határ, kerítés, korlát, csak végtelen, csillagos ország. Hol az álmokat ingyen … Olvass tovább
Sok lenyomott billentyű után egy unalmas, fáradt délután, izgatottan tértem meg önhöz, régi könyvtáramban a könyvhöz. Elragadó szép borítóját megsimítottam mint a ruhát. Lapjai közé terelgettem kóbor kezemet szerelmesen. Beszippantottam jó illatát, ő is beszippantott, nincs világ. Nincs más világ most, csak őbenne, egész lényem van foglyul ejtve. Órányinak tűnik rabságom, édes, önként vállalt halálom, … Olvass tovább
Ó, ha bírhatnék a honnal, ahonnan gyengéd irgalommal enyhe szél hoz tömjénillatot, ajkamon meghalnának a mondatok. Mi szépet szem s szív nem viselhet el, arra a száj mit lehet hogy felel? Északi fénynek káprázatos varázsa is annak csak méltatlan földi mása. Nincs hódolat mi felérné, sem érzelem, ha nem ő jönne felém, mi lenne énvelem?
Anyám, terhedre már nem vagyok, szárnyukra vettek az angyalok. E világgal nem vagyok rokon, Emlőidet , édes, nem szopom Rugdalodzó nem kell, sem pólya, de fájt a halál vaskampója. Az is, hogy nem kellettem nektek, engem még csak el sem temetnek! Angyal lettem mennyben, nem vádló, anyát fehér szirmokkal váró. Tudom én, befelé könnyezel, van … Olvass tovább
Kerestelek Uram a kősziklában, megnéztelek Téged a kőrisfában. Nem voltál benne a keleti szélben, nem láttalak égre rajzolt arcképben. Átszűrtem, de nem voltál a homokban, a folyóba néztem, nem voltál ottan. Leültem, mélyen magamba roskadtam, és megláttalak megtört szívfalamban. Beismertem akkor minden vétkemet, nyers húsomat horzsoltam, nem térdemet. Bőrt növesztettél kifakadt sebemre, és szeretve lettem … Olvass tovább
Együtt dominózni, mint régen, derülni a népmeséken. Diót törnél nekem, szíved lüktetne a dióbelen. Olyan jó volna! De, te most csillagkőlapokat raksz, és zsidó meséket hallgatsz. Nem diót törsz, szántasz, ösvényt az égből, hogy rám találhass.
Én már a tökéletlent nem kérem, legyen másé a csorba, Ilyet, ha hoznál, vidd kérlek vissza nyomba. Nekem már a hiányos kevés, az éppenhogy nem elég, a majdnem nem jó, és a zöld nem kék. Ha élet, legyen teljes, ha halál, adjam meg módját, ahogy dukál. Kicsiny énemnek születni sírva volt kedve, de bukjon ki … Olvass tovább
A lesütött szemű szende kertek meghajoltak, fogadták a Szentet. Madarak sem énekeltek, csend lett, hirtelen minden vigyázó szem lett. A kert beleszeretett a szembe, a madarak is a végtelenbe. Te is, ha szemembe belenézel, magamnak veszve vagyok, igézel.
Én már csendes leszek, mint a hólepte berek. Tűrök megfosztottságot, éhkoppot, fagyvilágot. Mindenséggel folyok egybe én a konok. Leszek az időnek rokona, a kőnek. Egyszer tavaszt látok, kandi hóvirágot, majd újra rikkantok, pusztuljatok hantok! Én sohase végleg el nem veszek tényleg. 2022.01.26.
Édes gyermekeim ha megáldanád, mert én szorongattatom, jövő reményit ha nekik adád, hisz enyém csak a sírhalom. Szívem a földben úgy könnyebben nyugszik el, nem fél naplementéket, hivásodra pattan, fürgén felel, ha Nálad tudja őket. Csecsemőként adtad és ajándékul, de most már kész emberek. Dús életem poharamból kicsordul, ők az ifjú serlegek. Nekik jár az … Olvass tovább
Piros rózsabimbón harmatcsepp csordul, valami hajtja a szívét bolondul. Szellőt vár, egy ütősebb fuvallatot, unja már a langyos létet, parlagot. Szirmot bontana, mennyboltra tárulna, lenne jó hírt mondóknak kislábujja. Szórná, hintené virágok közt szerteszét, mit egy hajnalon súgott neki a szende ég.