Tóthné Földesi Ilona

Az égen kazlakban áll a felleg, harmatot gyöngyöz az éji sötét. Kuporgok, mint konok pásztor, őrzök egy hullni vágyó csillagot.

Percekre sötétlila a falánk alkony. Felhők között az azúr csak egy csepp énekel a rét, ringathat színtiszta csend. Harangvirág harangoz, én hallgatom. A rét, a lépesméz, itt csak a darazsaké, Kifosztják fészküket a karvaly madarak. Vízililiommal etetnek éhes cápát moszatok, a tengerből zavaros hullám partra vergődik. E tébolyban nincs semmi, semmi értelem, ha egyszer majd … Olvass tovább

Piros a délután napfény gubbaszt az ablakban. Lihegve vonaglik a ház falán a szél, remeg a borostyán. Szemem hűvösén tükröződik a fény, harmatozik pillámon az emlék, mellyel összeforrt a kert végén a messzeség. Irigylem nyugalmát a bölcs időnek. Átlépem magam, ágyat vetek a vágynak az elmúlásnak.

Nincs a Hold sehol, keserű görcsben a csillagtalan éjszaka. Átjárja bőrömet soha nem érzett anyám illata. Karom lehull a végtelenről, nem kapaszkodom. Felkutatom a csodát, fegyvertelen hegedűt, az elejtett vonót. Váltották egymást álmos fellegek fátyla földön kúszott. Saját fényemben kerestem röptét az árnyaknak.

gyeplő kezemben szavak legelnek zöld gyepen ligetbe terelem vigyázz csak türelem itt-ott pipitér vajúdik legördülő fény agyam fövenyén megriad soha be nem járt utakon megbújó gazok közt annyi éven át hol jártál későn kelő illatos levélbe betekert kitekert gondolat

Gyorsan forog a folyton forgó színpad, hamar talpra szökken tél után a tavasz. Térden állva bámulom, tárul a zöld lepel, erdőn, mezőn harangoz kék harangvirág. Tágra nyílt kelyhekből sóhajtó illat száll: sokszor hívtalak, csendes este vártalak, mikor a szürkeség súlya rám telepedett. A fekete felleget a szél összesepregette, és szállt vele, azt hittem minden rendben, … Olvass tovább

Várok valakit, csak tántorgok a vizes úton. Árnyak bólogatnak, mint aki régen rájött nem jön senki. Csak a hódara kezd hullani, honnan jön, nem tudja, elunja, kezdi újra, egyszer csak belefárad, lassan abbahagyja, olvad, volt-nincs, belerezeg a pocsolyavíz.

Gubbasztok ősanyagba ragadt csendben, ismerős nagyon, ismerős apám hallgatása. Vagyok, akit az éjszaka ma is itt hagyott, aki reménytelen szárnyakkal csapkodott. Hiába szól bensőmben apám, törött gitár, nem neki ébredek, a lelkem szúrós virág. Bukdácsolok, még mindig kapaszkodom felhőn úszó, gyermeki emlékek peremén, nyomába lendít a mozdulat, hintázok újra és újra, mindez kevés, tehetetlen a … Olvass tovább

Bealkonyult, ingó biztonság az este, csupasz ágak tartják a fekete felleget. A szellő hószagú illata körüllengte a megriadt árnyakat. Ébren vagyok. Szemem előtt ismerős, dagadt felhő szelíd lepketánca lebeg, elfér benne a világ. Távolban, mintha égne a város, ott már tapintható fények üldögélnek. Lámpa alatt halkan nyüszít egy kutya. Elhallgat a nesz, mint aki szerelmes, … Olvass tovább

A szó sokszor sok, sokszor kevés lehet, lehet tükörarca, lehet vakotás, vallomás. Ugrálnak szemem előtt, kezem között, mint gyönge szöcske nedves homokon, megvillantja szárnyait búsan, erőtlenül. Érinteném, a villogás mit tereget elém? Lehet suhogás, vagy zuhanás csendben, lehet szavakkal szeretni s ölni hirtelen. Gyanútlan szó ablakom ólomfüggönyén díszes ránc, arcomon a ránc kékkocka ég. Göbölyű … Olvass tovább

