Néhány kósza hópehely

A dér már kicsipkézte a gyomverte udvart, valahogy elszíntelenedni látszottak az emlékek. Csendes volt a ház. Rozsdamart vaskapujának rácsaiban megült most az idő. Az öreg kút káváján behúzott nyakkal gubbasztott egy vén varjú. Fakón, de tisztán hallhatóan elnyújtotta madársóhaját: kááááárrrrr! Ez a sóhaj szakadt fel az én lelkemből is abban a pillanatban, hisz mióta elmentek, … Olvass tovább

Őszi zápor

Szilaj szelek fújnak avarszínt a tajra, sötét felleg tornya búcsút int a nyárnak. Vihar neszez távolt, zokogva sír az ég, rőtvörös ősz issza haragos könnyeit. Ereszen lecsorgó hideg leheletét rozsdamart kertemre könnyezve teríti. Víztócsás köveken csacsogó beszéde, levéltáncoltató locsogó zenéje. Halkuló szél húrján peregnek cseppjei, bús dala átszövi őszidő szőnyegét. 2024.

Pók Palmer

Valahol a végtelenben, Meseország közepében, annak is a legmélyében, a rengeteg erdejében, odalenn a hárs tövében éldegélt egy fura vén pók, kinek neve Pók Palmer volt. Fura pók volt, az bizonyos, lábaiból épp kilenc volt. Szorgoskodott éjjel-nappal, pókfonalát szőtte-fonta: egyet simán, fordítottan, egymás mellé csavarintva. Kettőt egybe, hármat simán, láncszemébe bogyómintát. Hálószemet szaporított, vagy ha … Olvass tovább

BOGARAS VERSEK I.

Esti tünemény Messzi, távol valahol, még a hegyeken is túl, döngicsélték a méhek, ciripelték a tücskök, még a szú is sercegte, hogy a tölgyfaerdőben, annak is a szélében tündéri fénysugarak táncolnak a sötétben. Zöldes-aranysárgában apró pontok mókáznak. Víz tükrére ráülnek, csillagokkal beszélnek. Körbe fonják a hegyet aranyfonál fényükkel. Megfésülik a mezőt, fényszálakkal vonják be. Madárfészek … Olvass tovább

BOGARAS VERSEK I.

SZARVASBOGÁR SZEBASZTIÁN Faluszéli kiserdőben annak is a legmélyében, azt zizegték a levelek, Szarvasbogár Szebasztián odaveszett a tengerbe. Bogárnépség nem értette, Szebaszitán, hogy tűnhet el? Ismerte a Nap járását, tengervíznek morajlását, viharoknak pusztítását. Sírta-rítak a bogarak, aztán komoly döntést hoztak. Hadsereget toboroztak. Nyomkövető bogarakkal indultak a hosszú útra. Nagy meleg volt, megszomjaztak, faluvégi tó vizéből bogárkortyot … Olvass tovább

Bársonyka-Morzsácska virágmeséi

I.történet HELLA ÉS A SÁRGA VIOLAVIRÁG Virágföldjére minden tavasszal rengetegen érkeztek, hogy megcsodálják a nyíló virágok pompázatos látványát, melyek a szivárvány minden színét magukon viselték. Azon a tavaszon láthatták az emberek először a sárga violavirágot. Bársonyka-Morzsácska egy kis tájékoztató táblácskát is kifüggesztett a virágkerítésre, melyen ez állt: A sárga violavirág vagyok. Távoli meleg vidékekről kerültem … Olvass tovább

Holdfény

Valahol hó esett, hideg, rideg, fagyott. Kihalt házsorok közt a Hold fénye ragyog. Fénycsalta ablakszem páraköd üvegén áttetsző fátyolkép rajzolja metszetét. Arcokat, sorsokat, vágyakat, szerelmet, hitet, reménységet szebb jövő képében. Rajzolata tisztul lámpafény világnál, látón tekint a Hold ablak üvegén át. Élesebb már a kép árva magány csendjén, vénülő arcoknak megfáradt ráncain. Gyermeki mosolyok önfeledt … Olvass tovább

Rezdülések

Hangtalan volt a pillanat, már nem ölelt féltőn a kar, reszketeg lelkem mezején anyám könnyei koppantak. Érzelmeim örvényein átalsiklott a gondolat, reményteli holnapjaim fényszálai körbefontak. Szabad madárrá lettem én, pacsirta dalával szálltam, vén varjú károgott, rajzolt árnyakat utam porára. Láttam anyám virágoskertjének didergő avarján a hitevesztett őszirózsáknak deresedő szirmát. Szótlan most a pillanat, kezeiket én … Olvass tovább

Az Üveghegyek

Az Üveghegyek Valamikor régen az emberek sok-sok feleslegessé vált üveget, cserepet hordtak a távoli Ussuri-öböl partjára. Ebből a milliónyi üvegdarabkákból, hosszú-hosszú évek alatt a víz és a szelek színpompás köveket varázsoltak. Mikor beköszöntött a hideg idő, ezeket az aprócska, szépséges kövecskéket az öböl hullámai összehordták a parton, a szelek pedig csodás Üvegheggyé formálták őket. Mikor … Olvass tovább

Fosztogat az ősz

Kútnak holt kerekén varjak károgása csapzott őszidőnek keserves sírása. Borzadozó idő hangtalan ténfereg, sokadik őszömből vajon még mit visz el? Rabolt már eleget, mégsem elég neki, időről időre ismét tolvajkodik. Alkonypír színében vágyvirágok nyílnak, reményem mezején mégis virágoznak. Síró sínek mellett lépeget az alkony, rónák végtelenjét pásztázza a vén Hold. Megdiderget fénye, belemar lelkembe, varjak … Olvass tovább

