Smitnya Enikõ

Halovány napsugár játszik az árnyékkal, hűvös szellő falevelet kerget, fák között az erdő sűrűjében, csodák és rejtelmek tanyáznak időtlen. Messze távol deres a határ, tó felett szürke köd szitál, Ősz fázós tekintetében a néma csend, arany lombok alatt, mély álmokat rejt.

Emlékezés kapujában szomorú fűzfák, mint törékeny, görnyedt anyókák, megremegnek a hűvös szélben. Mellettük elhalad az élet, alattuk élettelenné válnak az évek. Síron pislákoló gyertya lángja árnyékot vet, mécsesek meleg fénye átjárja a fagyott szívet. Őszi zápor könnyeket ont, minden cseppje halkan koppan, rideg temetők csendje – végtelen elmúlás – a sorsban. Csillogó gyémántgyöngyök zúgnak, sírnak, … Olvass tovább

Nincs egy felhő sem az égen, mégis mennyi színes érzelem, mennyi mesés gondolat gyűlik, még szárnyam jókedvűn halad, mint fehér angyal árnyak a fényben, víz felett, a messze égen, csupa ragyogás a nap szemében, – szárnyaló életem. –

Aranyló köntösbe öltözik a táj. Kertek alatt őszbe vész a hajnal. Meleget idéző mézédes dallal, – Utolsó csókot lehel a nyár -.

Ezernyi apró buborék zuhan, Tükrében e világ szürke óriás. Tócsákban ébred a hajnali fény, szirmokon pihen az esővarázs.

Rejtelmes erdők nesztelen zajába’, türkiz álom suhan, szárnyait kitárva. S neked, ki a boldogságot keresed, szívét kínálja a zöldellő fák felett. Nem beszél, ajka szótalan’ és te kinek sorsa céltalan, felé nyújtod kezed bízva, hangtalan. Szívárvány felhők közt, hajnalok harmata, reményt hozó reggel, mézédes illata. Szárnyaló boldogság égszínkék szárnyakon. Eljön az éjszaka, megpihen válladon, a … Olvass tovább

Eresz alatt csendben, a vén gerenda alá, sárból tapaszt fészket a molnárfecskepár. Nyarak szorgos madarai, felhők közt cikáznak, nádfedeles tető alatt pelyhes füttyszót vigyáznak. Alvó fiókákat csillagfény őriz, ezüst Hold ecsetet markol, – fészek mélyén csend honol, fecskepár is elpiheg, – ébenre fest az éj eget.

Ifjúság csendfüggönye hegyeket csipkéz a magasba, sziklák peremén idő visszhangja felhők kékjébe simul. Völgyek ölén a múló feledés, fák felett nesztelen jár. Távolban patak csordogál, elhalkul lassan a táj… – harangszó csendül -.

Ház falában mesél a tégla, udvaron a kő suttogva üzen, öreg fák sóhaja hallatszik, madarak szállnak nélkülem. Fent az égen sólyom szárnyán, Jelen ölében, jövő hátán az Idő rohan. Meghanyatlik. Föld mélyén a múlt morajlik. Mezőn halkan eső koppan. Mintha ezer titok folyna onnan, úgy futnak az ezüst cseppek, Elmossák az órát, percet. Állok ott, … Olvass tovább

Erdei úton reccsenő faág, nesztelen léptem halkuló visszhangja, zöld erdő mélyén cserfes kispatak, töri a csendet madarak víg dala. Suttognak a fák, lombok közt nap ragyog. Mesél az erdő… – én csendben vagyok. –

Erdők sűrű lombjai közt, fák virágai mögött, apró, pici lábak, – ugrálnak – ágról-ágra szállnak. – Szríí, szríí! Itt a tavasz! Őszapóka odut tapaszt, felhők közé száll, – a szabadság szárnyain – felkacag a nyár.

Tél az ajtóban állt… Húsvét közeledett. Majd a bércek csúcsán a hó, Olvadni kezdett. ..ahogy olvadt, a kispatak is kiengedett,. Csörgedezve rótta útjàt a hegyek felett. Majd alább szállt és érzékenyen, búcsút intett a télnek, féltékenyen.

Nincs versem márciusra, a Tél a Tavaszt mind ellopta, kertek alatt elrohanva, havat szórt a kis falunkra. Nincs versem márciusra. Földek mélyén rásimulva, magok várnak önmagukba, börtönükből szabadulva. Nincs versem márciusra, írnék szépet, de szél elfújja. Nincs versem márciusra, Kikelet vár, – elindulna -.

Éjjel süvített a szél a házunk fölött, hegycsúcson át, a fenyők között borzolta a fákat, kavarta a havat ropogtatta a jéggé fagyott tavat. A köd fehéren szitált  ablakunkra, Távolban homályos jéghegyek, Egy felhő árván úszott az éjben, és friss havat szórt otthonunkra. Messze, a hideg völgy mögött leselkedve, Tél subájában dideregve, Tavasz bújt meg álruhában, … Olvass tovább

A fiatalság messze távol rohan, az idő elszáll szorgosan, a szépség mi egykoron arcunkra ült, múló feledésbe merült. Fiókban megsárgult képek, kopott papíron homályos múlt. Évek intenek búcsút a létnek, és egy könnyed égi dallam, mely fülünkbe suttog halkan, megpendíti a húrt.

Csörgedező patak, a kék égbolt, az élet reménye, a júliusi Hold, a nyár melege, a tücsök zenéje mind ott volt, és mi álltunk egymással szemben, madarak énekeltek, a fák lombjai közt őzek lépegettek, szelíd, ezüst karként átölelt az éj, és a Hold mennyekig repített. Szélsebes patak, a szürke égbolt, az élet meséje, a hideg tél, … Olvass tovább