Ha most kint lebegnék a hatalmas és sötét világűrben, a messzeségben csak kis fénylő pontokat látnék.. Ezek volnának a csillagok, vagy talán inkább a bolygók, más galaxisok. A szívem hangosan dobogna, együtt lélegeznék az égitestek belsejében lévő maggal, az ő szívükkel. Ha körülnéznék megpillantanám a Földet, az éltető bolygót mely táplál minket a testével és … Olvass tovább
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innen, élt egyszer egy király és egy királyné. Volt nekik egyetlen leányuk, akit Lívia hercegnőnek hívtak. Szebb volt ő a nyíló rózsánál, szelídebb a tavaszi szellőnél, és okosabb sok bölcs embernél is. A király és a királyné mindent megadtak neki, amit csak kívánhatott. Magas … Olvass tovább
Amikor rám figyelnek, virágok nőnek a szívemben. Tettem érte jókat, de is rosszat is, mert ez nekem többet ért, mint bármely kincs. Elvégeztem, amit kértek, ezért mindig járt a sok dicséret. Választottam magamnak egy remek utat, hisz akkor jó a kutya, ha időben ugat, de néha valami elakad, ugyanis olyan eb nem marad, aki mindig … Olvass tovább
Ha a földön több mint 8,2 milliárd ember elférne, én nem lennék ekképpen. Magányos voltam, ezért most a saját bolygómra költöztem, ami mostanában elkezdett halványulni, megszakad a szívem ezen a látványon… Habár ez a gyönyörű bolygó sem volt mindig itt. Úgy tizenkettedik életévemben jelent meg és azon nyomban meglátogattam. Nincs rajta sok minden, csak én, … Olvass tovább
Az univerzum oly kis részében lakunk, Istenünk magja, amibe élet költözött, élet, ami lassan kivirágzott, s ez az élet mi magunk vagyunk. Uralom, gondolkodás és mindenki olyan más. Mikor tudnánk meghálálni, mit tehetnénk érte? Miért van az, hogy e kérdés oly ritka, hogy csak olyan embereknek jut eszébe, akik már most tesznek érte. Ahogy ma … Olvass tovább
A természetnek minden évszaka gyönyörű, mégis a nyár az, amikor a világ igazán élni kezd. Tavasszal még csak álmosan nyitogatja szemét az erdő, a mező és a rét. A fák félénken bontják első rügyeiket, a virágok óvatosan emelik szirmaikat a nap felé, mintha még bizonytalanok lennének, valóban elmúlt-e a tél hideg uralma. Ősszel már lassan … Olvass tovább
Éjszaka van, egy falusi ház ablakán sárga lámpafény szűrödik a sötétségbe. Vy, a melegszívű szúnyog szereti a fényt, s megérezte az ablaküveg mögötti éjjeli ember vérének pezsgését. Vy ösztönösen odareppen az ablakra, és élvezi a sütkérezést. Egy kis idő sem telt bele, s ott találja Gy-t, a legkedvesebb szúnyogot az ablaküvegen, romantikusan átszellemült állapotában. Megölelik … Olvass tovább
Hazafele tartok épp a szokásos délutáni futásom után, amikor hirtelen megcsörren a telefonom. -Ülj le, Bella! – Ezzel köszönt anyukám a vonal másik végén. Ettől máris összeugrik a gyomrom. – A nagyi meghalt. Délben a házvezetőnője hívott, hogy már sajnos nem tudta felkelteni. – folytatja – Szóval el kellene menned még ma átnézni a házat, … Olvass tovább
Annyira tökéletes volt. Túlságosan is tökéletes és hihetetlen módon valódi. Nem képzelődtem, tényleg itt volt és engem figyelt. Kék szemei úgy itták magába az arcom minden centijét mintha örökké szeretnének emlékezni rám. Ugye mennyire abszurd? Hogy ő és én? Most mégis itt volt, annyi év után a karjaiban tartott és nem tudtam mit gondoljak. – … Olvass tovább
Az ezüst kulcscsomó csilingelő hangjára ébredve, Lou egy gyors mozdulattal megrázta apró fejét és kikecmergett az otthonának tartott sötétlila bőr kötésű könyv gerincéből. A vastag könyv a ,,Rovarok” címet viselte kövér díszes betűkkel a gerincén és előlapján egyaránt. Lou szeretett ebben a könyvben lakni, mivel biztonságot árasztott magából. Persze rengeteg könyv keltett benne ilyen megnyugvást, … Olvass tovább
