Az ebéd

Magadra zártál minden ajtót, halott, halott a csend belül, kibomlik, lebben tört-fehéren, akár az abrosz, szétterül. Anyám a ráncokat simítja, sír, mert apánk már nincsen itt, térül-fordul s a félhomályban elénk teríti könnyeit. Kanálzörgésbe fúl a mondat, hamvát a számban forgatom, nehéz rögökként hull a morzsa, járunk a friss halottakon. Ezüstös porcelánharangok dalát szívemre rácsukom, … Olvass tovább

Nekem nem mondta…

Nekem nem mondta senki még, milyen lesz, hogyha elmegyek. Fájni fog majd e semmiség, virágok, csókok, tengerek? Lesz-e majd kar, mi fogva tart, mikor lankadni kezd a szív? Ahogy az őszi lombavart, Isten s a föld pihenni hív, pilládon lesz-e még remény? Olyan nagyon hideg leszek, akár a béke, csontkemény. Elárvult csend, szemek, kezek takargatnak … Olvass tovább

Kávé helyett

Kávé helyett Ezernyi hangod bennem megterem, s akár a napfény fájó reggelen, agyamba szúr, hol bátran, hol kuszán, utat hasítva álmok korpuszán. Hunyorgó csendből színek bomlanak, eget repesztő, játszi forgatag, erekbe bújik, szinte forr a vér, és mélyre fut, és szívbe oltva kér. A tiszta lapra végre szó kerül, nem kell ma reggel kávé pótszerül. … Olvass tovább

A lélek

A lélek Örök derűnek óceánja, morajlik, tágul, szertefut. Dalát a csenddel összerántja a földi fények verte út. Majd gerleként ül rá a vállra, akár az Úr a trónusán, s az ébredő szelet bevárva, elvisz magával, toll-puhán.

Ada-Kaleh

Ada-Kaleh Sziklák ölében csillagok motoznak, óvják a víznek mély lélegzetét; nincs hangja, nincs, a vad Kazán-szorosnak, talán e forró táj téphette szét. Dohányszag, közte szőlő-, rózsaillat verdes pihegve, mint a házi méh, és földöntúli, szép álomba ringat, Ada-Kaleh, te, végképp senkié.

Nagy-Magyarország

Nagy-Magyarország Szegény vagyok, látod, szegényebb a holtnál, amikor eszméltem te már nem is voltál. Örökségem annyi, amennyit meghagytak: elárult testvére lettem a magyarnak. Kellett ez a béke, hazám, anyám, enyém? Tej nélkül szoptattál már a legelején. Öledbe úgy bújtam, mintha nem is lenne, közben ránk rakódott Európa szennye. Rablók és bitorlók színhúsunkba vágtak. Vérét venni … Olvass tovább

Fecskeszárnyú

Fecskeszárnyú Kezem kezedben, ujjaink között a csillagfényű ég alácsorog. Az útra itt-ott rozsdaszín szökött, lemossák fürge, kósza záporok. Mint ócska csónak, ring a csonka hold, és összesúgnak-búgnak mind a fák: ocsúdik majd, mi éjnek foglya volt, a régi hit, s a vágyott tisztaság? Kezed kezemben, el nem engedem, Te vagy világom, nappalom, csodám. Megyünk merengve … Olvass tovább

Vétkezem

Vétkezem Én bántalak, mert folyton vétkezem, de nézd kisebzett, vérző két kezem, és mondd, hogy zúgolódni nincs okom, s hogy össze nem hiába kulcsolom. Mezítláb járok ösztövér nyomon, kövek zsebemben, múló lángomon magasság, mélység együtt méreget; kegyelmed fénye óvja léptemet.

Te, ember!

Te, ember! Te, ember, hogyha felfednéd magad, mit rejt az elméd és a gyenge szíved, rettensz, hogy élted, kincsed elveszíted, mint bimbót őrzöd, s félsz, hogy szétfakad. Úgy tornyosulsz e kis világ felett, akár a gyermek, játékának őre, máskor szorongva hullsz az utcakőre, mint mennyekből kitúrt, alávetett. És átkozódsz, kiért, miért e semmi? Hordozva kellene … Olvass tovább

Verőfény

Verőfény Az ébredő szél bolyhos és fogatlan ölebként rázza most az ágakat. Verőfény játszik, lenge, dús fonatban lehull a földre, szétfut, rátapad. Elült a hang, nincs semmiféle lárma, a kis vödör, mi őszről kint maradt, épp úgy kacsintgat körbe, mintha várna. Tavaszt remél a kerti szék alatt. A hosszú álom, barlangján kilépve, akár egy lompos … Olvass tovább