Barátok nem álltak mellettem sorfalat, küzdöttem, mint szőlőszem a prés alatt. Kavics cipőmben, fájt minden lépésem, én a fájdalommal csordultig megteltem. Nem volt egyebem, kiterítettem álmom, lásd, itt fekszik mellettem, reménytelen. Zizegnek gallyak, múló borzongás csak, mert nem tudhatom, mivel fekszem este, hajnalban mivel ébredek fel, ha kibont a fény, agyamból kimenekül az álom. Félelmem … Olvass tovább

Elbűvölt a gyémánt széllel szállingózó hó, szálltak szemem előtt, mint gyenge lepke, körüllihegte a hideg este kedves városom. Varjú károg, a havas útonálló, most ébred, hogy itt járt a tél, nem maradt más nyoma, derékig ködben, egy nagy, sáros pocsolya.

Régen nem láttalak, akkor is hideg este volt, habzott a felhő, a Nap már utolsót villantott. Rám mered az óra, a mutatója éjfélt kutat. Magamba bújok, mert most egyedül vagyok, de élek, mint a legtöbb védtelen, lélegzem. Nézd, a vérszegény éjben, hogy hízik a Hold, tágul már börtöne, de soha nem lesz szabad. Csend van, … Olvass tovább

Ha tudnád mennyi percet halásztam szeretetből neked, lerántottam árnyat, haragos szelet, mely összekuszálhat. Kövér az éj, párnám még januári sötét. Hozd magaddal, egy percre a tavaszt, a napraforgót, mely a Nap körül forog. Hozd a párás mosolyt minden hajnalon, csak egy szál pipitért, ki a réten ragyog. Csendben hallgatom, mit beszél a szél, ha elejt … Olvass tovább

Potyognak a napok egymásután, mint a könny, a hajnal gyöngye, mit kiemeltek az évek belőlem. Összekuszálom minden reggel, amit az élet, a nap elém tereget. Mondhatok bármit, vergődünk, árnyékban szendereg az álom, van ki állva kibírja a szenvedést, mit ér, ha tudjuk vége lesz egyszer. Hatalmas égi szál tart egyben. Esőcsepp, lepke száll szemedre, benne … Olvass tovább

Reggel kopogó hidegben ázott, hallgatott a dal, búsult a szellő. Jött minden gondolat perzselőn, teremtett fenyőt, sült almaillatot, szállt vaníliaillat is a kulcslyukon. Dió héjában csodaálmok neszeztek ezüstre festve, karácsonyi fenyőfán a messzeség titka, és lila mesevilág. Eltüntette a köd a Göncöl-szekeret, a betlehemi csillagot, téli reggelen ölelgették egymást a hívő emberek, várták a megváltó … Olvass tovább

Biztatást keresek e vak sorscsapáson. Hibátlan csend szirma a hallgatásom. Hol csillag kuporgott, nemrég remény, ujjaink közül lassan szökken szét a fény. Gondold csak el, mi dolgod itt a mában, állandóan a szűk szobába vagy bezárva, mehetsz lila álmaid után a látványért. Szerethetsz bátran, ha már nem reszket semmiben a semmi. Szívek kalapálnak a kórházi … Olvass tovább

A mezőt elöntő homályban szétterülnek a köd rongyai. A Napnak falaz az áruló idő, amit lelakott már rég az ősz. Sorra kihűlt, amiben tűz volt, lángja bennem találja magát. Dalban didereg a téli magány, bádogisten útszéli kereszten.

Mért etetjük csokoládéval a retorikát, a sebzett pillanat veszélyes szilánkjait, ha élesen támad a rettegés a félelem. Mennyien botladozunk még az öncsalás csapdájában, ki halottnak tetteti magát, látszatra együgyű, de nem veszélytelen. Újra támad a volt-lesz, az ócska-remek, az ürességtől lassan kicsordul a pohár. Tenyerünkből isszuk meg a mérgeket, nem kellene, mi mégis koldulni járunk, … Olvass tovább