Horváth Szabolcs

XXIV. Láthatatlan sereg kel át széles határokon. Hamar hagyja háta mögött a nagy falat. Nem kímél se életerős fiatalt, se öreget. Elkülönítve lélegeznek a szegény emberek.

XXIII. Új sorokat ír hosszan a vörös szívű ifjú. Olvasói találgatják, ki lehet a címzett. A lepel később hull csak le a kalitkáról. A múzsa soha többé nem néz költőjére.

XXII. Emberek lepik el a szép, képes termet. Nagy kíváncsiság karol bele karjaikba. Őrülten sugdolóznak egymás fülébe. Az ifjú poéta büszkén térhet meg városába.

XXI. Fekete hajú lány engedi el a hű babáját. A fiú nem reszket, csak hátrafelé tekint. A segítség számára szemből fog érkezni. A sötét múltnál hamar eltörik a világ.

XX. Tragédiával távozik el az ifjú költő. A bezárt bányák végleg beomlanak. Az üres poharat lehetetlen megtölteni. A sorokat örökké értelmezi az élet.

XIX. Milliónyi kovács veri a forró fémet. Programozott robotok állnak sorban. A gépeknek soha nincs többé jövőjük. Nem kecsegtet az égi reménysugár.

XVIII. A harag beporozza a végtelen virágos rétet. Bányász gyerekek nézik furcsállva egymást. A virágszálak szomorú sírokra kerülnek. Gyerekek várják a szebb jövőt, mit lekéstek.

XVII. A vak koldus tisztán látja a fekete jövőt. A tavaszi rétet elönti a szürke füst és a tűz. Bátor lánglovagok érkeznek az ostromhoz. A halál hollója felkiált, s távozik, késő már.

XVI. Régen nyugvók testét látja meg a napvilág. Szellemük a mennyországé vagy alvilágé. A katakombákat a földdel teszik egyenlővé. A téglaházban többé senkit nem mentenek.

XV. Asszonyban lopózik a gyógyíthatatlan. Homokként megy át a hatalmas szitán. A tudorok már rég feltették a kezüket. Csak Isten válthatja meg őt a gonosztól.

XIV. Az ifjú lány szerelmes sorokat kap. A tűz nem teszi azokat martalékává. Szíve fölé helyezi a szép gondolatokat, És tiszta szívéből adja vissza a rózsát.

XIII. Magányos kopjafa áll a betonfal mögött. Felhívja a figyelmet egy emlékre. A betűket koptatja az idő vasfoga. Fába vésett gondolat: a költő marad.

XII. Szörnyű rémségre ébred az utódsereg. A halál körbetáncolja az erős várat. Szomorúság lopózik a boltívek alatt. Az uralkodó hosszú álmát alussza.

XI. Százak menetelnek a nagy víz körül. A fekete láncok hosszú utat tesznek meg. Verejték kerül a széles csatornába. Szalagot szakít, ki végül sikerrel jár.

X. A sápadt Hold nagy erőt mozgósít. Késve ébrednek a börtönök őrei. A falak helyenként összeomlanak. Az elemi erő megfékezhetetlen.

IX. Víz árasztja el a fekete, hosszú utat. A halál csiszolja életlen kaszáját. A szekér kereke nem forog tovább. Nem ül többé trónjára a bölcs király.

Jóslatok – VIII. Pisztolyt szegeznek a nagy szónokra. Szavakkal másítják meg a leírtakat. Házba kerül a tettlegesség, és akarat. Fegyvert tart az akarat elnyomója.

Jóslatok – VII. Fekete pernye száll a madár szárnyára. A fák levelei hangosan susognak. Nyelvek nyúlnak felfelé a magas égbe. Összedől a vályú a nagy domb tetején.