Dudás Éva Búcsúdal Ó, hogy tisztelem én a Halált, ezt az erős, bús talányt, ki jön, lát és győz, nem kérdez, nem áll bosszút és nem mérgez, kőszikla ő, dacol viharral, Te meg ott állsz, azt hiszed, egy bitanggal Harcolsz, pedig ő csak makacsul Azt teszi, mit a Természet parancsol, Ne bánd, hogy ő az erősebb, balga, … Olvass tovább
Elmentél. Kövek gördültek szívemről, gyöngyharmat hullott szememből, eltűnt az ég kékje, szürke, lapos lett minden, s most büszke lehetsz, hogy kőkemény szikla- lelked nem puhult, jól bírta, jó mulatság, férfi munka, száz titkot, mi lelked nyomja megőrzött a bús, néma száj, ez a makacs, merev lakáj, ott áll szíved ajtajában, nem enged be senkit, vártam, … Olvass tovább
Nem a test, hanem csak a lélek Nem a test hiányzik, hanem a lélek, a szó, mi nálad találná meg méltó válaszát, egy gondolat, melyet a hű szív megért, képlet, mit csak mi értünk, mint közös matematikát, sose a testet nézd, csak a lelket, múljon a test ereje, hamvába hulljon a vágy, ha találna énem … Olvass tovább
Szirom-gyász Eltűntél, s most itt állok pőrén, védtelen, Nem üzen már nekem a titkos végtelen, A virágok bezárták szirmukat félőn, A rőt nyári szellő nem simogat védőn. Nem suttogja már kacér bókjait halkan, Mint egy édes-kéjes, melengető dallam, Felkel majd, és lesz belőle vad fergeteg, Megrémül lelkem, gyáva, naív, gyermeteg, Veled távozik a nyári szél … Olvass tovább
Fohász Szél fúj port a szemembe, ilyen lehet a sivatagban, minden sivár, sárga, bárcsak rálelnék egy oázisra, nyelvem száraz szájpadlásomra tapad, nap cserzi bőröm, sehol egy virág, sehol sincs élet, odahagytam a zöld mezőket, fülemben régi dallamok csengenek halványan, csak a sárga harsány, homokszemek fülemben, a számban, istenem, add, hogy fent a felhőkön túl, mikor … Olvass tovább
Láncok Arcomon mélyen ülnek barázda-ráncok, Nem kötnek már béklyók, sem szeretet-láncok, Bárcsak rab lehetnék lelked börtönében, Hunyorognék, mikor feljönnék, a fényben. Az Univerzumhoz nem köt már semmi sem, Majd ha kell, láncaimat magammal viszem, Múltamat itt hagyom, gyöngyszemek, elvesztek, Egykor a csillagok nekem integettek.
HAT APEVA Majd mikor megszeretsz, szólj, s én jövök rendületlenül. A rózsa kinyílt ma, dús bimbóit nap felé nyújtja. A költő, ha dalol, az angyalok mind mosolyognak. Egy templom jéghideg belsejében oltalmat lelek. Ki tudja, hol lakik az Úristen, segíts, nem értem. Félsz, pedig nem bántlak, csak fognám a ráncos kezedet.
Mint tarka kövek Juditnak és a többieknek Mint tarka kövek egy folyónak medrében, Úgy gyűlnek az emlékek fáradt elmémben. Ez itt egy kis fekete, gránit vagy gyémánt? Szivárvány-boldogság, most ott fekszik némán. Az meg egy nagy sárga vagy talán borostyán, Gyerekek mosolyát vidáman hordozván. Amott egy kékeszöld ametiszt és lila, Otthonok illatát hozza nekünk vissza. … Olvass tovább
Isteni kegyelem Mint kinyúlt kardigán úgy lóg rajta a magány , nincsen már életében se csoda, se talány, ráborul az éjnek oly ismerős sötétje, létének egyáltalán nincs semmilyen tétje, a buszon ülve táskáját szorítja csendben, az sem zavarja hogy réges-rég elmúlt negyven, és biztosan tudja, hogy semmi sincsen rendben, mert nem született végül méhének gyümölcse, … Olvass tovább
Nő ablak előtt – festmény Törött ablak előtt ülök, szemben egy erdővel, ötven évem siratom, nem bírok az idővel. Gyenge fák intenek gallyukkal, nem óvnak falak, én is ilyen voltam egykoron, karcsú lányalak. Eddig a távol jövő volt izgalmas, talányos, most a múlt adja fel nekem a leckét, homályos, úgy kellett régen a szerelem, mint … Olvass tovább
Csak egy szó Csak egy szó kellene, halkan, ha suttognád, Mint fák leveleit szél fújja hajnaltájt, Mintha déli harangszó ebédhez szólna, Refrén, mit a költő papírjára róna. Csak egy szó kellene, nem regény, se óda, Erre vár sok csillag, bolygó már régóta, Virágba borulna szívem édenkertje, Megállna a Föld is forogni egy percre.