Tünékeny

Tünékeny Ereszcsatornán fény zubog, hólé csöpög le, cseppre-csepp, már egyre gyorsabb s csendesebb, de még a föld, ha indulok, felszisszen, teste seb. A ház előtt kutyánk lazít, hasáig ér a sárga nap, álmot lát, néha hátrakap. A szél Khlórisznak zászlait kibontja sápatag. Tünékeny, szép e perc, talán megfogni fáj, vagy nem merem; mi lesz, ha … Olvass tovább

Hamis tollak

Hamis tollak Súlytalan panaszdalokba vész a tollatok, légballonra dőre szókkal író tolvajok! Mert az Életet rabolja tompa értelem, hogyha már örömre lusta, jóra képtelen. Sír a dal, seregnyi vércse látomást köhög, rácsra futva kókadoznak tarka dísztökök, bús, gyökértelen szerepbe bújik mindahány, nagy divatját éli rég a depresszív magány. Dolgavégezetlen ültök, semmi érdemit nem teremt a … Olvass tovább

Szabad a vers

Szabad a vers Nem vágyom én a nagy sikerre, hol egymást bókkal hátba verve unalmas emberek kérődzik fel a borjúsültet, s ahol egymás ölébe ültet boldog boldogtalant. Csillog-villog a senkiházi, beszél, de annak súlya kvázi nullával határos. Nekem a vers valódi élet, dicsvágy, mismásos semmiségek nem izgatják agyam. A szívem is csak újra s újra … Olvass tovább

Disszonáns

Disszonáns Úgy várt a kertkapun belül, úgy állt ott, ijedt szemével ördögöt kiáltott. Vagy farkasokról szólt? Már nem tudom, mert port kavart a szél a földúton, s egy furcsa, disszonáns ütemre süketség hullt a két fülemre. És mintha lendült volna már a karja, remélte, jöttömet még visszatartja, de nem figyeltem, mert kövér, tömött sötétség úszott … Olvass tovább

Jövő

Jövő Megalkotlak, mint új-magam, jövő, te folyton változó, halált vagy ősi lázt hozó, formállak, gyúrlak untalan. Kemény anyaggal dolgozom, álmokat vések, mélyítek, vállamon napfény, éj piheg, s dalok lobognak torkomon. Vigyázlak, van rá jó okom, kezembe veszlek, s lelkemet – amíg életre keltelek -, beléd simítom, csókolom. Mozdulsz, szemedben tűzjelek, az Ég mosollyal ránk tekint, … Olvass tovább

Alkonyég

Alkonyég Az alkonyég dohogva rezdül, rőt könnye most csorog keresztül létünk tengelyén. Surrog hajónk, s egy régi ének a félelem csahos ebének torkán lángra kap. Piros vizek között jajongva aranycsapást vetít a csonka fénnyel telt edény. Remény szorít, azsúros kelme, bomlott szívem köré tekerve vérző rongydarab.

"Nem kellek. Jól van."

“Nem kellek. Jól van.” “Nem kellek. Jól van.” Fújja más a harsonát. A múltnak józan aggyal s szívvel adjon át az, kit reménye más utakra ösztökélt, álmot cserélve árult el pár ördögért. De bárcsak fújná telt tüdővel, boldogan, hogyan lett újjá hitszegőn, mint oly sokan. Helyette romvár, nyegle lelke ingatag, s a verssorok már csak … Olvass tovább

Délszaki szonett

Délszaki szonett Körbekerít ez a táj, felemás benyomásokat ébreszt, illatok, íz, aromák dús keveréke alatt reggeli víg kikötők hangzavarára dagad; míg szaporán kupicákba kitölti a nép a tömény szeszt. Délszaki szél fütyörész hevenyészve a locska haboknak. Minden olyan koravén. És kicsi, mint a makett. Hajkoronámnak erős, tengerihal-szaga lett. Messze, a föld peremén feketén ladikok kavarognak. … Olvass tovább

Sarki csér

Sarki csér Az ég a csendre ráfeszül, a számon varratok. Még nem beszélek váteszül, ezért is hallgatok. Elszánt vagyok, napfény, tavasz, akár a sarki csér, gyanús, ha nem, de jobban az, ki mindig megdicsér. Belát már néhány kulcslyukon szabaddá vált magam, igazra van csak gusztusom, a többi tárgytalan. Feldobtam egy-két szót, jöhet pár vissza-hógolyó, legyen … Olvass tovább

A folyónál

A folyónál Hallgattam újra, úgy mint senki eddig, a mélynek lassú, habzó sóhaját, mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik, s egy pillanatra lényed fonja át, olyan nyugalmat vont körém remegve, a hangja tiszta dallammá dagadt, amíg a gonddal megrakott dereglye elindult messze, árnyas fák alatt. A nap korongja nagy, kövér parázsként felizzott akkor még a szívemen, … Olvass tovább