Smitnya Enikõ Az öreg apóka, nevezzük Barnabásnak, búsan, kissé komótosan sétált a hóval fedett járdán. Öreg volt már és magányos. A karácsony különösen éreztette vele a magányt, évek óta társtalanul díszítette fel fenyőfáját és egyedül üldögélve töltötte ezt a szent ünnepet. Minden évben elmerengve álmodozott a múltról. Gyermekkoráról, édesanyjáról. Később párjáról, gyermekeiről. Minden elmúlt és már jól … Olvass tovább
Őszi avar lepte ösvény, kietlen novemberi táj, elmúló sárga sétatér. A padon egy férfi ül, előtte egy pár halad el, a liget tava kacsákat ringat el, elalszanak, és kik előttem mennek el, útjukat néma csend kíséri. A pad is üres lesz, eltűnnek. Mennyire egyedül maradok! A tölgyfa szomorúan hajtja le fejét, alatta szórta szét az … Olvass tovább
Így érkezett október. Tündérszárnyakon. Sárga szőnyeget hintett a százéves, öreg tölgyfa alá és a halkan fújdogáló szél lágy dallamot dúdolt a csupasz ágak között. A verebek vidáman ugráltak az eltűnő napsugár melegében, a tücsök unottan hegedült lent a fűben. Egy rigó az elhagyott szőlőtőkén maradék után kutatott. Az ott felejtett színes bogyó, aranylón ragyogott, – … Olvass tovább
Csend van. A fák szélnek eresztették utolsó levelüket. Az avarrá változott sárga pázsit, halkan zizzen az arra járó őzek lába alatt. Távol madárdal hallatszik, máshol eső koppan a hideg patakmederben. A türkizben tündöklő felhők felöltötték szürke mellényüket és zimankós ködöt tereltek az aranyló erdő fölé. A gesztenyék fázósan szökkentek a bükkfák tövében, lehulló tüskekabátjuk sietve … Olvass tovább
Nézem az arany erdőt, elmúlás benne minden, az ősz hetyke táncával a komor fák közé libben. A szél harsányan süvít, kerget rőt és sárga levelet, lassan csordogáló patakvíz idéz forró, nyári emléket. Én őszi vendég vagyok, haldokló napsugár vándora, az egyre fagyosabb napok halvány, reszkető mámora. Ködtől deres faágakon, mintha árnyad látszana, és fogná kezem … Olvass tovább
Meghitt csendben hajómmal kikötöttem a nyár mézédes szigetén. Madár dalolt a szirtek peremén, szívem sötétségben dobolt. Nem eveztem tovább, a vízen néma csend honolt. Megpihentem, és a távolból, a mesés hullámokból egy édes dallam szállt felém. S mint a tavasz, mi búcsút int a télnek, a szürkeség, mit felváltanak ékes képek a nyár mézédes szigetén, … Olvass tovább
Csak ültem ott. Némán és szomjasan. Az éhség már nem zavart, a nap vakító sugarai sem. Körülöttem homokot fújt a szél és pusztító volt a forróság. Ha továbbmegyek, talán találok valahol vizet, de erre egyre kevesebb volt az esélyem. Egy hete gyalogolok. Útközben láttam kiszáradt kutakat, állatokat és embereket, akik csak feküdtek az útszélén. Feladták. … Olvass tovább
felhőkarcoló mesés alkonyat üveg ablakon át látni magadat tengeren túl kísérni vágyakat karcolni homokba elhagyott álmokat ébredni fénnyel visszatért reménnyel feledni a múltat élni a jelennel karcolni tükörbe festett ajkakat nézni az időt hogy vés rád ráncokat hagyni a szellőnek simítsa arcodat könyvedben olvasni eltűnő sorokat sorsod életed: múló – karcolat –
A Rottenbiller utca elcsendesedett. A macskaköves úton csak a lassan csepergő nyári eső koppanása hallatszott. A Központi Tejcsarnok udvarán Illés bátya, az öreg csősz hálásan tárta szét karját az ég felé: – Végre esik. – mormogta és sámliját kitette az ajtó elé. Megtömte pipáját és az udvaron üldögélve a tejcsarnok épületeit nézegette. Nem volt sok … Olvass tovább
felhőkarcoló, mesés alkonyat, üveg ablakon át látni magadat, tengeren túl kísérni vágyakat, karcolni homokba elhagyott álmokat, ébredni fénnyel, visszatért reménnyel, feledni a múltat, élni a jelennel, karcolni tükörbe festett ajkakat, nézni az időt, hogy vés rád ráncokat, hagyni a szellőnek simítsa’ arcodat, könyvedben olvasni eltűnő sorokat, életed, sorsod: múló – karcolat –
