varonklari

Fény útján Elhűlő időnek hangtalan erdején, elveszett virágok zöldbársony mezején, által botorkálunk fényesség ösvényén. Fáknak lombjai közt nem dalol a madár. Melegnek, hidegnek égnek és a földnek, halhatatlanságnak zöldszín keveréke, út szélén kuporog reménnyel és hittel. Fáknak lombjai közt nem dalol a madár. Fenn, ott a zöld kékje Mária köpenye, gyógyító ereje borítja lelkünket, békés … Olvass tovább

Hangtalanul üldögélt fényszálak pillérjein, onnan figyelt engem, később hanyagul rám telepedett, szelíden körbefont az esti Csend. Időm nagylelkű mecénása volt, bőkezűen adakozó, hű társ. Kiteregethettem vágyaimat szemérmetlenül, patyolat-tisztán, ahogy a frissen mosott ruhákat a kötélre, hadd szárítsa a szél. Gondolataim kisimultak, mint mosoly-mosta ráncok az arcomon, melyeknek mély barázdái között régmúlt fájó emléke bolyongott. Szorongó … Olvass tovább

Szélszimat az öreg kopó, híres, neves időjós volt. Ismerte az évszakokat, szeszélyüket, jóságukat. Tudta a Nap járásából, mennyi idő van most nálunk. Ismerte a Föld forgását, annak minden varázslatát. Észak, kelet, dél és nyugat, csillagokból kiolvasta. Szelek útját megfigyelte, tudta, merre tekeregnek. Mikor fújnak, üvöltenek, megszaggatják a felleget, akkor jönnek a hidegek. Hogyha lágyan lengedeznek, … Olvass tovább

Faluvégi nádasban nádasban, békák laknak a tóban, a tóban. Lustálkodnak nótáznak, nótáznak, nincs gondjuk a világgal, világgal. Békatanya de hangos, de hangos, Messze száll a békaszó békaszó: brek-brek-bre-ke-ke breke-breke-ke! Gólyamadár íziben, íziben, oda is száll sebtében, sebtében. Kezdődhet a vadászat, vadászat, békahusi a préda a préda. Lusta brenyák késő már, késő már, békavadász megtalált, megtalált. … Olvass tovább

Elgurult a meggymag, hangosan pattogott, Vén Tölgy állta útját hátsó udvarunkon. Tölgyfának tövében, avarnak ölében, elrejtette magát levelek mélyébe. Tél szele süvített, Fagy csizmája koppant, szundikált a meggymag hó dunnája alatt. Kikelet tarkáján nap melege táncolt, meggymaghéj burkában új élet sarjadzott. Forró nyár zöldjében, tölgyfa rejtekében, meggyfa csemete nőtt udvarunk végében. Érett meggyszemeit gyakran szedegettük, … Olvass tovább

Orgonavirágban összeölelkeznek lelkem zugaiban megsárgult emlékek: Tóvízben mártózott nyugvó Nap sugara szederfánk lombjára alkonypírját vonta. Templomkert kövének ázott mohazöldjén kései imámnak sóhaja terült szét. Valami elveszett, ott maradt örökre, hitehagyott lelkem magánya végtelen. Valami hiányzik a gyermeki világból, rokoni-baráti egybetartozásból. Valamit keresek kikelet zöldjében, harangszó kúszik át lelkem mezejébe. Valami vár még rám tavaszok gyöngyében, … Olvass tovább

Melegben hidegség, fényben a sötétség felhőfeketében lángoló Naptűz ég. Tűzpamacs bíbora, kolduslánynak tánca, áttetsző csillogás ősznek magányában. Meleget koldulta hideg öleléstől izzó lángsugarat, napfénynek tüzéből. Túl sokáig remélt, túlon-túl sokat várt? Köténye kiürült, hamuszürke por száll. Szánakozik az Idő! Rongyolódó emlék csalóka cifráját – újra – miért is lebbenti?

