Halhatatlan örök óda – József Attila emlékére –

Halhatatlan örök óda Ott állsz, behunyt szemmel, mint ékes köve a kertnek, a távoli, zubogó vízesésnek a csillámló sziklafalon. Csend van. Fejedben kőbe vésődtek ifjúkori gondolatok, nem létezik oly’ erő, mi összezúzná a pillanatot. Arcodat a nyár szellője simogatja, miközben az öreg Szinva-patak a kerek, fehér köveken tündéri nevetést visz szélsebesen. Ez én volnék? Én … Olvass tovább

Elfogadás és szeretet

Az elfogadás és a szeretet olyan szálak, melyek összekötik az emberi szíveket. Nem harsányak vagy büszkék; inkább finom suttogások, melyek lebegnek a lélek mélyén. Az elfogadás nyitott kéz, mely a tökéletlenséget öleli. Nem követel változást; inkább a sebezhetőséget ringatja. Mondja: „Elegendő vagy úgy, ahogy vagy.” Megbocsát hibákat és teret ad a növekedésnek. A szeretet, ó, … Olvass tovább

A tárgyalás

Az óbudai gyilkosság rejtélye a bíróság előtt A valaha szebb kort megélt bíróság ódon falai vészjóslóan verték vissza a legkisebb, apró zajt is. A terem hiányos bútorzata és a döbbent csend miatt Mótusz József úgy érzékelte, mintha valaki közelről a fülébe kiabált volna. – Álljon fel! – utasította a bíró a vádlottat. Mótusz József megbilincselt … Olvass tovább

Mérföldkövek – Szent-Györgyi Albert a tudós

Mérföldkövek A tudós A labor silány volt és sötét. Az ösztöndíj sem volt sok. Mégis lelkesen vetette bele magát a munkába. Mindhiába. Amit talált, az nem volt más, csak kudarc. − Feladom! − kiáltott fel Szent-Györgyi és jegyzeteit mérgesen az asztalon porosodó „kísérleti füzetére„ dobta. Csak így hívta: „kísérleti füzet” és hogy ennek nyomatékot adjon, … Olvass tovább

Karácsonyi barátság

Az öreg apóka, nevezzük Barnabásnak, búsan, kissé komótosan sétált a hóval fedett járdán. Öreg volt már és magányos. A karácsony különösen éreztette vele a magányt, évek óta társtalanul díszítette fel fenyőfáját és egyedül üldögélve töltötte ezt a szent ünnepet. Minden évben elmerengve álmodozott a múltról. Gyermekkoráról, édesanyjáról. Később párjáról, gyermekeiről. Minden elmúlt és már jól … Olvass tovább

Városligeti ősz – Egyedül magam –

Őszi avar lepte ösvény, kietlen novemberi táj, elmúló sárga sétatér. A padon egy férfi ül, előtte egy pár halad el, a liget tava kacsákat ringat el, elalszanak, és kik előttem mennek el, útjukat néma csend kíséri. A pad is üres lesz, eltűnnek. Mennyire egyedül maradok! A tölgyfa szomorúan hajtja le fejét, alatta szórta szét az … Olvass tovább

Így érkezett október

Így érkezett október. Tündérszárnyakon. Sárga szőnyeget hintett a százéves, öreg tölgyfa alá és a halkan fújdogáló szél lágy dallamot dúdolt a csupasz ágak között. A verebek vidáman ugráltak az eltűnő napsugár melegében, a tücsök unottan hegedült lent a fűben. Egy rigó az elhagyott szőlőtőkén maradék után kutatott. Az ott felejtett színes bogyó, aranylón ragyogott, – … Olvass tovább

Amikor mesél az Ősz

Csend van. A fák szélnek eresztették utolsó levelüket. Az avarrá változott sárga pázsit, halkan zizzen az arra járó őzek lába alatt. Távol madárdal hallatszik, máshol eső koppan a hideg patakmederben. A türkizben tündöklő felhők felöltötték szürke mellényüket és zimankós ködöt tereltek az aranyló erdő fölé. A gesztenyék fázósan szökkentek a bükkfák tövében, lehulló tüskekabátjuk sietve … Olvass tovább

Utolsó napsugár – elmúlás hangszerén –

Nézem az arany erdőt, elmúlás benne minden, az ősz hetyke táncával a komor fák közé libben. A szél harsányan süvít, kerget rőt és sárga levelet, lassan csordogáló patakvíz idéz forró, nyári emléket. Én őszi vendég vagyok, haldokló napsugár vándora, az egyre fagyosabb napok halvány, reszkető mámora. Ködtől deres faágakon, mintha árnyad látszana, és fogná kezem … Olvass tovább

A nyár mézédes szigetén

Meghitt csendben hajómmal kikötöttem a nyár mézédes szigetén. Madár dalolt a szirtek peremén, szívem sötétségben dobolt. Nem eveztem tovább, a vízen néma csend honolt. Megpihentem, és a távolból, a mesés hullámokból egy édes dallam szállt felém. S mint a tavasz, mi búcsút int a télnek, a szürkeség, mit felváltanak ékes képek a nyár mézédes szigetén, … Olvass tovább

