Papai Nora Kezedben éled újjá a világ, ujjaid ösvényként fonódnak csontjaimba, a nap tarka képzettel fogad. Nyitva minden, ahogy hagytad, csak a szó üres. A számok ferdén tükröződnek, s köztük csak egy maradt, csak egy keres. Majd terjedsz bennem, mint zápor a létben. Egy őszi nap tesz nyárrá. És megingott fellegek közé ír ma is a hajnal, … Olvass tovább
ÉDESET SÓHAJT Darabokban úszik az est, lebegve vágtat az óceán hullámain, némán a vörös reggel után. Pilled a tegnap, illatként simít a hajnal, itt hagytad porát, sok volt a szó, kevés a csend. Rózsaszirmokban fullad a test, leveti külsejét a szó, külcsín csak a szár, majd a csodálat festi virággá a zárt, a huzat cserfesen … Olvass tovább
ÚJ HAJNALOK „Új hajnalokra kél a nap világa.” Az éj, „a szív, a máj, a szárnyas két tüdő.” Minél sötétebb az ég, annál közelibb a csillag, a szíven az ér és lapon a vers, „mint hold karéja nő.” „Új hajnalokra kél a nap világa.” „A lepkét szél sodorja, száll.” Félelmetes angyalként bontja leplét az éj, … Olvass tovább
Ez a reggeled. Egy mély távolbanézés és merengés a vágyadon. Ez lett a reggeled. Hideg szellő, hűvös lét, csak „csont és bőr és fájdalom”. Tetteid ajkadon ragadt szavakkal kiáltanak némán és marad a csend, a csend és a csont. Gyökered ragyog a hold terén majd egyre mélyebbre, s mélyebbre süpped el. Szüntelen. Nyílnak a virágok, … Olvass tovább
Hópehelylánc Kietlen pusztaságba sóhajt a nap, -kérlelve vár. Hajad fürtjeit fürkészi untalan, így keres a hold, így szemlél a táj. Tekintetem messzeségbe réved el. Arcodért. Gyöngyöződő napsugár ád fényeket. Bebúvó érintése ruhád alá szökken, mint bordáid országa falamra. És csodálva néz. Csodálva vár. Ajkamba harap egy világ. Tükröződő fénnyel hasít e szegleten, majd tovaszáll az … Olvass tovább
Tollpihék Futott fény és rezzent óra emlékeztet arcodra. A csend beszél tovább. Helyettem ő mond el minden apró titkot, melyet elfújt a szél, várt hetek után. Falravetett torz alakok játszanak szívemmel és keresik pilláid hevét, mely örök volt, mint szikla, lágy, mint ujjaid és bársonyos, mint fehér tollpihék.
Tollpihék Pattan a csend, szirmát bontja a zaj. A hangok ijedten keresik ajkadat, és bársonyos kezed. Az éjbe futó, hajnalba érő gondolat ámulva néz le rád. Igazan. Örökül. Csendesen. Pilledő tollpihék varázsolják szemed barna, gesztenyés ívét. Gerinced vonala fut végig a falon. Arcodon tollpihék hada áll. Érte zúg most minden virágzó hang, érte dobban a … Olvass tovább