Haiku-füzér
Halkan hull a hó. Fehér a csönd, ünnepi. Messiást várunk. Ünnepi csöndben harsány torkokba reked a harci ricsaj. Az ágyúk forró torkát hópelyhek hűtik. Táncolj, hópihe! Járjad a sötét múlás fölött az élni akarás táncát!
Szilasi Katalin
Hópehelytánc: Hetedik történet: Hópihetánc
Táncolj csak, táncolj, hópehely! Olyan piszkos-feketévé vált már a világunk, kell valami patyolatfehér. Valami tisztaság, amit fölszív a szem, és továbbítja a léleknek. Mert hiába virul a test, ha sorvadozik a lélek. A gyermekek minden télen rácsodálkoznak az első hóra. Kezüket nyújtják, arcukat emelik a magosba, hogy elkapjanak egy-egy lefelé keringőző pihét. – Anya, nézd! … Olvass tovább
Emlékmorzsák: Tizenkettedik történet: Emlékdarabkák
Első emlékeim a kiságyammal szemben álló, nagy barna szekrényhez fűződnek. Ha kinyitották, nyikorgott az ajtaja, azt hittem, sír, mint én szoktam, ha fájt valamim. A szekrény tetején befőttes üvegek sorakoztak, többnyire cseresznyével meg meggyel voltak teli. Megállapítottam magamban, a téli hideg elől hozza be őket nagyanyám, hogy ne fázzanak. Pedig biztos jobb nekik a fán, … Olvass tovább
Szélbe szórt…
Szélbe szórt morzsák múltam, itt is – ott is elmarad belőlem valamennyi. Hátrafordulok néha ezt-azt felcsipegetni, de nem lelem az énem. Hogy fogyatkozom, érzem.
Ár
Az ablakon eső kopogtat egyre. Be nem jöhet, dühöngni kezd. Zubogva elönti udvarunkat, és sodorja virágaim tovább, a tómederbe. A sárban ott ragadt virágsziromra a vaksi ősz ma rátipor, s avarba takarja durva lábnyomát. Magamra maradtan állok itt e vad, goromba időben. Elragadna engem is, de gyökér a lábam, ág karom, fa lettem, kitéphetetlenül dacolva-tűrve. … Olvass tovább
Őszi levelek: Hatodik történet: A sírrabló
A lehullt levelek teljesen beborították a sírt. Az öregember kis seprűt is hozott magával, hogy lekotorja az egyre vastagodó avarréteget. Közben morgolódott: – Na, ez a fa is csak a bajt csinálja nekem! Mi a fenének hajt ennyi levelet, ha a végén lehullatja mind. A vázát is teleszórja, aztán csak itt büdösödik. Mehetek friss vízért. … Olvass tovább
Lombhulláskor
Még szítja a nyár parazsát, még nyaldos az ördög nyelve, ám ellobban lassan a láng, marad a korom és pernye. És jönnek az őszi ködök, megfonnyadt levelek sírnak. Köztük bús szél nyöszörög, míg az avarba lehullnak.
Minek is mentem
Kinyílt a mese ajkadon. Az idő elvált a tértől, s én mentem utánad a valósággá varázsolt lehetetlenbe. Hegy nőtt a síkon, sűrű erdőbe tévedtem. A faágak karokká váltak, és én vártam, hogy megöleljenek. De csak hajamba kaptak a görbe ujjak, s a boszorkány egyetlen fogán felakadt vijjogás eszméltetett. Minek is mentem utánad?
Iskolapadban: Kilencedik történet: A kitelepített
Kemény tél volt abban az évben, mikor a városból falura költöztették őket. Az apát kitették mérnöki állásából, mint a társadalomra veszélyes egyént. Egy állami gazdaságban kellett dolgoznia, gépeket olajozott, zsírozott. A ruhája, a bőre olyan émelyítő szagot árasztott, mint az iskolák tantermeinek olajozott padlója. Az édesanya óvónő volt, de felmondott, és a kis falu óvodájában … Olvass tovább
Lányok az iskolapadban
– Na, mit akarsz? Mi bajod? – Add ide a radírod! – Ügyetlen vagy, meglöktél. – Az én felemre átjöttél. – Másik padba ülök át. – Nem is kell ilyen barát. Öt perc a csönd, nem beszélnek, elfordulva duzzognak. – Léci’, Vivi, adj egy kéket! – Te meg adj egy pirosat!