A klíma

Csak ültem ott. Némán és szomjasan. Az éhség már nem zavart, a nap vakító sugarai sem. Körülöttem homokot fújt a szél és pusztító volt a forróság.  Ha továbbmegyek, talán találok valahol vizet, de erre egyre kevesebb volt az esélyem. Egy hete gyalogolok. Útközben láttam kiszáradt kutakat, állatokat és embereket, akik csak feküdtek az útszélén. Feladták. … Olvass tovább

karcolat

felhőkarcoló mesés alkonyat üveg ablakon át látni magadat tengeren túl kísérni vágyakat karcolni homokba elhagyott álmokat ébredni fénnyel visszatért reménnyel feledni a múltat élni a jelennel karcolni tükörbe festett ajkakat nézni az időt hogy vés rád ráncokat hagyni a szellőnek simítsa arcodat könyvedben olvasni eltűnő sorokat sorsod életed: múló – karcolat –

A tejesmanó (Árvaházi csoda c. novella befejezése)

A Rottenbiller utca elcsendesedett. A macskaköves úton csak a lassan csepergő nyári eső koppanása hallatszott. A Központi Tejcsarnok udvarán Illés bátya, az öreg csősz hálásan tárta szét karját az ég felé: – Végre esik. – mormogta és sámliját kitette az ajtó elé. Megtömte pipáját és az udvaron üldögélve a tejcsarnok épületeit nézegette. Nem volt sok … Olvass tovább

karcolat

felhőkarcoló, mesés alkonyat, üveg ablakon át látni magadat, tengeren túl kísérni vágyakat, karcolni homokba elhagyott álmokat, ébredni fénnyel, visszatért reménnyel, feledni a múltat, élni a jelennel, karcolni tükörbe festett ajkakat, nézni az időt, hogy vés rád ráncokat, hagyni a szellőnek simítsa’ arcodat, könyvedben olvasni eltűnő sorokat, életed, sorsod: múló – karcolat –

Az árvaházi csoda

Az árvaházi csoda Bal oldalon egy hirdetőoszlop nyúlt a magasba, de Rózi nem tudta elolvasni, hogy mit hirdetett. A betűket már ismerte, édesanyja tanította, de szavakká formálni még nem sikerült neki. Itt, ebben az épületben kezdett el olvasni tanulni. Kicsi volt még amikor idekerült. Ma egy éve, alig 5 évesen. Az ablakban állt. Szemben egy … Olvass tovább

Csónakot láttam ringani a vízen

A parton virágszirmokat kergetett a szél, egy tó mellett haladt el utam. Ahogy a fák alatt gyalogoltam, fényre érve a rózsaszín cserjék közt csónakot láttam ringani a vízen. Ki tudja mióta mossa alját emlékek hűs vize, nem rohant, valaki régen vízre tette, csak az évek siettek el mellette, s a feledés fátyla rá lepelként hullott. … Olvass tovább

Kint még nincs tavasz

Kandallóm vidáman duruzsol és a lángok felmelegítik a fagyos szobát. Kint még nincs tavasz. Kanapémon ülve, Vándorünnepet olvasok. Hemingway bíztató szavai sejtetik a holnapot: „Biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz tavasz, s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy.” De kint még nincs tavasz. Hallom az erdő zaját, nem folyó és nem patak, … Olvass tovább

Január

Tél hegedűje zenél, búsuló hangja hófehér. Szórja dallamát konokul, dideregve regél. Jégcsapok csüngenek, halvány nap dereng, fagyos est dúdol a fákon, sűrű köd ül szerte a tájon. Kikelet álmodik, zimankó marad, és a szálldogáló havat, mit a vihar felforgat, – január ölébe fújja a szél. –

Farsangi tánc

Csacska tavasz, morcos tél, csipkebokor, jégpáncél. Havat hord az esti szél, táncot jár a cintányér. Keringőzik erdő népe, csárdást járnak éjsötétbe`, fáklya villan, dér megcsillan, jegenyefán varjú rikkan. Maskarások telet űznek, éjben a tűz köré gyűlnek, úgy várják a pirkadatot, ég alján a nap felragyog. Eresz alján jégcsap cseppen, olvad a hó, jég megreccsen, szalmabábu … Olvass tovább

Eresz alján csöpög a tavasz

Télűző farsang Ablakban szemközt, kint, a csupasz fák közt az erőtlen napsugár gyémántragyogásban öleli át a zimankós tájat. Szobában halk zene szól, operabálba készül a farsang, serpenyőben édes fánk sül, bohócálarcot ölt egy angyal. Udvaron sűrű köd szitál, deres és kietlen a határ, messze távolban mélán fölrikkant egy vándormadár. Hangjára gyűlik a maskarás népség, arcuk … Olvass tovább