Zádori-Molnár Ágoston

Áprilisi dia Meleg búzavirág-kék az êg, de már hervad a tavasz-nappal, tanyám szürke ablaküvegén égnek tüzek az alkonyatban. Veres árnyak borulnak elém, egy percre bár, aranyba mártva, aki voltam, vagy leszek talán az örök változás világa… Be nem hunyhatom szemeimet s harsány lelkemet is kitárom, ez talán a tavasz-estelek legbúsabb hangja a világon, amely szín-aranyát … Olvass tovább

Mindennap meghalok Fehér fogsor-lépcsőházak korlátjain siklik kezem, fel, fel a szivárványölbe konok szívemet leteszem. Elkékült ajkamon nincs szó, messze repül gondolatom, magam is elszállok vele repít, ha hagyom… nem hagyom. Fáradt inaim rándulnak össze. Távol a Napkelet… Még jó hogy él az Egyisten és szeret engem, még szeret. Szólnék Hozzá, szépeket, jót imára kulcsolnám kezem, … Olvass tovább

Vérrel festek… Vérrel festek a házfalakra árnyakat, mint a zenit mögé búvó nap… Könnyeim, a lelkem vére vág eret fekete lombú fák alatt. Szürke habja vad kéjjel csapkodja gazos-girhes partjait a képzelt embertelen vágyakért… De leszáll Szent Mihály, s kardja élén csillanó remény éle ezerfelé vágja szét. Mert Isten szeret, bár legyél hitetlen, vagy ki … Olvass tovább

Bolygónk sóhaja (szonettkoszorú) Előszonett (ajánlás) Ajánlom e költeményt Minden jólelkű jámbornak, És azoknak is, kik szívükben Mérget, s haragot hordanak. Jó, ha tudod ember: Nem a tiéd a Föld! Óvnod, s védened kell, Legyen a régi: kék és zöld! …Réges régen, az idők hajnalán Mikor az ember még tudással élt, Becsülte, és imádta is tán.- … Olvass tovább

Három éve már…. Neved hideg kőre vésve, Te tanítottál szépre, jóra, Gyere még egy ölelésre, Egy utolsó szerető szóra. ’24 április 26.

Ballada a farkasról Utolsó ének A toportyán csak ásott S ismerős szag ütötte meg orrát ott Gyötrő munkájával akkor Hirtelen felhagyott. …Mikor meglátta, kit Rejtett a szemfedél, Úgy érezte, az élete Már semmit sem ér. Őrjítő fájdalmát Kiáltja a magas égre : „Jaj, drága Istenem!” Holt párja fekszik sírgödrébe’. Szíve fájdalmával És öntudatlanul Összeroskad, s … Olvass tovább

Ballada a farkasról Harmadik ének „Elinalni!”-forgott fejében. Vitte kölykeit, hátra se nézett. Az utolsó kép, amit látott: Párja elvágódott, s erősen vérzett… Mikor sarjainak biztos, S nyugodt helyet tudhatott, Visszament keresni párját, De csak vér,s nyomok voltak ott. …Az egyik jólelkű embernek Megesett rajt’ a szive, Kabátjába bugyolálta,s Óvatosan vette ölibe. Hazavitte, s ápolta Sebeit … Olvass tovább

Ballada a farkasról Második ének Mélyül, egyre mélyül gödre, Neszt hall. Lapít. Fülel. S a zaj. mit elébb hallott A távoli hegyek ormán ül el. Ereje fogy, árka nő- Reménytelen farkas-sorsa. Csontos, öreg pofáját A keserűség könnye mossa. A szép időkre gondol: Társára s gyermekeire. Régmúlt idők kísértik: Hogyan juthatott el ide? Nagyon szerette párját, … Olvass tovább

Ballada a farkasról első dal Hollótollú éjszaka Sötét pihéje alászáll, S a Hold únott magányában Felhők között botorkál. Szendereg a zord fenyves, Hál puha fészkén a madár; Csak a távolban üvölt Egy éhező toportyán. Korgó gyomorral andalog Maga sem tudja merre, Vézna lábainak már Teher aszott teste… Egy fejfa árnya hosszan Nyúlik el egy sírra, … Olvass tovább