Pókföldjén

Úri-töknek indáján pók szövi a hálóját, bokor ágra masnit köt, csomózza a szövetet. Eléri az ág hegyét, fa lombját is átszövi, megpihen egy levélen, újra kezdi serényen. Átugrik az ablakra, annak sarkát befonja, nyolc lábával foltozza, pókmintáját toldozza. Kerek háló közepén megpihen egy kicsikét, dédelgeti vágyait, szél ringatja álmait. Erdőt, mezőt körbeszőtte, felfutott a hegytetőre, … Olvass tovább

Majd akkor szeretem…

Károgó varjú száll csupasz fa ágára, téli szél leheli hidegét a tájra. Rohanó fergeteg, örvénylő hóvilág, zúgják a fenyvesek zord szeleknek dalát. Besüvít ablakom hajszál-repedésén, átkergeti napom szürkülőég kékjén. Hidegül a világ holdfénynek udvarán, gyertyák pislákolnak kandallóm párkányán. Ott feledett emlék, szerelem, ölelés, tűz parazsán izzó, ábrándos képzelgés: amikor arcomat gyengéden simítja, mellém ül csendesen, … Olvass tovább

Téli mozaikok

Nehéz az ég, fagyos a szél, kopár a föld, motoz az éj. Csókol a dér, ködfátyla jég, kékjébe sző álmot a Tél. Harang csendül, csendet szaggat, imák szava lelkek hangja. Széjjelfolyó gyertyafények, világolnak, nem beszélnek. Hold udvara fénynek kertje, hó hidegén ül az ünnep. Fenyőillat, Szent karácsony, szertefeslett gyermekálmok. Hálaimák menny csillagán, égi fények hajnalpírján. … Olvass tovább

Érzületek

Szeszélyes évszakok, csapongó érzelmek, sorsomnak malmai szüntelen őrölnek. Ajtómon kopognak viharvert álmaim, tomboló őszutón szél tépi vágyaim. Dermesztő emlékem törtszárnyú metszete alkonyi fény pírján átúszó érzület. Fagyos téli éjben tüzek melegében parázslón izzanak ábrándos képzetek. Lángoló lobbanás, olvadó jégvilág, takaróm ráncain táncoló árnyvarázs. Szabadon szárnyaló, zsongó világomban vágyálmom hálóján románcok ringanak. Szenvedély-rezzenés szememnek zöldjében játszi … Olvass tovább

Mindenszentek múltán

Összehajló fűz közt csend honol odakinn, márvány hidegére csapong az őszi szél. Háborgó, zajos ősz, körbezár hideged, zörgő avaraljba belefagy a lelkem. Napnak könnyeire árnyékok vetülnek, fátyolvirág lepte síroknak tövében. Összekulcsolt kézzel, halk ima szavával áldom neveteket harangok szavával. Mindenszentek után csitul a fájdalom, örök hiányotok napjaimban lángol. Mikor a krizantém szirmait hullatja, dér fagyszövetére … Olvass tovább

Az ősz hegedűse

Foszladozó nyáridőben szél söpörte fák tövében lapul az ősz hegedűse, zöldül még a rétnek füve. Elsöprő a húrok hangja, szél kócolja a hajamat, zizegnek a falevelek, madarakkal útra kelnek. Búcsú nélkül széllel szállnak, köd fátylába burkolódznak, kezet fog az ősz a nyárral, varjú károg a határban. A hegedű tovább zenél, széllel együtt új dalt regél, … Olvass tovább

Az orgona illata

Orgonavirágban összeölelkeznek lelkem zugaiban megsárgult emlékek: Tóvízben mártózott nyugvó Nap sugara szederfánk lombjára alkonypírját vonta. Templomkert kövének ázott mohazöldjén kései imámnak sóhaja terült szét. Valami elveszett, ott maradt örökre, hitehagyott lelkem magánya végtelen. Valami hiányzik a gyermeki világból, rokoni-baráti egybetartozásból. Valamit keresek kikelet zöldjében, harangszó kúszik át lelkem mezejébe. Valami vár még rám tavaszok gyöngyében, … Olvass tovább

Madárnóta

Estéllik odakint, lámpafény világol, alkonyat sugarán elköszön a mától. Búsan szól a nóta, madár azt dalolja, ősz vitte el párját az utolsó útra. Szél-tépte énekét ablak szegletéből ősz hajú anyóka hallgatja megértőn. Röppen a madárka, nyílik a kis ablak, kéz-meleg ráncokra szárnyait simítja. Trilláz a madárka tavaszi álmáról, danol az anyóka fényes, új világról. Sötétlik … Olvass tovább

Fény útján

Fény útján Elhűlő időnek hangtalan erdején, elveszett virágok zöldbársony mezején, által botorkálunk fényesség ösvényén. Fáknak lombjai közt nem dalol a madár. Melegnek, hidegnek égnek és a földnek, halhatatlanságnak zöldszín keveréke, út szélén kuporog reménnyel és hittel. Fáknak lombjai közt nem dalol a madár. Fenn, ott a zöld kékje Mária köpenye, gyógyító ereje borítja lelkünket, békés … Olvass tovább

Ölel a Csend

Hangtalanul üldögélt fényszálak pillérjein, onnan figyelt engem, később hanyagul rám telepedett, szelíden körbefont az esti Csend. Időm nagylelkű mecénása volt, bőkezűen adakozó, hű társ. Kiteregethettem vágyaimat szemérmetlenül, patyolat-tisztán, ahogy a frissen mosott ruhákat a kötélre, hadd szárítsa a szél. Gondolataim kisimultak, mint mosoly-mosta ráncok az arcomon, melyeknek mély barázdái között régmúlt fájó emléke bolyongott. Szorongó … Olvass tovább