Virágének csak úgy szabadon

Percekre sötétlila a falánk alkony. Felhők között az azúr csak egy csepp énekel a rét, ringathat színtiszta csend. Harangvirág harangoz, én hallgatom. A rét, a lépesméz, itt csak a darazsaké, Kifosztják fészküket a karvaly madarak. Vízililiommal etetnek éhes cápát moszatok, a tengerből zavaros hullám partra vergődik. E tébolyban nincs semmi, semmi értelem, ha egyszer majd … Olvass tovább

Sóhaj

Gyorsan forog a folyton forgó színpad, hamar talpra szökken tél után a tavasz. Térden állva bámulom, tárul a zöld lepel, erdőn, mezőn harangoz kék harangvirág. Tágra nyílt kelyhekből sóhajtó illat száll: sokszor hívtalak, csendes este vártalak, mikor a szürkeség súlya rám telepedett. A fekete felleget a szél összesepregette, és szállt vele, azt hittem minden rendben, … Olvass tovább

Ősszövetség

Belelép az árnyék a tündöklő fénybe, léptei neszét alig-alig hallja még az éj. Ha zümmög zengő szárnyakon a szél rád gondolok. Miért lesz más a világ, ha hangod a némaságon át hozzám talál. Vágyak topognak, te ne kérdezd miért, soha nem járt utakra tévedt el a remény. Ősszövetség: Nap és Hold kusza fonala, a teremtésben … Olvass tovább

Tehetetlen csend

Gubbasztok ősanyagba ragadt csendben, ismerős nagyon, ismerős apám hallgatása. Vagyok, akit az éjszaka ma is itt hagyott, aki reménytelen szárnyakkal csapkodott. Hiába szól bensőmben apám, törött gitár, nem neki ébredek, a lelkem szúrós virág. Bukdácsolok, még mindig kapaszkodom felhőn úszó, gyermeki emlékek peremén, nyomába lendít a mozdulat, hintázok újra és újra, mindez kevés, tehetetlen a … Olvass tovább

Szűz fehérség

Bealkonyult, ingó biztonság az este, csupasz ágak tartják a fekete felleget. A szellő hószagú illata körüllengte a megriadt árnyakat. Ébren vagyok. Szemem előtt ismerős, dagadt felhő szelíd lepketánca lebeg, elfér benne a világ. Távolban, mintha égne a város, ott már tapintható fények üldögélnek. Lámpa alatt halkan nyüszít egy kutya. Elhallgat a nesz, mint aki szerelmes, … Olvass tovább

Keresem a szavakat

A szó sokszor sok, sokszor kevés lehet, lehet tükörarca, lehet vakotás, vallomás. Ugrálnak szemem előtt, kezem között, mint gyönge szöcske nedves homokon, megvillantja szárnyait búsan, erőtlenül. Érinteném, a villogás mit tereget elém? Lehet suhogás, vagy zuhanás csendben, lehet szavakkal szeretni s ölni hirtelen. Gyanútlan szó ablakom ólomfüggönyén díszes ránc, arcomon a ránc kékkocka ég. Göbölyű … Olvass tovább

Szelek terelnek

Barátok nem álltak mellettem sorfalat, küzdöttem, mint szőlőszem a prés alatt. Kavics cipőmben, fájt minden lépésem, én a fájdalommal csordultig megteltem. Nem volt egyebem, kiterítettem álmom, lásd, itt fekszik mellettem, reménytelen. Zizegnek gallyak, múló borzongás csak, mert nem tudhatom, mivel fekszem este, hajnalban mivel ébredek fel, ha kibont a fény, agyamból kimenekül az álom. Félelmem … Olvass tovább

Magamba bújok

Régen nem láttalak, akkor is hideg este volt, habzott a felhő, a Nap már utolsót villantott. Rám mered az óra, a mutatója éjfélt kutat. Magamba bújok, mert most egyedül vagyok, de élek, mint a legtöbb védtelen, lélegzem. Nézd, a vérszegény éjben, hogy hízik a Hold, tágul már börtöne, de soha nem lesz szabad. Csend van, … Olvass tovább

Kába álom

Ha tudnád mennyi percet halásztam szeretetből neked, lerántottam árnyat, haragos szelet, mely összekuszálhat. Kövér az éj, párnám még januári sötét. Hozd magaddal, egy percre a tavaszt, a napraforgót, mely a Nap körül forog. Hozd a párás mosolyt minden hajnalon, csak egy szál pipitért, ki a réten ragyog. Csendben hallgatom, mit beszél a szél, ha elejt … Olvass tovább

Égi szál

Potyognak a napok egymásután, mint a könny, a hajnal gyöngye, mit kiemeltek az évek belőlem. Összekuszálom minden reggel, amit az élet, a nap elém tereget. Mondhatok bármit, vergődünk, árnyékban szendereg az álom, van ki állva kibírja a szenvedést, mit ér, ha tudjuk vége lesz egyszer. Hatalmas égi szál tart egyben. Esőcsepp, lepke száll szemedre, benne … Olvass tovább

Szegényes karácsony

Reggel kopogó hidegben ázott, hallgatott a dal, búsult a szellő. Jött minden gondolat perzselőn, teremtett fenyőt, sült almaillatot, szállt vaníliaillat is a kulcslyukon. Dió héjában csodaálmok neszeztek ezüstre festve, karácsonyi fenyőfán a messzeség titka, és lila mesevilág. Eltüntette a köd a Göncöl-szekeret, a betlehemi csillagot, téli reggelen ölelgették egymást a hívő emberek, várták a megváltó … Olvass tovább

Biztatás

Biztatást keresek e vak sorscsapáson. Hibátlan csend szirma a hallgatásom. Hol csillag kuporgott, nemrég remény, ujjaink közül lassan szökken szét a fény. Gondold csak el, mi dolgod itt a mában, állandóan a szűk szobába vagy bezárva, mehetsz lila álmaid után a látványért. Szerethetsz bátran, ha már nem reszket semmiben a semmi. Szívek kalapálnak a kórházi … Olvass tovább

Szikrázó lapályon

Mért etetjük csokoládéval a retorikát, a sebzett pillanat veszélyes szilánkjait, ha élesen támad a rettegés a félelem. Mennyien botladozunk még az öncsalás csapdájában, ki halottnak tetteti magát, látszatra együgyű, de nem veszélytelen. Újra támad a volt-lesz, az ócska-remek, az ürességtől lassan kicsordul a pohár. Tenyerünkből isszuk meg a mérgeket, nem kellene, mi mégis koldulni járunk, … Olvass tovább