Szabad vers a szabad versről Látom, egyre dívik a szabad vers, nem kell már rímbe szedni a világot, hiányzik a dallam, a trükkös egymásba csengés a fülemnek és az elmémnek, hisz annyian megörvendeztettek már bennünket, és nem volt sekély e kéj, mikor olvastuk a verseket, s nem csábít\’nak már a jambusok, dalolnak ma lackfijánosok, mit … Olvass tovább
Úgy hozzászoktam én a nyirkos magányhoz Úgy hozzászoktam én a nyirkos magányhoz, Viselem, mint vándor a sáros ruhát, Lelkem, mi annyi fényes szépséget hordoz, Nem fedi fel aranyló, édes szent titkát. Úgy hozzászoktam én az önző bánathoz, Viselem, mint erdő a télnek havát, Szívem, mi gubancos, makacs görcsöt oldoz, Nem hallja meg már az Éden … Olvass tovább
Évszakok TÉL Szívemen sűrű köd honol, Nem lát rajta át az Isten, Lelkemben bősz vihar tombol, Menedék már sehol sincsen. Csak a vihar, csak a vad szél, Kitépi minden gyökerem, Szívem hangja semmibe vész, Téli fagy tépázza ingem. TAVASZ Homlokon csókol az Isten Tavasznak rózsaölében Csak a napfény, másom nincsen, Rügy fakad, néz szét kevélyen: … Olvass tovább
A kiválasztottak (Johann Sebastian Bach hallgatása közben) Rájuk gondolok, a kiválasztottakra, kiknek homlokán stigma, isten csókja, a tudókra, kiknek megadattatott, hogy lássák a szivárványt, újra meg újra, király az mind, kinek aranyból van a trónja, homlokukon csillogó töviskorona, gyöngyszemektől fénylik legott, vállukat az univerzum ezer gondja nyomja, hiszen ők hallják, hiszen ők látják, hiszen ők … Olvass tovább
Ez lennék nélküled Egy kérges, fáradt szív, egy, fa, mi korhad már, egy árva vándor, ki keresi oltalmát, egy bágyadt, téli fénysugár, mi lagymatag, egy hűs, bölcs szóra hajló száj, mi hallgatag. Ez lennék nélküled, szívem tompán szólna, kiégett vándor, sárból volna a trónja, a Nap izzó tüzét minek is ontaná, színes szivárványkapuját lebontaná. Nélküled … Olvass tovább
Csak azért is Csak azért is lesz majd ragyogó szivárvány, és egyszer puha szivacs lesz a hűs márvány, lesz itt majd új tavasz, kármin, nyíló rózsa, nem kell bús sirám és nem kell ódon óda. Csak azért is lesz nyári éj, andalító, miért ne olvadna el a tavalyi hó, miért ne fakadna dús rügy lelkem … Olvass tovább
Szőke nő költői öntudatra ébred (paródia) Mikor verset írok és itt vagy mellettem, még az sem zavar, hogy köt a rímfegyelem, látod, kedves, hogy immár én mennyit érek, ezentúl már mindent jambusokban mérek. Ragrím vagy páros, nekem mindegy, egyre megy, a lényeg, hogy enyém az égi kegyelem, melyet a rossz évekért kaptam cserébe, mostantól tollal … Olvass tovább
Az álarc Álarcot hordok már mióta, Ne less, kancsal, rút külvilág, Rejtekem a sok édes líra, ódon óda, Mit azért írok, hogy a sok sebet, mely húsomba belevág, ne lássák, nem kell, hogy koldus kegyet gyakoroljon a sajnálkozó világ. Ne sirasson ellenség, jóbarát, nem kell nekem a gyáva könny, álarcot viselek, mint egy nagykabát, úgy … Olvass tovább
Sóvárgás A falon az órám lomhán, álmosan ketyeg, gúnyosan mutatja, hogy úgyis mindhiába, tél van, kocsonyás tócsák hártyája megremeg, ha itt lennél, vállad gödre lenne a párna, bőrömnek hűvös balzsamja lenne a kezed. Gondjaim, mint vulkáni rétegek, rakódnak, láva izzik – kitörni készen – a lelkemben, vacogok mégis, körbevesz riasztó hófal, ha itt lennél, meghitt … Olvass tovább