Kamaszként azt hittem, tudom, Egy igazság van csak az utakon. Fekete-fehér izzó keretek, Melyeket átlépni nem lehet. Tudod mi helyes, mi helytelen, Nem átugorva a lényegen. Azt hiszed, érted mit jelent, Az erkölcs, a remény, a szerelem. Nem csalsz, nem hazudsz, nem lopsz, Mert a becsület hiánya az oszló kárhozat. Ha egyszer elvéted, olyan, Mellkast … Olvass tovább
Szívem múzeumjában külön termed lenne, s, az együtt töltött óráink szebbnél szebb képeivel lenne tele verve. Azzal a sok pillanattal, amikor azt mondtad, hogy szeretsz, sőt, a fő kiállító művem is lehetsz. A tökéletlenségeid szobra állna középen, de lelked fluoreszkálna, világítana a sötétben. Festmények lennének köré aggatva, melyeket az általad kimondott szavakra alapozva festenének, a … Olvass tovább
Mindig te voltál a kedvenc “pillangók a gyomromban” érzésem, S ezt lehetett látni abban a nézésben, Amikor szemem rád talált, s a szívem is csak zihált, Amikor rajtam éreztem kezed, szerettem volna, ha én vagyok az, aki elveszi az eszed. Idővel viszont nem csak a hónapok és az évszakok múltak, Hanem az általad nevelt lepkék … Olvass tovább
Papp Gréta- Cefre Csend van. Szélcsend és nyugalom, S miután már a könnyeimet sem hullatom, Utánad vagy az együtt töltött napjaink után, Már csak egyedül dőlök ágyamba a napnak nyugtán. Még elgondolkodtatsz, még eszembe jutsz, De nem különösebben izgat, hogy merre futsz. Kapcsolatunk ingadozó volt, S ez most kicsapódott a jelenemre, Minden haragom holt, De … Olvass tovább
Egy csepp vagy az óceánban. Ragyogó, egyedi és egyetlen. S bár úgy tűnik kicsi vagy, Nélküled az óceán is kevesebb lenne. Kevesebb és nem ugyanaz. Fakóbb mása önmagának.
Leestek az első esőcseppek. S hirtelen rend lett. Mintha elmosta volna vétkeimet. S jött az új kezdet.
Piros. Piros, mint a vér, Mint az elnyomás, mely csak fájdalmat ígér. Szabadságért együtt dobban a magyarok szíve. Piros, piros a forradalom színe. Piros, piros a küzdelem. A harc azért, hogy végre békesség legyen. Hogy letörjük karunkról a fogvatartó láncot És létrehozzunk egy önálló, szabad országot. Piros, piros a zászlónk legfelső színe. Piros a győzelem, … Olvass tovább
Elmúlt évek szépsége ragyog, Mint a farkas hold él és halott. Mivel fényes vagyis akkor él, Ránézve hideg mint a halott test. De idő után ha a nap kél, Minden változik, boldogságot fest. Eljöhetne fejembe az a fényes nap, Hogy ne csak félig éljek minden nap.
Olyan magasságos hitem volt Hogy a kedvességem meleg, forrt. De se nem meleg, se nem hideg, Ha ő nem szeret, hát senkise. Kedvességem semmibe véve, Szívem tesz, vissza senki érte. Hát megérte azt én mondhatom, Mert csillogó mosoly az arcodon.