Vízparton: Harmadik történet: Napnyugta
Napnyugta Már vérpirosba borult a nap, lebegett még valameddig a tó felszínén, akár a vízbe fúltak, aztán végleg elmerült. A kora esti szél darabokra törte a víztükröt, a szilánkok a part menti kövekhez csapódtak. A lányra apró cseppek hullottak, erre ébredt. Egy nagy kockás pléden feküdt, várta vissza a fiút. A vendéglőben, ahová ebédelni mentek, … Olvass tovább
Vízparton
Kikötöttem. Jó itt most a partközelben. A nádas susog, és bólogat. A víz háborog csónakom alatt, az evezőkkel fölkavartam. A bölcs, öreg kövek megfogják a tó tejfehér taraját, mint rakoncátlan gyerekek kezét a jó anyák. A tajték elsimul, csak csónakom ring hangtalanul, akár a bölcső. Elálmosít. Álmomban már nem vagyok itt. A víz fölött lebegek, … Olvass tovább
Nyár
Szikrát szór szét a Nap, gördülő tűzkerék. Megáll a föld felett, sistergő melegét lövelli. Üvegszem-ablakot a spaletta lezár. „Most múlik” el nyaram, sokadik. A halál közeli.
Fölfelé
Felhőrongyokba bújt a hegy, vad vihar készül, pusztító. Mégis-mégiscsak menni kell! Elmarad mellőlem a tó, a völgyben a ház, a menedék, az örökké nyüzsgő emberek, s hogy mindig egyformán kék az ég… Korlátot, törvényt már nem ismerek, kőtáblám összetört valahol. Idelenn maradni nem lehet, odafenn a mindenség átkarol.
Harmadik történet: Májusi eső: Majális
Megdörrent az ég, olyan robajjal, mintha a Jóisten egyetlen ostorcsapással akarta volna eltüntetni az összes bűnt a világon. Nemcsak azokat, amik valaha megestek, hanem egyszerre letudva az ezután elkövetendőket is. A villám valahol a közelben csaphatott le, de erre a figyelmeztetésre még nem volt szemük a réten majálisozó embereknek. Ők csak a meleg, tavaszi napot … Olvass tovább
Igézet
Igézet A fény elől az alkonyatba szökne a fürge pillanat. Szemem befogja a röpke rebbenést, s szemedbe fonja tekintetem. Igézlek én körömbe. Hiába oldozod magad, ha kötlek. Megérzem azt, ha megremegsz, ha szíved is engeded felém hajolni. Minden varázslatos: a langyos este, zöldek a fák, s a bodzaillat andalít ma. De szép szavak helyett kijózanodva … Olvass tovább
Májusi eső – haikuk
Darázs rejtőzik egy tulipánkehelyben. Eső szemerkél. Esőben ringó orgonafürtbe harap a májusi szél. Egy csöpp csepp csöppen, lábra kap a szarkaláb, fut az eső elé.
Hervadás cseresznyével
A tapétán elfonnyadtak a virágok. Észrevétlenül hervadtak el, ahogy a porszemek lerakódnak a sötét sarkokban percegő, ízelt bogárlábakra. A szekrény tetején hólyagpapírral lezárt befőttesüvegekben penészesedik az idő, zöld szakállt ereszt. Néhány cseresznyeszem kipislog, visszaemlékszik ropogós korára, s hogy hancúrozó gyerekek másztak értük a fára, és fülükre akasztották a vérpiros bogyókat. Nem hancúrozik már senki a … Olvass tovább
Holnap: Ötödik történet: Tegnap – ma- holnap
A holnap mindig talányos. Várjuk, de félünk is tőle. Böngésszük a múltat, szemrevételezzük a jelent, vajon, mi következik belőlük a jövőre nézve. Igaz-e, hogy minden determinált, vagy legyünk inkább voluntaristák, a szabad akarat hívei, és higgyük, hogy csak rajtunk múlik, milyen lesz a holnapunk? Szép is lenne, jó is lenne ez az utóbbi, ha az … Olvass tovább
Ma – holnap
Zsinórra fűzve a holnapok, marionett-bábok, a ma mozgatja őket. Csupa lehet-ek, talán-ok, csak feltételeződnek. Megbújnak a lesz-ben, ám a jelen levadássza, amelynek átadja majd helyét. Amint benne leszünk, lekopik talánya, és mi elvesztünk egy reményt.