Horváth Piroska

Ha majd nagyon megöregszem, tuti, hogy arra törekszem, azt teszem, amit nem szabad, elkorhadhat a deszkapad, egy helyben tuti, nem ülök, ha buli lesz, hát perdülök, csacsogok, na meg fecsegek, galambokat nem etetek, mamuszomban sem csoszogok, énekelek, nem suttogok, krémest eszek, nem zöldséget, nem csalhat meg a költészet, bakancslistám most megírom, öreg leszek – csak … Olvass tovább

Kifakult a világ, oly gyászos az égbolt, fagy-tépte hecsedli – a szűz havon vérfolt, ég felé mutatnak lidérckarmú ágak, feketén hajolnak a recsegő árnyak… …tűhegyes fogával megsebez a télrém, csipkehúsom feslik – vérem a kötényén, korhadt szörnyetegek ostorozzák hátam, sajgó stigmát hagynak hitem alkonyában, köröttem már páncél – megreccsent a szívem, mozaik darabját szerteszét feszítem, … Olvass tovább

Lángrózsafa gyúl köröttem – úgy megyek el, ahogy jöttem, ruhátlanul, szemérmetlen, eltúlozott dicséretben, úgy megyek el, ahogy éltem, szépen, csendben, észrevétlen, reményt dajkál minden szavam, mind itt hagyom földi javam, árny leszek egy fehér falon, csend, egy zajos zűrzavaron, nyugalomban, ami átfon, ez egy tiszta, szelíd álom, lángrózsafám éget, csodál, emlékgöncbe bebugyolál, uszályom lesz hajnalködben, … Olvass tovább

Mohás cserép alatt recseg a vén padlás, szapora perc inal ósdi lomok között, simlis és ráncszövő – már nem puszipajtás, leszívta erőmet, fülembe szörcsögött, az ugrókötélből kitépett pár szálat, lapos, pöttyös labdán otthagyta fognyomát, facsarja szívem a konok önsajnálat, lábammal kavartam a vén padlás porát, félhomály szegletén néma, rozsdás vekker nem nyekken, nem kettyen – … Olvass tovább

Reccsen a hajnal bomlik az égbolt csurrant és fröccsent mégis oly szép volt megrogy az alkony rég-voltam csordul feledett álmom feslik és csorbul lomha és fájó bíboros táncom az aki voltam féltem és szánom rózsafa hajlik sebzi a húsom elmegy az élet átment az úton dobozba zárta kitépett szívem aki én voltam el kell veszítsem … Olvass tovább

nyomaték lesz szavam elhangzott mondatom – tán nem lesz hasztalan körmölök szombaton rajzolok majd éjjel ékes gyöngybetűkkel mondattal és érvvel könnyel és derűvel hallgassák meg értsék elrejtett javaim nincsen semmi kétség nem dőlnek falaim anyag összefogja erős fundamentum kitartásnak drogja érzés és momentum lüktető eremben bizsergő remények csillagos jelenben súgják hogy reméljek verslábbal támasztom azt … Olvass tovább

Mikor lógsz a semmi ágán, a függőség legtetején, sötét dobozkába zárva, abban alul – a fenekén, amikor terád gyújtanak, egy slukkot kérnek belőled, letüdőznek gyorsan, mélyre – kiszívják minden erődet, majd jól rád pöffent a végzet, aztán égsz – felettébb ciki – végtelen füstjévé leszel – hamuvá elszív egy cigi…

Esőlétől csorgó, már üszkös falakon csordul le csendesen féktelen haragod, sziklatömb tövében múlt leve szivárog, te csak vársz nyugtalan, de azért kivárod, nyáladzó tegnapok nyirkos gyötrelmein keserved, szitkaid átfolynak termein, csatakos ablakok megszűrik a napfényt, alatta kucorogsz egy gombócban – rabként, pókszarnyi betűkön sárga csekk-tengerben bomlik szét a jövő nem szűnő teherben, kallódik a jólét … Olvass tovább