Eleinte idegen voltam saját bőrömben. A tükör csak árnyakat mutatott, és minden reggel ugyanazt kérdezte: elég vagy-e így? Mások hangja hangosabb volt, mint a saját szívem dobbanása. Mértem magam szűk álmokhoz, mások elvárásaihoz, és minden „majd ha” mögött egyre kisebb lettem. Elrejtettem a hibáimat, mintha láthatatlan láncok lennének, pedig csak sebek, amelyek tanítani próbáltak. Azt … Olvass tovább
Pancsova Gerger főtiszt. Távon Írta Királynak, tizenkét esztendő fenyegeti hazánkat! Kataszteri holdjában futnak a vészharangok szénért szénért kiáltók. Fehér és vörös ligetekért, dúl a narancs ostroma. Phaeraiak lakmározzák a Reményt. A reményt vesztett uradalmak hamvát a földre hányják… Így habzsolnak ezen urak! Az őszülő hegytetőn. Szík vidéki tájait Mostanra aszály öntözi Kurta kocsmák borait Vízzel … Olvass tovább
Szalmaszál a szememen! Eltakarod fényemet. Tüskenyom a szívemen! Őrzöd bánatom; létezem. Körül ölel markával a magány, Keresem az arcod emlékeim falán, Elmosódott rajzom már mind talán. Nem lelem a békét, mit egykor adtál. Elvesztem a nagy sötétben Itt lent, Asmodeus tömlöcében Haragos lelkem vérért kiált; Bús világom ködben szitál. Visszatérek hozzád még egyszer, Tudod ki … Olvass tovább
Sötét árnyak közt bolyong lelkem, Elnyeli a csend, elnyeli a fájdalom, Reményvesztett szerelem az éjben, Lassan halványul, talán csak álmodom. Egykor tűzben égett a szívem, Forró vágyak vezették ívem, Most csak hamu, üres ígéretek, Eltűntek, mint a ködös emlékek. Csendben hívogat a Halál, Szárnyán visz egy más világba, Hol nem kínoz többé a magány, És … Olvass tovább
Valami koppant az ajtón, Figyelnek túl az ajtón. Várnak vajon reám? Tova szállt az élet, S nem tudtam, de féltem, Cseppenek-e könnyek értem? Nem múlt el a fájdalom, Tett, mi mégsem ártalom Lehet magamat is áltatom? A reményem én eladom, Képeimet mind elrakom, Jót, s rosszat csak tagadom? Eggyé válni a léttel Finomabb, bármely étel … Olvass tovább
Elhagyott minden régi árny, Kik bennem laktak, én a ház, Most üres lett a belső táj Hol démon énekelt, senki más. Hiányzik minden suttogás, A sötét szó, mi rám hajolt, Hiányzik minden régi láz, Mit bennem másik énem olt. Most fényben állok, mégse lát, Se ég, se föld, se múlt, se vér, Mert nélküled -te … Olvass tovább
I. Régen a tévé csak doboz volt, S mi a család mind nagyok. Körbeültük a víziót, Körbeültük, mert kicsi volt. A hangja halkan recsegett, S a képein kis pont-seregek Futottak fel-alá. De ezerszer Is elfogyott a színezet. A fekete fehér hangyák Vívták a maguk kis harcát. Én a sötéteknek szurkolám, Mert öcsém a fehérekhez állt. … Olvass tovább
Találtam egy mécses-lelkű bánatot Pislákolt, felnézett rám, fáradt volt. Néztem a lángot, mily erőtlen táncol…. S átöleltem a kisembert. S mondtam: hiányzol. Gyere édes, én vagyok te! Te vagy én, Minden mi téged ért. Csupa rossz. Azért, Most lángod eloltom, pihenj, álmodj! Kuporodj össze, mint hidegben, ha fázol. Gömbölyded teste- érzem. Most alszik. Pihepuha medvebőrben, … Olvass tovább
Tizennyolcadik századán A világ történelmének Csokonai Vitéz Mihály Debrecennek növendéke Épp élt, ahogy élt én ősőm Is: Budai Ézsaiás A vaskalapos tan-őr, Református szigóriás. Magyar tanár azért ily sok E hazának bő asztalán, Mert az ősöm – felül írott – Átgyúrta az oktatást. Latin? Latin.. mind felesleg. Kidobtuk az ablakon át, Így most eme anyanyelven … Olvass tovább
Talán felszakadnak a múlt sebei, viszont, amit lehet el kell engedni. Ha akarunk ,mindent el tudunk feledni, s idővel tiszta lappal kezdeni . Ami elmúlt ,még sokáig fájhat, viszont holnap már helyt nem állhat. A szívek új álmokat találnak, s végre megtanulnak élni a mának. Az idő még tartogat meglepetéseket, és mindennap hoz egy új … Olvass tovább
Éhesen szemlélődöm, Mikor áldozatom felől érdeklődöm. Azt hallottam fekete, De nem a szíve, hanem a lelke. Elsorvasztotta már pár barátom, Mikor én mélyen aludtam téli álmom. Felkeltem hát én is, Hogy bármi történjék is, Még kaparinthassak egy darabot belőle. S hogy ki vagyok én? Az önvád.