Az árvaházi csoda Bal oldalon egy hirdetőoszlop nyúlt a magasba, de Rózi nem tudta elolvasni, hogy mit hirdetett. A betűket már ismerte, édesanyja tanította, de szavakká formálni még nem sikerült neki. Itt, ebben az épületben kezdett el olvasni tanulni. Kicsi volt még amikor idekerült. Ma egy éve, alig 5 évesen. Az ablakban állt. Szemben egy … Olvass tovább
A parton virágszirmokat kergetett a szél, egy tó mellett haladt el utam. Ahogy a fák alatt gyalogoltam, fényre érve a rózsaszín cserjék közt csónakot láttam ringani a vízen. Ki tudja mióta mossa alját emlékek hűs vize, nem rohant, valaki régen vízre tette, csak az évek siettek el mellette, s a feledés fátyla rá lepelként hullott. … Olvass tovább
Kandallóm vidáman duruzsol és a lángok felmelegítik a fagyos szobát. Kint még nincs tavasz. Kanapémon ülve, Vándorünnepet olvasok. Hemingway bíztató szavai sejtetik a holnapot: „Biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz tavasz, s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy.” De kint még nincs tavasz. Hallom az erdő zaját, nem folyó és nem patak, … Olvass tovább
Tél hegedűje zenél, búsuló hangja hófehér. Szórja dallamát konokul, dideregve regél. Jégcsapok csüngenek, halvány nap dereng, fagyos est dúdol a fákon, sűrű köd ül szerte a tájon. Kikelet álmodik, zimankó marad, és a szálldogáló havat, mit a vihar felforgat, – január ölébe fújja a szél. –
Csacska tavasz, morcos tél, csipkebokor, jégpáncél. Havat hord az esti szél, táncot jár a cintányér. Keringőzik erdő népe, csárdást járnak éjsötétbe`, fáklya villan, dér megcsillan, jegenyefán varjú rikkan. Maskarások telet űznek, éjben a tűz köré gyűlnek, úgy várják a pirkadatot, ég alján a nap felragyog. Eresz alján jégcsap cseppen, olvad a hó, jég megreccsen, szalmabábu … Olvass tovább
Télűző farsang Ablakban szemközt, kint, a csupasz fák közt az erőtlen napsugár gyémántragyogásban öleli át a zimankós tájat. Szobában halk zene szól, operabálba készül a farsang, serpenyőben édes fánk sül, bohócálarcot ölt egy angyal. Udvaron sűrű köd szitál, deres és kietlen a határ, messze távolban mélán fölrikkant egy vándormadár. Hangjára gyűlik a maskarás népség, arcuk … Olvass tovább
Süvítő szél zúg a fákon, bokrok alján hűs pocsolyák, hideg eső minden cseppje tűhegyesen arcomba vág. Az égen mintha üveg volna, mit a zord villám betört, úgy gyűlnek a repedések a múló nyár fölött. S a cserép mi földre hullik, némán fák alá bújik, ezer titok sejlik benne, az idő csendben vajúdik. Lombokon aranyló foltok … Olvass tovább
Múltra ha gondolok, sok képet festenék, lennének színesek és köddé vált feketék, lennének hitek, mámoros álmok, melyek fölött már csak egy-egy varjú károg. Jövőre ha gondolnék, előre festeném, nem sodródnék némám a bús élet tengerén, Szárnyalna szívem szerte a világba, Álmodnék egy álmot, hogy ne éljek hiába! Jelenre ránézek, csupa giccses díszlet. Hol édes, hol … Olvass tovább
Kérdezd meg a fűszálat, szomjas-e? Kérdezd meg a madarat, inna-e? Kérdezd meg az embert, mit tenne? Ha egyetlen remény az ő kezében lenne? Kérdezd meg a Földet, ezt ki tette? A Föld majd rád néz szégyenkezve. Kérdezd meg, Te mit tehetnél ellene? A Föld nem méltat, nem válaszol az elkésett nemzedékre. Kérdezd meg, mit rontottunk … Olvass tovább
Szivárvány mese A felhők szürkén, komoran szárnyaltak és a nap ragyogva ölelte át a földre hulló esőcseppeket. Színek színes kavalkádja emelt kaput a végtelen horizont fölé. A Vörös, az örök harcos és mindig bátor, nemesen félkört rajzolt az égboltra és óvón átkarolta az alatta sorakozó testvéreit. A mindig lelkes Narancsot nehéz volt kordában tartania. Benne … Olvass tovább