Tordai Mihályné KataDrága Fény, öleld át a világ minden szegletét. Add, hogy minden szívben béke ébredjen, és minden lélek megérezze: nincs egyedül ezen az úton. Áldd meg azokat, akik ma örömben élnek, hogy fényük másokra is ragyogjon. Áldd meg azokat, akik fájdalmat hordoznak, hogy szívükben gyógyulás sarjadjon. Áldd meg a magányosakat, hogy találjanak szerető tekintetet és megértő … Olvass tovább
Van úgy, hogy az élet nem simít lágyan, hanem éles köveket szór elénk, s a lélek jár, némán, fáradtan, mint aki régóta keresi már a fényt. Éltünk már veszteséget, csalódást, hittünk szívvel ott, ahol nem kellett, és volt, hogy elindultunk valaki felé, de ő mégis messzire lépett. Néha úgy tűnik, a sors nem tudja, mennyit … Olvass tovább
Van bennem egy csendes világ, hol a gondolat is puha lesz, ahol a szív nem kér magyarázatot, csak engedi, hogy érezzek. Mint tó felszínén a hajnal, úgy csillan bennem minden emlék, s ahogy az idő elsuhan körülöttem, a lelkem mégis megőrzi a fényt. Nem várok már hangos csodát, elég egy halk, belső rezdülés, mikor megértem: … Olvass tovább
Advent lángja útra kel, s végigjárja földünket, bekopog minden házba, megérinti a szíveket. Nem kér rangot, múltat vagy nevet, csak fényt hoz oda, hol sötét lett. Egy apró gyertyaláng – ennyi is elég, hogy az ember szívében megmozduljon a szép. Mert mindannyiunk mélyén él egy tiszta rész, hol béke sarjad lassan, mint hó alatt szunnyadó … Olvass tovább
Az idő nem kopog, csak mellém ül csendben, mint egy régi barát, kitől sosem féltem. Rám néz, mosolyog, s azt mondja halkan: „Nézd csak, mennyi mindent hord a szíved magában.” Hol vannak a régi évek? – kérdezem tőle, ő pedig megérinti a vállam gyöngéden: „Itt vannak, benned. A mosolyodban. A könnyeidben. A lépteid lassú bölcsességében.” … Olvass tovább
Zengj, édes napfény, arany húrjaidon, hisz ünnep kél ma Zsombor napon! Mint tavasz lombja, mely újra kizöldül, úgy sarjad öröm minden tekintetéből. Szava, ha szól – dallam az ég alatt, mosolya: fény, mely megérinti a napodat. Ó, gyermek! benned ring a jövő reménye, mint harmatban a hajnal gyöngyszeme. Az idő lépése megáll egy pillanatra, mikor … Olvass tovább
Ma csend van a földön, s az ég is lehajtja fejét, gyertyák fénye reszket, mint könny a szemek peremén. A szívben emlékek szólnak, halkan, szelíden, újra hallom a hangod – nem messze, csak idebenn. A szél most mintha suttogná a neved, az őszi avar zizeg, s megidéz tégedet. Nem múltál el, csak elrejtőztél a fénybe, … Olvass tovább
Kis szív dobban a nagyvilágban, árnyék között is fényre vár, hisz az igaz szó, ha el nem némul, csillagként ragyog, s utat kínál. Botlások súlya vállra omlik, de nem hajlik meg, ki tiszta marad, s ha könny is csordul, titkon áldás, mert belőle új erő fakad. Ne engedd, hogy a zaj elnyomja, mi benned szelíden … Olvass tovább
A temetőn halk őszi szél kering, sápadt levél száll – könnyű, mint a sóhaj. Gyertyák virrasztják a csendet: szelíd, fehér fényükben a múlt dalra fakad. A lelkek itt járnak, mint halk imák. Emlékük csöndes, szent harangszó kél; Szívünkben őszi bánat muzsikál. De benne fény is – nem csak a fájdalom él. Anyánk mosolya, atyánk szava … Olvass tovább
Uram, ki az élők és holtak Istene vagy, fogadd magadhoz azokat, kiket szívem ma visszavár. Adj nekik fényt, békét és örök otthont, hol nem fáj többé semmi, csak a szeretet honol. Kérlek, engedd, hogy érzem őket közel, mint lágy szellőt, mely lelkemhez ér el. Tartsd őket karodban, és őrizd álmukat, s ha rám tekintenek fentről, … Olvass tovább
