Barócsi Péter D’ ráma Ne büntess ártatlant, míg vétkeit elnézed! Arcomat takarom, hisz imádok egy képet. Ki lenyalta vérem, és ápolta lelkemet, kard élen táncoltat, szemével megéget. Ravatal pirosban, szél tépte koszorúk, „Júlia vallomás”, innen nincs visszaút. Színpadon taps fogad, kriptában néma gyász,… Csupán egy hű angyal, aki ott rám vigyáz.
Üveggömb Leég a gyertya, kihuny a fénye, sötétben sandít a világvége. Szikrákat csihol az emberi elme, de kicsi a szikra, és vizes a kelme. Feléltünk mindent, mögöttünk kopár, zsigerelt föld, ózonért szolár. Bakancsunk sincs, nem ám, hogy lista. Egy golyó már kincs,… Lélek így tiszta.
Az én hősöm Míg a Hold az udvarát seperte, szanaszét szaladtak huncut csillagok, örömkönnyfátyol kúszott a szememre, kutyám a távolból felém ballagott. Farka, mint dicső királyi zászló, magasra tartva, fehéren deres. Ő nem lehet szolga, nem lehet pribék, hisz ősidők óta a bőre ’nemes. Közelgő lépte rajzolja kontúrját, vélem már látni, hogy hoz valamit, tegnapi … Olvass tovább
Játszd újra… Egy ember a hibáival teljes, válla keskenyen is széles. Mint olvadt fémben a fantázia. Érzelmek okozta reakció fájdalmas, vagy ováció. „Teret szülő tér”, … Láng. Egy mágia. … Öntőformában gyártott társadalom egy dalt énekel. Vonul a nyáj. Markában tart egy ’kar. A hatalom. Leszedált hétköznap. Semmi se fáj. Bölcsőd? Sírod? … Mindegy. Visszasírod. … Olvass tovább
Miért? Megszülettem, üvöltöttem, felnevelt a TÁRSADALOM. Martalóc, vagy lóca marta farhátból nőtt ki a dalom. … Égre nézel, szemed könnyes, olvasódat morzsolgatod, hevenyészett biztatások töltik ki a mindennapod. Hinni akarsz, reményt vesztve, görcsös kézzel kapaszkodva, lekurvázott feszületbe, fájdalmadat beharapva. Néz az egér, vér a szemed, hangtalanul kiabálva, méred zsebed, üres zsebed; ’holnap nem ül rá … Olvass tovább
Kerekes kocsiból Lenyúltad a tegnapomat, elviszed a holnapomat, csupaszítasz, csontom rágod,… Mért szeressem e világot? Kardom rozsdás, bölcsőm hideg, Íjamon is lóg az ideg. Kenyeremet megosztottam, jövőképem kifosztottam, hittem múltat, hittem jövőt,… Sajnálom a következőt! Kardom rozsdás, bölcsőm hideg, Íjamon is lóg az ideg. Prédád rágod, mint fát a hód, hogy legyen így még több … Olvass tovább
Szérum (Zsermen kérésére) Elbutult a világ mára, rímek porban fekszenek, soraid a ’halál járja, s ’csepűrágó egerek. Minden új lett, minden fura, pocoktúrás Olimposz! Ami szép volt, ami dicső, mára silány, mára rossz. Pajzsot tartok föléd Költő, vérttel védem tolladat, \’mágneskutyák vasbetűket emlékkönyvbe hordjanak.
Na most már igazán… Figyelj rám Haver! A poén a sorvégén hever. Te csak olvass, és sápadtan nevess, nem kérem, hogy feltétlen szeress! Nézz magadba, igyál és emlékezz, vess le mindent, mi felvértez, tükörben pucéran kritizálj, mert önképed felszólít: Na megállj! Lelked tán fehér is lehetne, mi belülről kifelé sebezne, ha vak vagy, ez egyszerű … Olvass tovább
Emlékvihar Ülök egy tisztáson, felettem csillagok, mögöttem pirulva kel fel a Hold. Zsebemben zsebkendő, végén egy csomóval, nem hallom, nem értem bármit is mond. Ki vagyok én? – Dobol a tarkómon. Hol vagyok én? – Keresi szemem. Tenyerem melegét érzem az arcomon, meggörbült cigim a számba teszem. Valami nem stimmel, valami nem nyílik, szavakkal küzdök: … Olvass tovább
Önfeledten Leheljél párát az ablakra, nyomd hozzá orrod, mint régen, hunyorogj grimasszal a Napba, jégcsapot szopogass télen. Nem éltél hiába, ha ÉLTÉL, tanúja megannyi emlék, tollam se tudna mit írni, ha önfeledt fiatal lennék.
