Szilasi Katalin Ami felejthetetlen A fiú a folyóparton ült. A langyos szél kellemesen mizserélte az arcát. Régóta várt már ilyen jóleső érintésre. A rosszkedvet szinte teljesen lesimogatta róla a tavaszi fuvallat. Mellette a folyó szelíden ballagott lefelé a maga megszokott útján. De hirtelen történt valami. Megfordult a szél, erőszakosabb lett, felborzolta a fiú szőkés-barna haját. A folyó … Olvass tovább
nem is látják nem is tudják mezőn-réten legszebb virág irul-pirul pironkodik könnyű széllel kacérkodik egyet libben egyet lobban égő-vörös bódulatban ám az ember szeleverdi a jószágot rátereli az állat meg széttiporja vörös bársony szemfedője zöld harmat a derékalja
Halk vers Ha halkan is, de hívlak. Ha hallod, hajolj fölém! Egy félbeszakadt dallal adós maradtam én. A dallam hallhatatlan, és halhatatlan a vágy, mi be nem teljesül. Csak nekünk, halandóknak fáj, ha megyünk vagy maradunk egyedül.
Varázspálcám eltörött, varázsgömböm elgurult, maradok hát olyannak, amilyenné a sors gyúrt. Fölröppenő madárdal nem emel már magasba, duruzsoló csillagok sem hullnak a hajamra. De boldog a két kezem, mert benne a mozdulat, minél több jót adhatok, nekem annál több marad.
Van, amikor a tavaszi szellő, mint könnyű, lebbenő selyem érinti meg a homlokot. Növény, állat, ember, minden élő kitárulkozik a langyos fuvallatnak. A téli fásultság pillanatok alatt eltűnik. Ám olyan is előfordul, hogy a tavaszi szél goromba arcát mutatja. Megcibálja az apró rügyeket az ágakon, belekap az emberek hajába, és még visít is hozzá, mint … Olvass tovább
Az utca ismerős, talán a házak is. Egykor éppen itt, a fák tövében egy asszony erre jött sietve. Ében hajába szél kotort letört faágat. Bogárszemében ült a barna bánat. Ha szép mosoly derült a gyönge arcra, a néma szenvedést ez eltakarta. Magamnak álmodom meg így anyámat. De most a fák alatt, öreg fejemmel, találkozásra vágyva … Olvass tovább
Lombosodik a tavasz, bokrokon szél citerál. tőle lopna a madár dallamot, a ravasz. Virág között, fű között mezítláb jár az eső. A fűzfának karja nő, bő áldásért könyörög.
A Medve és a Fekete Tulipán A falu forgalmistája öreglegénynek számított a maga harmincöt évével. A vele egykorú férfiak már mind házasemberek voltak, sőt családapák. Csak ő élt egyedül a szüleitől megörökölt házban a falu főterén, a templom szomszédságában. A szobája ablakából rá lehetett látni a nagy, dióbarna kapura, ahogy vasárnaponként a lányok ünneplőruhában mentek … Olvass tovább
Bár maszkot viselsz mindig, kissé kilátszol. Felismertelek.
-Idefigyeljen, Cilike! Engem ma utoljára lát itt ebben a csehóban. Ha nem tartom be a fogadalmam, szemen köphet, mert akkor szarember vagyok. Cilike, a kissé duci, fiatal pincérnő letette Zsombor elé a szokásos két deci vörösbort, majd a tálcát leengedve a fekete, szűk szoknyába préselt combja mellé, megkérdezte: -Miért mondja ezt Zsombor úr? Nem szeret … Olvass tovább
Halkan hull a hó. Fehér a csönd, ünnepi. Messiást várunk. Ünnepi csöndben harsány torkokba reked a harci ricsaj. Az ágyúk forró torkát hópelyhek hűtik. Táncolj, hópihe! Járjad a sötét múlás fölött az élni akarás táncát!
Táncolj csak, táncolj, hópehely! Olyan piszkos-feketévé vált már a világunk, kell valami patyolatfehér. Valami tisztaság, amit fölszív a szem, és továbbítja a léleknek. Mert hiába virul a test, ha sorvadozik a lélek. A gyermekek minden télen rácsodálkoznak az első hóra. Kezüket nyújtják, arcukat emelik a magosba, hogy elkapjanak egy-egy lefelé keringőző pihét. – Anya, nézd! … Olvass tovább
Első emlékeim a kiságyammal szemben álló, nagy barna szekrényhez fűződnek. Ha kinyitották, nyikorgott az ajtaja, azt hittem, sír, mint én szoktam, ha fájt valamim. A szekrény tetején befőttes üvegek sorakoztak, többnyire cseresznyével meg meggyel voltak teli. Megállapítottam magamban, a téli hideg elől hozza be őket nagyanyám, hogy ne fázzanak. Pedig biztos jobb nekik a fán, … Olvass tovább
Szélbe szórt morzsák múltam, itt is – ott is elmarad belőlem valamennyi. Hátrafordulok néha ezt-azt felcsipegetni, de nem lelem az énem. Hogy fogyatkozom, érzem.
Az ablakon eső kopogtat egyre. Be nem jöhet, dühöngni kezd. Zubogva elönti udvarunkat, és sodorja virágaim tovább, a tómederbe. A sárban ott ragadt virágsziromra a vaksi ősz ma rátipor, s avarba takarja durva lábnyomát. Magamra maradtan állok itt e vad, goromba időben. Elragadna engem is, de gyökér a lábam, ág karom, fa lettem, kitéphetetlenül dacolva-tűrve. … Olvass tovább
A lehullt levelek teljesen beborították a sírt. Az öregember kis seprűt is hozott magával, hogy lekotorja az egyre vastagodó avarréteget. Közben morgolódott: – Na, ez a fa is csak a bajt csinálja nekem! Mi a fenének hajt ennyi levelet, ha a végén lehullatja mind. A vázát is teleszórja, aztán csak itt büdösödik. Mehetek friss vízért. … Olvass tovább
Még szítja a nyár parazsát, még nyaldos az ördög nyelve, ám ellobban lassan a láng, marad a korom és pernye. És jönnek az őszi ködök, megfonnyadt levelek sírnak. Köztük bús szél nyöszörög, míg az avarba lehullnak.
Kinyílt a mese ajkadon. Az idő elvált a tértől, s én mentem utánad a valósággá varázsolt lehetetlenbe. Hegy nőtt a síkon, sűrű erdőbe tévedtem. A faágak karokká váltak, és én vártam, hogy megöleljenek. De csak hajamba kaptak a görbe ujjak, s a boszorkány egyetlen fogán felakadt vijjogás eszméltetett. Minek is mentem utánad?
Kemény tél volt abban az évben, mikor a városból falura költöztették őket. Az apát kitették mérnöki állásából, mint a társadalomra veszélyes egyént. Egy állami gazdaságban kellett dolgoznia, gépeket olajozott, zsírozott. A ruhája, a bőre olyan émelyítő szagot árasztott, mint az iskolák tantermeinek olajozott padlója. Az édesanya óvónő volt, de felmondott, és a kis falu óvodájában … Olvass tovább
– Na, mit akarsz? Mi bajod? – Add ide a radírod! – Ügyetlen vagy, meglöktél. – Az én felemre átjöttél. – Másik padba ülök át. – Nem is kell ilyen barát. Öt perc a csönd, nem beszélnek, elfordulva duzzognak. – Léci’, Vivi, adj egy kéket! – Te meg adj egy pirosat!