Könny gördül, halk, szelíden, mint hulló csillag a sötétben. Benne a múlt, a veszteség, egy sóhaj, mégis élni kész. Minden csepp egy vallomás, mit nem mondhat ki a száj. Egy szív beszél a csend alatt, hol fájdalomból fény fakad. S ahogy a bánat utat talál, lassan dereng, – a hajnal vár. A könny nem gyengeség, … Olvass tovább
Van egy fény, mi nem alszik el, ha testből lélek száll az égbe, mert minden anya szíve tudja: a szeretet átér az éjbe. Gyertyák fénye rezzen lágyan, mintha suttogná a szél: „Ne sírj, anyám, csak másik parton vár rád, ki most már messze él.” Minden könny egy ima értük, minden sóhaj egy üzenet: „Hiányzol, gyermekem, … Olvass tovább
Volt egy nap, mikor fellángolt az ég, s a csend mögött dalolni kezdett a nép. Egy ország szíve dobbant egyszerre, s a félelem elhalt a pesti estben. Nem volt fegyverük – csak az igaz szó, a zászló, melynek közepe hiányzó. A lyukas lobogó – a szív dobbanása, szabadság lett minden magyar imája. Mi voltunk akkor … Olvass tovább
Hallod-e, testvér, a szívek dobbanását? Hallod, hogy zendül a város, a ház? Október szélén történt a csoda, Fölébredt a nép – nem félt soha! Ifjak mentek, könyvvel, hittel, Tisztán, ahogy a szél rezdül. Nem kardot vittek, csak a szót, De abból láng lett, s szikra gyúlt! Zászló repült az ég felé, Közepén lyuk tátongott még … Olvass tovább
Nem jössz, ha várlak. Csak amikor már nem bírom tovább, amikor a kávém kihűlt, és a papíron csak firkák keringenek, mint eltévedt galaxisok egy elrontott univerzumban. Aztán egyszer csak ott vagy. Leülsz velem szemben – nem szólsz, nem mosolyogsz, csak nézel, és akkor minden elkezd összeállni. A sorok nem erőlködnek. Csak jönnek. Mint eső után … Olvass tovább
Áldott légy, utolsó nyári ragyogás, te, aki bíborral fested az eget, és búcsúzó fénnyel simítod a földet, mint anyai kéz, mely még egyszer ölel. Aranykalászok hajlanak térdre, szőlőfürt csordítja édes terhét, gyümölcsök mosolya csordul kertben, s a nap alkonya méltón koronáz. Ó, nyár, te szívben izzó lobogás, most halkabb dallamra vált a lelked, amit hátrahagysz, … Olvass tovább
Lágy szélként jársz a gondolat fölött, szemedből fényt lop minden költő. Nem vagyok tiéd, mégis benned élek, álmaim csendjén át hozzád beszélek. Tollam hegyén zizegsz, mint fa lomb, minden szavam csak neked adom. Ha elbújsz, a sorok is eltévednek, te vagy a rend bennük, mérték, lélek. Nem kérdezel, s mégis felelsz nekem, nélküled üres minden … Olvass tovább
Volt egy takaróm, rajta csillag, ha fejemre húztam, jött a titok: ott lakott benn – a múzsa talán, vagy csak anyám hangja altatódalán? Ő súgta azt is, hogy minden lehetsz: űrhajós, költő, egy szomorú herceg, vagy egy lány, ki hintán elrepül, és a széllel suttog, ha az alkonyül. Azóta felnőttem, de néha este még előkerül … Olvass tovább
Mi lett volna, ha ott maradok, azon az estén, mikor elkopogott egy álom ajtómon? – Hívtál, de féltem. És bezártam újra, amit megéltem. Talán te voltál – a múzsa talán, ki egyetlen percben toppan be csupán. Akit ha elmulasztasz, elillan örökre, csak egy sor marad utána: „Mi lett volna…?” Most itt ülök, még mindig írok, … Olvass tovább
Egyszer egy veréb szállt az ablakomra, karmában toll, s tintával írott nóta. Azt csiripelte: „Figyelj csak ide, a múzsa ma nem jön – helyette jövök be!” Nevettem rajta – „Te múzsa? Ugyan már!” De ő csak csettintett, s már nyílt is a határ: látomás jött rólam, jövőmről, múltról, s a szívem egy rég elfeledett útról. … Olvass tovább