Hatvannegyedszer… Deres szakállú fák tövében, hó alatt lapul a Tavasz. Orrokból pára, mint ’sárkányfüst tovaszáll, jégtörő szél nyomán éled a haraszt. Megdermedt szívekben ébred a vér, érzelmes gondolat mozdítja végtagom. Ismét egy születés, ismét egy új világ,… Természet! Emelem előtted molyrágta kalapom.
Parabola Rám zártad gyönyörű világod, hidd el csak miattad élek, aranytól izzó homokban megfürdik Tőled a lélek. Imákat tanul a hófelhő, balladát hullajt a napsugár, szonettet rajzol, mint szerető,… Izzadva. … egyszer majd alszunk tán.
Én hiszem! Arcomra fagyott a mosolyod, hálni jár belém a lélek, ágyra jár, amíg én loholok, mert él bennem mosolygó képed. Tükrömben ’zúg még a Volgád, vasárnap ’távcsöves templomom, tudom, hogy végezte dolgát, és szolgádé lesz az én otthonom. Jégoldó imákból karzatot, dobokból épít a Sámán, talányos ’világűr ablakon, Magyar lesz az újabb járvány. Tépj … Olvass tovább
Érted vagyok Hátadra vetted az életem, cserében nem kértél semmit. Terhét, mint Sziszifusz cipeled, tonnája soha nem rendít. Alkonyom bíborba tekered, a holnapnak’ értelmet adtál, nem tudnák rég a nevemet, ha a Sors’ gátol egy pécsi útnál.
A TEREMTÉS apropója. Volt idő, mikor nem volt idő, se tér, se anyag, meg talány, csak az ’Urat a semmiben, gyötörte, dúlta a magány. Ülök itt a Mennyben zsebre dugott kézzel, agyamban a feszülő, önző tehetséggel. Nincs ki hozzám szóljon, rebegjen egy imát, Lucifert is unom… Kell nékem egy világ! Durrantott egy nagyot, formálta vagy … Olvass tovább
Ha tudna, elsápadna (Ku Klux Klán) Mond Uram, Te jóakaróm, ki visel ma igaz ruhát? Mond el nékem, tűzkeresztnek érted-e a gonosz dalát? Arc-nélküli fehér rongyok mért táncolnak körbe, körbe? Vérrel locsolt gyalázatot mért vethetnek igaz földbe? Áldozatnak mond el vétkét,… Te festetted meg a képét.
Kétkarú időrabló Játszom a fénnyel, mint Marsall a bottal, villog a világ a szemem előtt, billentyű koppan, a szék reccsen-roppan, húzom magamra már a szemfedőt. Szolgája lettem egy átkozott gépnek, mint függő a jointtért, reszket kezem. Bezár a házba, de enyém a világ, lebontva mindent, adja át nekem. Bombaként robban, hol elaltat nyomban, észre se … Olvass tovább
(én) A remete. A világi hívságtól távol, nincs internet, kutya se lájkol, madárdal reggel a vekkerem, kecskémet álmosan megfejem. Egy barlangban sötét a hajnal, derékszög harcol a fallal, denevér köszön rám kedvesen, magányos napokra elteszem. Pataklány megmossa a hátam, gyógyfűlány csitítják lázam, fésűnek ott van a szellő, mert hiú az ember, esendő. A békémet nem … Olvass tovább
A \’Csend nem hazudik Mikor bölcsebb a csend mint én, szavába nem vágok soha, csak ülök a tér peremén, rám hulló fény mind ostoba. Neonban kérkedő világ, bóvlitól recsegő karzatok, hiúság szította viták,… Én csendben tovább ballagok.
Szellemtánc Már nem emlékszem évszakokra. Deres padok, kézen fogva, levegőben gyertyaillat, megkönnyezett öreg sírhant. Koszorúk közt apró mécses, alatta ’múlt, szülő, édes, árvalányhaj cserepében, emlékezem feketében. Holdfény tépi szét a ködöt, ezer gyertya lángja fölött, csoportba zárt lassú léptek, szellemtánctól már nem félek.