Megint megbocsátottam. Már tudom, Nem szabadott volna. Vártam, „Bárcsak minden Máshogyan folytatódna…”. Miért vagyok ilyen naiv? Miért nem hallgatok az észre, Mely továbblépésért esedez? Újra és újra engedek, Feledem a felejthetetlent, Szívembe zártalak, Az igazság azonban majd’ szétmar, Nem érdemled meg szeretetem. Gyermeki léted Éretlen természet, Kötődésünkben Nincsen keresztmetszet. Kizártál, Én pedig bezárom Szívem ajtaját … Olvass tovább
A rozsdás idő szaga szerteszét áradni készült itt, helyeden, Ahol az ágyamon és szívemben vár a sivár üresség. Megváltó gondolat; az ringat ott álomba engem S e képen te lennél nélkülem, de én veled.
Fényfoltokban tetted lélegezhetővé a sötétséget. Apránként egyre több oxigénillat szabadult fel a fémízű fuldoklásomból és fehér zajba zsibbadtak a kényszergondolataim. Új színeket törtél a könnyeimbe, melyekkel értelmezni tudtam a csorgásukat. Hipertermiás vöröset kevertél a hipotermiás fehérembe. Majd a szén-dioxid elszakított tőlem, de én légzőgyakorlattá tanultalak két hiperventiláció között.
Hol volt, hol nem volt… Tán soha nem is volt, Talán csak hóbort volt… Tehát voltam Én, És voltál Te. Lényünk valószínűleg csak így létezett, Egymástól távol, külön sorban, Vagy mondhatnám úgy is, Hogy önállóan. Pedig Én éreztem… Éreztem, Hogy egyszer Lesz olyan, hogy „ketten”, S kettőnkről szól majd versem. Jelenléted tudatában Féltem, Pillantásod zavarában … Olvass tovább
Vajúdási fájdalmak csapódnak a magzatvízbe körülöttem. Hiába kapaszkodom a méhem tompa fényébe, kilök magamból. A köldökzsinór a kedvenc frekvenciám hangján szakad el. Felsírok. Nem én akarom, az oxigén atomok kényszerítenek. De én már a következő életem emlékeibe vágyódom. Ahol békés hattyúszerelmünkön csak a természetfilmes objektívem kíváncsiskodó tekintete törik meg egy előző életben.
Végiggördülnék a két idő közt kifeszített abroszon. Ehelyett egy szeszélyesen lobogó függöny tükörképébe zsibbadok, és a pixeles szürkületbe zárványozok: szorongást álmokból száműzött ásításokat vizelési ingert éhségérzetet. A hánykolódó ágynemű beledörzsöli sikolyát az idegrendszerembe. Két alvási kísérlet között a pupillám táncol. A zárt szemhéjam sötétjébe karcolt színes szikrafoltokkal. Már kezdem egyre jobban élvezni az álmatlanok REM-fázisát. … Olvass tovább
Dobogás lüktet a lépcsőfokok alatt. Felfelé haladva összeér a halállal. Kakukkosórák visszhangoznak a kettős létben. Megfordul az irány a tükröződésben. Kéjes tébollyá satírozza magát a grafit. Árnyként mállik szét a léceken, de üres fehérségként csorog be alájuk.
