Petoh Emese Klaudia I. A fátyol leple alatt, aprócska gyöngyszem pár tűnődve tekint reám. Mit szeretne nem értem. Szája mozdulatlan a halovány mámorán. Mintha csak szótlansága fecsérelné perceim, ragyogásba szüntelen. DE egyszer csak feltekint reám apró szempár, ragyogásba kitörve hevesen. Keresem szavait továbbra is, de tekintete a néma háborúba veszve tova. Elszorult torkommal lestem miként fáj, e látvány … Olvass tovább
Nyúlik a fákon lévő levél mélyen őszben, nem tudom szemem emiatt borul e könnybe. Vajon fagy e mi pirítja orcám kincsét ezen estén, vagy tán félre értem miként melegítsem lelkem kincsét? Szakad az eső, mégis nincs ki utunk során megtartsa, mi is vélünk tovább menni, ha nincs ki a port tisztítsa. Ezer esztendő sem lenne … Olvass tovább
A változás idéz elő olyan teret körülöttünk, ami emlékeztet arra az érzésre, milyen is szabadként létezni. Akár emlékeztethet, milyen igazán börtönben élni a napjainkat minden nap. Hisz sokszor egy pillanat alatt a két érzés változik, s reménykedünk, hogy a szabadság következik. Reménykedünk, hogy azon érzés következik, ami segít bennünket megküzdeni a belső harcainkat, a torony … Olvass tovább
Parázs öleli körül az eget, Ma este fű fát hoz a férjem, szép este, csillagok ragyognak, de csendesen Gyermekem hangja nem ragyog, esetlen Vézna, szerencsétlen egy gyermek mégis itt van, s mindenkit csak elkerget. Ma este a parázs kialszik csendesen. Egy gyermek kacaj hangzik el a fellegekben Vézna gyermek gyere vissza, szerelmem Fellegekből nem laksz … Olvass tovább
Öreg bácsi szomorkodik, Ifjú lélek bontakozik. Fehér rózsa, hullik mélybe, A százszorszép szépségébe. Fakad könnycsepp, nevet öröm, Számban szavam száraz s vörös. Ezer éves kő, kavics mellett pihen, Száraz kenyérért szegény sem fizet. Gyermek kacaj, ráncos könnyek, Élet minket, kacagva könnybe temet. Történetek múltba vesznek falba, Kinek fontos, örökre mosolyt varrva. Hol sírból ág erősen … Olvass tovább
Elhervadt virág, játszadozva vélem, Miként pázsitban nyugodt lelkem. Felhő ablakba tündököl reám, Hol csoda, nem esdekel szám. Szépségnek hangja bocsájt könnyben, Miért érzem, fáj? Ha lelkem könnyebb. Nem fáj, nem fáj régóta lelkem már, Csupán boldogságra hittem, hogy sírként vár rám.
Repedt kristály fénylik lábunk alatt, Gyémántok között az öröm szabad. Zuhanás vagy lebegés zokogó fátyla, Maga se tudja melyik az igaz világa. Forró esőben, rideg harmat, Oltja szomjam békés vallomásba. Kormos kő, morgó hamu, Ez vélem én, egy ázott hattyú. Húsomba marva eped vérem, Naplementébe veszett színem. Fehér toll, vörös rózsa, Szabad madár, poros hangja. … Olvass tovább
Hideg kőhöz értem utamon, Megpihenek ezen a forró talajon. Meleg, s hideg. Bőrömet marja! Hol van az utam? Ha szél múltamat fújja. Előttem látom, apró homokszem szaladgál, Tonnás-mázsás súly a hátamon válik halottá. Forró talaj, hideg szél, Az én életem egy része véget ért. Zárt kapuk mögött, az idő szépséget hozott, Szabadba lelkemre csupán az … Olvass tovább