Sokáig azt hiszed, a fontos dolgoknak mindig van befejezésük. Hogy nem tűnnek el csak úgy, nyomtalanul. Hogy van valami, ami lezárja azt az időszakot. Egy elköszönés. Egy mondat. Egy ajtó, amely lassan becsukódik. Valami, amiből egyértelműen tudni lehet: eddig tartott. De az idő nem ilyen. Az idő nem kér engedélyt. Nem kopogtat, nem szól előre. … Olvass tovább
Nem mondtam, hogy meghalok. Csak azt, hogy amikor eltemetnek, legyen rajtatok zöld. Ez fontosabb volt. Azért zöld, mert a fekete föld nem szín, hanem állapot. A fekete föld az, amikor már mindent tudunk, és mégsem csinálunk semmit. A zöld viszont akar valamit. Akkor is, ha nem illik. A temetésen mindenki zöldben volt. Nem egyeztettek, mégis … Olvass tovább
Eltévedtem Budapesten A folyosón túl erős a fény, mintha valaki túl nagy betűkkel írná a valóságot. A kórház mindig könnyű. Itt nincs döntés, nincs súly, nincs teljesítménykényszer, csak egy ágy, egy csönd, és az az érzés, hogy ideiglenesen felmentettek az élet alól. Szeretem ezt a felmentést. Nem kell jól lennem, nem kell erősnek látszanom, nem … Olvass tovább
Remegett a kezem a kilincsen, de tudtam be kell mennem azon az ajtón. Fogalmam sem volt róla, hogy mi várhat a túloldalon éppen ezért féltem. Féltem ugyanakkor vágytam is rá. Azt hiszem túl sokat kószáltam a komfortzónám labirintusában és mostanra a kíváncsiságom erősebb lett, mint a maradni akarás. Így hát beléptem az ajtón. Egy tök … Olvass tovább
Nyár. Gyermekkorom nyugalma, végtelen napsütésbe oltott kacagások, lengén öltözött emberek strandpapucsának csattogása egy tessék-lássék módon aszfaltozott úton a meleg éjszakában. Reggelből hajnalba nyúló beszélgetések, cukros üdítők, tizenkét darab palacsinta együltömben. Nekem a nyár és annak legteljesebb emléke mind Tápiószentmártont jelenti. A kis, félüdülő falut, annak retro strandjával, pimasz, nagyokat csípő böglyeivel, erdő melletti faházunkkal, kertbe … Olvass tovább
“Azért szeretem a viharokat, mert megmutatják, hogy még a természetnek is néha ki kell kiabálni magát.” – E.D. A felhők mindig is érdekeltek. Talán azért, mert minden kisebb-nagyobb felleg egy újabb, és újabb történetet mesél el. Talán azért, mert a felhőket sokszor azonosítják emberi érzelmekkel. Sokszor nézem őket, s olyankor elkalandoznak a gondolataim. Mire is … Olvass tovább
Kedves eső, Kérlek, bocsáss meg nekem. Emlékszem, gyerekként nem szerettelek, sőt mi több utáltalak, mert elvetted tőlem a lehetőséget, hogy kimenjek az udvarba. Nem is szerettem kint lenni. Az időjárásjelentésben is olyan csúnyákat mondanak rólad. És megvetjük azokat az embereket, akik szeretik, ha beborul, és te megjelensz. Viszont néha idegesít, hogy elkezdesz esni. Mikor sétálok … Olvass tovább
A város fölött A város fölött csend ült. Az utcák még őrizték a nappal zaját, estére azonban már csak a szél bolyongott a házak között, mintha helyettünk próbálna beszélni. A kirakatok fényében fáradt árnyak suhantak el egymás mellett; úgy tűnt, mind ugyanazt keresik, még ha nevét nem is ismerték. Egy ablak mögött valaki mozdulatlanul kifelé … Olvass tovább
Szívem dobban s hogy fény kigyul, ajtómban egy lény ki kér s lassan hozzám simul, s mint karja lágya simongatja hosszú hajam ékét, könny tiporja szempilláim könnyes szemem fényét, végigurul orcám hegyén s porcelánna válva, koppan szép orcámrul a sötétség vállára. Szerető újjával, s melegével tartja s mint tenger habnak hulláma lassan odahajtja, hajam a … Olvass tovább
Az elátkozott könyvtár Az ajtón belépve nagy csend fogadott. Mintha a kinti zajos várostól több kilométerre kerültem volna egyetlen lépéssel. Csak a számítógépek pötyögése, és halk beszélgetés hallatszott. Még a gyerekrészleg is csöndes volt, pedig ott szinte mindig van pár visítozó és síró gyerek, akik megzavarják az olvasókat. Mikor beléptem, a könyvtáros rám pillantott, és … Olvass tovább