Várady Endre Hullnak a levelek, hullnak az őszbe. Halkan szisszenve, kergetőzve. Szakadnak végleg az életfáról. Múltbéli örömök hullnak a máról. Holnapi vágyak álnok csodája vesz körbe mindent, de mindhiába. Egyszer a jövő is véget ér. Eltűnik – végül elvetél. Száradnak szándékok össze a létben. Életünk ereje pereg a szélben. Százezer lehullott őszi levél csak sodródva zizzen, már … Olvass tovább
Fegyverek őrzik a békét. Nem láthatjuk soruk végét. S míg fegyverek őrzik a békét, nem lesz béke soha.
Azt sem tudom, hogy a következő másodpercben hová érek. A kócos sors miképp veti elém magát és a képek, mely falnak, mely sarkát díszítik tova. Nem tudom, mikor megyek a hídra fel, és a folyó-kék tinta hol ömlik rá kéziratra, életemre, és tünteti el sorsom, magam – a végtelenbe. Kezem óvatosan emelem, hogy erem kibírja … Olvass tovább
Régen sprinter voltam: száz, kétszáz méteren robogtam le a távot versenypisztoly hangjával a hátamban. Ma már, jó pár év elteltével a hosszútávfutó- életérzés nehezedik rám az időben. Egykor tájfutóként lelkesen csörtettem végig a természeten. Most elrohan mellettem a vidék, és zakatolva, villódzva száguldanak tova a fák.
Gyermekkoromban rózsaszirmok hulltak a körmeneten, és tovább vonultak a tömeggel. Én kerültem jobbra, kerültem balra, véletlenül sem rátaposva a virágra. Vörös szirom: Az Úrnak vére. Csak hullik, hullik az út kövére. Folyik mindenhol, betölti utam. Óvatos lépteim követnek: Uram!
Ha zizzen az ihlet, a ritmus csak szállva, elölről hátra berezonálva viszi a versnek az ütemét szépen. Ismerős képletek zúgnak szívében: Tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá. Pitvarból kamrába zubog a vér. Hallgatja, “számlálja” mind, aki él. Tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá.
Fehérváron egy ködös, különös hajnalon nyílnak a nehéz márványlapok, és előjönnek a nemzet-nagyok. Előjönnek zörögve, meggyötörve, megfakulva és összetörve. Törökök által szerteszórva Szapolyainak összes csontja. Nyílnak az osszáriumok… István már nem, de sír-szarkofágja ott pihen romkert kövén magába`. Szent Jobbja pedig ott vonul a körmeneteken konokul. Könyves Kálmán, korának legműveltebbje, – így vonult be a … Olvass tovább
Elkaptam néha a fonalat, de nem mindig sercegett megőrző papír. Így van ez nálunk: Ki írogat – annyit mesél el, amennyit megír. Ha szépen szóltak a rímek, s jól kopogott a ritmus, csendben magamba szálltam, nem zavart semmilyen rigmus. Csak magam voltam az űrrel. Csak magam a múló valóval. Nem törődtem a zűrrel, mely körülvett … Olvass tovább
Na, mi van, öreg? Már ismerlek téged: Nyomod a gázt, és hagyod a féket. Mennél a Parnasszusra fel? Nélkülem nem mész sehova: legfeljebb el… Csak én tudom, hogy mért írtál engem. Csak nekem lehet nyelvedre mennem. Kézmozdulatod csak engem oroz. Hangulatod is bennem lesz rossz. Na, lépj le, apukám, lépj le hamar! A korszellem is … Olvass tovább
Az “Aranyköpések” jelentése a Magyar Félreértelmező Szótár szerint: Ha valaki annyira egészségtudatos és jómódú, hogy fogát kímélő nemesfémmel tömeti, ami az évek során meglazulhat és a szájüregbe hullik. Az ürge kiköpi akár többszöri próbálkozások során. Míg végre sikerül és kikerül.
