Guszti Ágnes a napkorong beleolvad a tóba vörösen szétterül a vízfelszínen nem törődik a mélyfekete tófenékkel nem törődik a vak és süket iszappal gondtalanul lebeg pedig narancs fotonjai lefelé szivárognak a puha vízben elemi részecskénként vonzza magához a mélység nesztelenül őrölnek az egyhangú pillanatok szinte észrevétlenül fakul ki a tó először vörös aztán narancs végül már barnának … Olvass tovább
Kisöpröm lelkem szemetét: a taknyos-könnyes önsajnálat-galacsinokat, a penészedő előítélethalmokat, a dunsztolt nehezteléspalackokat, az éles bűntudatszilánkokat, a kudarcok fekete fáradtolajcseppjeit; szelektíven kupacokba gyűjtöm őket aztán újrahasznosítva előnyt faragok belőlük: lebomló tasakokban mélyre ásva a hitemet táplálják, felolvasztva-újraformálva a lelkemet támasztják. És ha belül kész a seprés, tiszta minden gondolat, akkor kezdem odakinn rendben egymás mellé illesztgetni … Olvass tovább
a virágokra ráfagy a szépség, megkeményedik az égi kékség és búraként a fejemre hull, az akarat elcsitul talán úgy látod: lélegzem és nevetek, de ezek csak jól begyakorolt szerepek a némaság méreg, lelkemre ráfagy az élet
A vers a beteg lélek gyógyszere, a szomorúság ellenfele, ha lelked fázik, öltsd magadra, ha szíved vérzik, kösd sebedre, és rögtön enyhül majd a kín, mert nincs olyan, akin ne segítene a szavak ereje.
lelkemet csontig csupaszítva őszintén-szívből dalolva nem leszek elég jó festett-illatosított testben bájosan mint egy lepke nem leszek elég jó ha atomjaimra bontom magam és felépítek valami teljesen újat sem leszek elég jó Tudod mit? Talán te nem vagy elég jó nekem.
Van az az éhség, amelyet bőséges lakoma nem tud jóllakatni; van az a didergés, amelyet vastag kabát nem tud betakarni; van az a fáradtság, amelyet puha takaró nem tud átölelni. De van az a szeretet, amely a világon mindent egyensúlyba tud hozni.
Fáradt szememet csókold, hogy újra lássam a világ színét, fáradt derekam öleld, hogy megérezzem szíved melegét, fáradt lelkemet töltsd meg szeretettel, keltsd fel erejét!