A legkisebb babának nincs köldöke. Virágokat festek a hajába. Ma is. De valamiért kócos lesz a minta. Talán a nyújtózkodás bizonytalansága teszi. Mert egy ideje egy másik test választékából érem csak el. Csikorog a vigyorgó fatest. Majd rám zárul. A kezem transzban fest a falára. De kívül már nem én vagyok a teremtő. Felöklendezett színekből … Olvass tovább
Mit meg nem adnék, Hogy érezhessem végre A szellőt, Mely oly könnyedén Fut végig testem Minden egyes centijén. A napsugarat, Azt az éltető erőt, Melyre szükségem van, Mely gyengeségem felett Az ernyő. A szabadságot, Mely szárnyakat ad, Melyek nélkül Fogoly vagyok egy világban, Amely illúziókkal nyugtat. Az otthon melegét, Mely hívogat, Melynek közelsége Nyújthat csak … Olvass tovább
„A szerelem akkor jön, Amikor a legkevésbé számítasz rá”, Mondják. Nem hittem benne, Míg nem találtam Rád. „A pokol kapujában vár, Kezét nyújtja, fogadd el hát!”, Mondták. Nem tettem, Mert nem tehettem, Bánom már. És most fáj, Fáj, hogy nem vagy már, Hogy nem javíthatom ki rég elvétett hibám. Szívem szüntelen Érted kiállt, Mert Te … Olvass tovább
Nem szeretlek, Mégsem felejtelek… Nem tudlak, Tán nem is akarlak, Napjaim telnek, S Te is velem haladsz. Elengednélek, De miért tenném? Miért tépné ki az ember Hozzá tartozó részét? Tudom, Még ha szeretnéd sem Engedhetnélek közel, Vártam Rád, S Te távol maradtál tőlem. Nem szeretlek, Vagy csak nem akarlak, Az évek telnek, S Te is … Olvass tovább
Látod? Sötét van. A tél már belevájta magát A tájba. Távoli fény szivárog A megszakadt égbolt résein: Talán csillagok, talán nem. Hová mentél? Azt hittem, Itt maradsz még velem A szilfák alatt. Itt, a régi padon. Egészen a végéig. Azt hittem, Együtt nézzük majd, Ahogy leszáll a hó, S ahogy a fáradt csendben Az évek … Olvass tovább
A nagy szakálas művész csak alkot, a vászonra az életünkről egy-két bohó karcot. Sokáig csak mélabúsan pacsmagolt, még össze nem fojt két élénk festék folt. S a nyálkásan beterítő őszi hátteret eldobta, és örökön virágzó tavaszt festett. Élénk színek seregével festi életünk pillanatképeit, így gyarapítja szerelmünk galériájának falait. Bár olykor hasadt tudat állapotban, elfelejti színes … Olvass tovább
Üres gondolatok a fejemben zúgnak Tomboló viharként csobognak, fújnak Próbálnak kitörni fejem sötét sarkából Én meg csak futnek rohannek a vilagbol Tombolnak sikítanak üvöltenek odabent Próbálnek beszélni de az nekem sose ment… De a hangok a zugas már felrobban Majd hirtelen a fejembe a csend petoppan Nem hallok semmit, viharverte minden… Se hangok se képek, … Olvass tovább
Hófehér pamutként lepi el a tájat Zúzmara, dércsipke takarja a fákat. Némaság, téli csend, sehol sincs susogás, Nem lakja senki már a vadonpalotát. Hopp, valami moccan, kicsi fej bukkan ki, Két fekete gombszem környékét tekinti. Okos ábrázata, tudja, hoogy mit csinál, Fehér hermelinszőr takarja a hasát. Hátán már sötétebb, de így is beolvad, ,,Egyszínű világba … Olvass tovább
A szívem fagyott hó, Ropog, Jéghideg a dobogása, Zokog. Benne egy szétnyílt törésvonal szalad Összetűzöm, tartom még: Elszakad. Szomorúan pislog a bú képe felém. A sors áruló kardot döf Belém. A szívem nem lüktet tovább, Szétreped A hideg tél megköti a keserű Könnyeket. A Szakadék lelkemben kajánul Vigyorog. Takarodj! Menj innen! Azonnal… Meghalok… De csak … Olvass tovább
Hazudtam / anyámnak / hogy ne fájjon / Mondtam / nem leszek öngyilkos / Ígértem / bíztam / biztattam: Ne félj / ne félts / elmúlik / Elhagyom / a gondolatot / Elmossa a víz / elúszik az árral / Csak azt nem tudtam / hogy A gondolat / már belém nőtt / Részem lett … Olvass tovább
A vers a beteg lélek gyógyszere, a szomorúság ellenfele, ha lelked fázik, öltsd magadra, ha szíved vérzik, kösd sebedre, és rögtön enyhül majd a kín, mert nincs olyan, akin ne segítene a szavak ereje.
egy lázadó sem illeszkedett még be ennyire. emlékei egyhangúak: csak szomjúság. visszavonhatatlanság: a hibák közt is tragédia. visszamaradt afázia, csapj az arcomba, már nem szeretem. a tiéd lehet: nagy árat fizetsz, halálodig keresed, vajon mi töltheti be ezt a feneketlen éhséget. nem szerettem sosem, csak már néha belefáradtam a gyűlöletbe.
Mi lesz, ha én már nem leszek? Kérdezném, de nem merem. Talán élek-e vagy elveszek? Gondolatok járnak a fejemben. Szólnék, de nem merek. Lakat ül a szívemen. Futnék, de nem tudok. Vadak járnak az utakon. Szeretni engem nem lehet, Bánatos lelkem tekereg. Szeretnélek, de nem lehet. Más öleli a szívedet.