Keresem Istent A kegyetlen alkony megölte a Napot; hűs felhőkre freccsent veres meleg vére, magával rántotta a fényes tegnapot, jön az est, és átfest mindent feketére. Lelkem sötét mélyén csillagimák égnek, zsarátjuk lángot vet, fényük messze libben, mély kéken néz le rám hold-szeme az éjnek, ében parazsára tömjént szór az Isten. Vénülő szívemben rózsa-hajnal dobban: … Olvass tovább

Decemberi képeslap Gyér hajú bokrok bronzát nyaldossa a hajnal égő, véres nyelvével, az erdőt nyakon ragadta András, csupasz fák elé zúzmara térdel. A fogyó napok színarany porát hűs szél fújja szét a holt ég alatt, virágtetemek fölé görnyedve szürke köd-gyászban sírdogál a Nap. December ölén jeges az álom, dér-borostás tájakon vágtat. Az éjszaka csíp, mérge … Olvass tovább

Fekete asszony Apró unokája vagyok én Örökségem a sírás, halál… Kilőtt, üres szemgödrök mélyén gőgös lelkem megnyugvást talál. Nincs szívem, keserű epém mar, mint megveszekedett áspis, ha el kell pusztulnom, hát legyen, haljon, pusztuljon velem más is! ————————————————— Ujjával egy ocsmány könyvre mutat, fölém hajol, a fülembe sziszeg: „Átok hulljon mindahányótokra!” S én fázok…hideg van … Olvass tovább

Számvetés Eljött a számvetés ideje: ki vagyok, mit jót, s rosszat tettem, szerettek-e, akik azt mondták, és mások csalódtak-e bennem. A becsület útját jártam-e, szóltam-e jót, Istennek tetszőt, lemosták-e ima-könnyeim lelkemről minden bűnös szeplőt. Az év-ekék mély barázdákat szántottak szívem pitvarába, s a lét bevetette ürömmel, piros bút oltott illatába.. Azok a barackízű nyarak, s … Olvass tovább

Csendesen elcsorognak a napok… Csendesen elcsorognak a napok, hónapokká, évekké duzzadnak, és az idő, partjait áttörve elsodor majd keletnek-nyugatnak. Fáj már minden perc, és minden óra koros csontjaimban ropog súlya, s ha felszáll a hajnali gyöngypára szívemre feszül újra meg újra. Sajgó sebeimre nincsen gyógyír lelkem árnyéktalan rab aszkéta, de ereimben zúg az óceán piros … Olvass tovább

Délben, este meg éjjel Gyérül egyre a sötét, Usasz* kúszik az égre fel, Rézhasú fellegek ölébe Csobban az égi mély, s Álmok között, kimerülve Nyalogatja ében sebét az éj. Borzas bokrok gallyhajába Ezernyi fénypihe akad, Ködfátyolos szemedbe égve, A rémálom te vagy magad. Pszüké** nevetve elfordul Ha megittasult énedet látja; Ahol a puca vérbőn tágul, … Olvass tovább

Akaszd szögre a téli kabátod Akaszd szögre a téli kabátod, Itt a kikelet, elcsoszog a tél; Itt-ott már nyílnak a hóvirágok Minden visszajön, ‘miket szerettél. Míg szunnyad kint a gubancos határ Kis verspihéket hintek szívedre, S ha messze száll a jégtollú madár Fessék át lelked szépre, színesre. Borongós égnek szürke hajába A tavasz már kék … Olvass tovább

Családomról Az éj ében, mély ölén Csupán négy csillag ragyog, Három álomszép fényű, …a negyedik én vagyok. ’23. január 21.

Keserű álom Azon az estén, téli estén szememre ecetes epe folyt, dérhajú fák zsibbadtan lesték: Halott voltam, mozdulatlan holt. Szürke arcom sápadt, vértelen, szikkadt testemre száradt a múlt, repültem volna az égre fel, de hűlt szívem mindig visszahullt. Az élet rossz vándora voltam, én, a nyomorult szolgalélek; Az életsúly alatt nyomottan Isten elé lerogyni félek. … Olvass tovább