Szitakötőszárnyon érkezett a hajnal, hirtelen – csillámló szivárványalakkal. Ébresztgette a pír az álmodó tájat. Láttam előtűnni a várost, a fákat. Színek keltek gyorsan a homályból, ködből, s napsugárfény áradt aranyból, ezüstből. Fáradt macska lépdel csapzottan és puhán. Unott kutya nézi egykedvűen, bután. Nyílnak a kilincsek, nyikorognak zárak. Tárt szemek köszönnek egymásnak s a mának. Hajlanak … Olvass tovább
Pillanat pillant le rám. Fényből szőtt élet, és talán lenge, illékony átirat, mit megőrzött száz év alatt egy porcelánkép a sírkövön. A képen egy tekintet, virágözön, rég elkorhadt asztal esztergált lába, felette Jézus kép, és a szobába` gyermek áll derűs nézéssel, már-már vidáman. Ünneplő ruhában. Elporladt csipketerítő borít elpusztult asztalfedélt. Rég elhunyt szülők mondanak imát … Olvass tovább
Nyerítés, patadobogás. Porfelhő árad a messzeségben. Dereng előttünk Düreri kép: Négy lovas vágtat sötét éjben. Csillagok fénye csillan a kardján, vér szaga jelzi, hogy merre tart tán. Pusztulás kíséri és üszkös romok. Kegyetlen lovas: önző, konok. Mellette üget “méltó” társa. Csontkeze ráakad a kantárra. Bomlás jelzi, amerre lép. Semmi se marad onnantól ép. Mit elkezdett … Olvass tovább
Reggelre ébredve, ködbe fúlt álmok, avarba zavarva bebugyoláltok. Metsző szél áthatol rajtam, és látom, nehéz lesz átkelnem ma is a sáron. Napkorong ráfeszül derengve lelkemre, álmosan járkálva, valóba tévedve… Légtornász viharok esőket hoznak. Frontoknak felhői beharmatoznak. Húszéves fürtömmel az idő eljátszik. Fiatal emlékem élénknek látszik. Elkapom, feldobom magasra a Napot, s kitűzök magamra, néhány ég-csillagot.
A határozott, markáns, erős “a”. Így indul létünk sok-sok mondata. A hit, az élet, a halál, a kétkedés. Sok “a”-val, “az”-zal – reménykedés. És az és kistestvére az “es”, soroljuk, hogy épp mikor mi lesz. Mi biztos, és mit hoz a tagadás? Ha “á” felcsendül, minden tény vitás. Tudattalan – nemcsak mozdulat, de mélyről törő … Olvass tovább
Álarcok végtelen sorában kavargó, zajló embertömeg hullámzott már Casanova korában. Velence főtere felett. Kikosarazott, titkolt vágyak, beteljesült, fájdalmas álmok árva maskarák alatt. Mik később láttak napvilágot. A brazil forró, párás nyárban őserdők ölén városok. Divatos szambaiskolákban ropják a tollas táncosok. És nálunk is: sokác szokás volt, hogy lent a délszlávok telet űztek. Busóálarcban duhajkodás… Mit … Olvass tovább
Mint madarak, szállnak az évek, a percek. Koponyánk körül a szú-idő serceg. Mosolyok hervadnak hirtelen köddé. Fiatal életek válnak öreggé. Befonnak minket, mint pókok, a ráncok. Lassulnak egyre az élet-románcok. Minden időnk kevesebb lesz, és gyorsabb. Átadjuk magunk a múló valónak.
Adjon az Isten vágyakat, ihlettel teli lángokat. Értelmes, hosszú életet, fel-feltűnő, szép fényeket. “Adjon az Isten szerencsét”, meleg, otthonos kemencét. Házat, kertet és árnyakat. Jövőt éltető álmokat. Adjon az Isten pénzmagot. Csak őszintét, ne hazugot. Társat, családot, kék eget. Végig – nézhető képeket. Nagy László ihletésére és Nagy László idézettel.
Ennek a versnek nincsen címe, nincsen erénye és bűne sem. Önálló léte van csak veszélybe`, mert társbérlőként is hűtelen. Múlt nélküli. Jövője száll, mint kósza, eltévedt madár. Jelene múlik, időben nyúlik, és soha a célba nem talál. Ennek a versnek nincs első része, és végére nem érünk már. Nyugalma sincsen, feloldozása: menny és pokol közt … Olvass tovább
Memento mori – hirdeti a Fehérek temploma. Most itt állok: előttem, mögöttem múmia. Félhomályban egyedül, relikviák között, és sok-sok lélek köröttem álomba költözött. S a maradványok életet, régmúltat mesélnek. Vándorok ők, kik sok szépet reméltek életükben és a túlvilágon. Vándor vagyok én is egy lét-kiállításon.