Víztócsás utcakő fényfolyam sárgáján, szitál az esti csend városunk utcáján. Sötét kapualjban megül most az Idő, rozsdavörös házfal múlt marta, fénytelen. Hűlő esti csendben, ablaknak kékjében illan az esőcsepp gyertyaláng fényében. Cseppjei koppannak, fény világlik távol, arctalan alakok lépnek ki a mából. Fény felé sietnek tisztuló fehérben, hitetlenek hisznek a fény erejében. Hívogató távol remegő … Olvass tovább

Folydogált már a tél fáknak ágai közt, csordogált csendesen sároshó levében. Hegytetők fehérje lecsúszott az árba, nap meleg fényében víztükörré válva. Csendesen távozott, mégis észrevették: dunnája fehérjén kikelet csókot hint. Tavasz szele fütyült, madár dalát hozta, zöldülő fű kezét nap sugara húzta. És a fagytalan tavaszi éj kékjében csillagok búcsúztatták, titkon könnyezve.

Horizont peremén csordogált a hajnal, ferde sugárkéve simult ablakomra. Fényei szobámat hangtalan pásztázták, tükrömön áttáncolt egy kósza fénysugár. Mi tökéletes volt, ott darabokra hullt, egy-egy darabkáján a hajnal zokogott. Törtüveg gyöngyében szeretet vacogott, magányos szívekben hangtalan bolyongott. Megcsörrent a vekker, kávéillat lengett, lubickolt a remény új napom fényében. Magányos szívekbe be-belopakodott, szememnek tükrében a hajnal … Olvass tovább

Fátylat von az emlék lelkemnek tükrére, megfakult képekben feldereng az ünnep. Fehérlik a Világ télnek köpönyegén, csillagok villannak égboltnak peremén. Cudarul süvítő szelek, odébbállnak, holdsugár lopódzik házunk ablakára. Hó-takarta szirtek hideg porfelhői fehérbe borítják karácsony ünnepét. Sült alma illatú szobánknak melege, zöld fenyők ágában ezüstszín az ünnep. Elcsitul a lélek, angyali csengőszó, megérkezett végre hozzánk … Olvass tovább

Elsötétült napfényében viharfelhők gyülekeznek, felmorajló égzengésben hegytetőkön átkönnyeznek. Szél borzolta tollruhába szárnyasaink eliszkolnak, menedéknek ereszaljba mindannyian bevackolnak. Cirmoscicánk ijedtében vacsoráját elszalasztja, kisegerünk örömében farkincáját kunkorítja. Vén házőrzőnk örvendezik zivatarkor egymagában, boldogsággal ácsingózik eső mosta szőrbundában. Kurta farkú kis malackák pocsolyába heverésznek, elégedett anyakocák örömükben röffengetnek. Tyúkólunknak lajtorjáján szárnyasaink gubbasztanak, nyáridőnek zivatarján tojást tojni nem akarnak! … Olvass tovább

Szél kóborol borzong a fenyő zöldje tél fagyos hidegében, társ nélkül. Fény csillámlik fagy éji erdejében ordít a farkashideg, keményen. Háztetőkön kéményfüst gomolyodik ablakban gyertya pislog, melegség. Itt kopogtat szent este az ablakon jég-világ megolvasztó, karácsony. Csendességben áldott a harang szava, tűz-melegben boldog az ünnep napja, hallik az élet zaja, békesség. Fagy permetjén hópihék gyülekeznek … Olvass tovább

Avatott mozdulat rajzolja mosolyát, felemás érzelem lelkében kalapál. Hontalan, hazátlan arctalan világa, kallódó időnek kapuján kopogtat. Cirkuszi létének megadja önmagát, dérverte szakállán gyötrelem rezonál. Utolsó fellépés, manézs felfénylik, orcáján vigyorát rojtosra tépdesi. Halkuló hegedű kopottas zenéje, rivalda fénykörén szétfoszlik lelkében. Magánya könnyei befelé koppannak, porondnak bohóca álarcát ledobja. Szeplőtelen érzület túlcsordul lelkében, mosolyba burkolja megkésett … Olvass tovább

Estéllik odakint, lámpafény világol, alkonyat sugarán elköszön a mától. Búsan szól a nóta, madár azt dalolja, ősz vitte el párját az utolsó útra. Szél-tépte énekét ablak szegletéből ősz hajú anyóka hallgatja megértőn. Röppen a madárka, nyílik a kis ablak, kéz-meleg ráncokra szárnyait simítja. Trilláz a madárka tavaszi álmáról, danol az anyóka fényes, új világról. Sötétlik … Olvass tovább