Álarcok és maszkok – sírók és nevetők, eldugott zugokban bölcsők és temetők, foncsoros tükörben a hófehér arcok, hiábavalók és a céltalan harcok, száz lábon mászik a sokarcú létezés, szükséges rossz lett az iram, majd fékezés, félresikló remény sikolyjelmez alatt, bordám börtönében jégszívem meghasadt, csapódnak, szállnak már az éjszínű varjak, gyöngyvirágkoszorúk vagy szimplán csak szarvak, sodrony … Olvass tovább

Köldökig ér már neki a mocsok, foszlott és szürke rongy lett az élet, lelkében gyűlő megvetéslomok, hegeket cipel, naplementéket, a Jóistennel beszéde lenne – elsírná minden nyűgét, keservét, betakarta a puszta lét szennye, nejlonba gyűrte tegnapok terhét, magány az ágya, keserv otthona, csak álmában volt gőzölgő leves, nem csitul soha lelke ostroma, szája cserepes, szeme … Olvass tovább

Némán sorakoznak, rendezetten, szépen, majd piruetteznek a bohókás szélben, díszes kavalkádban – cinóber, a kármin, sárgulni is bírnak, vörösödni – bármin, rozsdás enyészetben aztán aláhullnak, kacsint a dagadt hold, a csillagok hunynak, szikrájuk kialszik, majd hamuként végzik, csipke skarlát húsát ón-szilánkok vérzik, köd-lidérc sompolyog, ráhajol a tájra, ón-súly pecsétet nyom rezgő fénypillákra, pipájával pöffent, minden … Olvass tovább

Egy röpke pillanat, szerte foszlott álmok, utolsó sóhajjal égbe tűnt vonások, hirtelen csonkká vált könnyed pilleszárnyak… … gyorsan búcsút rebbent éj-fekete nyárnak… … percek töredéke vitte, vitte távol, édenkert varázsán most már könnyen táncol fénylő kristálycsúcsig, mennyek tetejébe – szivárványig reppent – Isten tenyerébe…

Lassan csordulnak le a falra hányt szavak, tegnapok emlékét fésülöm nesztelen, furcsán hajnalodik, tükröm már rég vacak, a fél-emberöltőm reszket most meztelen, levetett tegnapból növesztettem kérget, szépiám rozsdáján majd szemem megpihen, előre van menet, nem retúr a bérlet, talán nem is bánom, lassan már elhiszem, annyira csintalan – lelkem apró gyermek, elvesztettem selymét, csupa kóc … Olvass tovább

Nincsen szusszanás sem – elesett a lélek, gyertyák csonkján korom, pislognak a fények, vén óra ingája megállt, olyan csendes, eltévedt molypille oly riadtan verdes, vérpiros lufi is a sarokba pördült, vágyak színházának függönye legördült, Marionett-testem egy sarokban landolt, zsinórom, a pálcám énrám nem is passzolt, sarlatán az idő, cudar, fogát vesztett, minden apró zöngést márvány … Olvass tovább

Hol mélyen szúr, hasít életnek fullánkja, onnan, már nincs tovább – elzsibbadt a lélek, ott, hol foszforeszkál gyémánt-csont szilánkja, kiszárad a tinta, rezegnek a lécek, fogatlanul csámcsog a nyámmogó idő, a lecsócsált percek morzsákra hullanak, meszes aortákon a kéreg őrjítő, a nyughatatlanok lassacskán nyugszanak, hamuszürke az ég, hirtelen megszeppen, fojtó gombóc lettem a mindenség torkán, … Olvass tovább

Anya szép volt ott, a halvány pirkadatban, patyolat-sóhaja visszahozhatatlan – arcomra, hajamra oly gyengéden landolt, mire a napsugár ezüst tincset kontyolt, elhagyta hajtűjét, anyára hullt fénye, rég megfásult gondja, szép hajnal reménye, lágyan reppent rajta égbolt-kék ruhája, hipógőzben táncolt megtört aurája, levest kóstolgatta, mosolygott, bólintott, konyha mennyezetén gőzpárnácska ringott, ott volt az örökké nem mondott … Olvass tovább