Beborult elmém tépi az idő biológiája, Szokatlanná váltam önmagam előtt, ki ez az Ő, aki visszakacsint a tükörből s dúsnak tűnő párszál haját balról jobbra átveti? Göndör nevetésem kivasalta a bizonytalan, de egyenest is épp arra mutat, irányba állított születésem pillanatának szenvtelen bábája, Erőltetett menetem egyhelyben tart. Ruganyos testem puhasága elrejtőzik kemény izmaim ívein, Nem … Olvass tovább
Remeg a keze, ha szólni kell, Az elméje elrejti a szavakat. Némán tűri a gúnyos cédulákat, Pedig annyit kapott már belőlük, Építhetne méteres falakat. Pofán csapta párszor a hitványság, Szemében még látszik csalódása. És nem akar már újra elesni, Így inkább nem is figyel másra, Csakis önmagára. A világot tágasan jó látni! Tudja ő, de … Olvass tovább
A tájra az ősköd csöndje borul, A nyugalom fénye a horizontra hull. Párban a fák most a földre ölelik A vöröslő alkony lágy sugarát. Valaha isten voltál, a hajnal papja vagy, A teremtés magja így életre fakad. Ám addig a Hold még óvja a világot, Szerelmét az éjnek, a fényév-távolságot Oltalom takarja be, és a … Olvass tovább
Azt hittem, az idő elhasználja önmagát. ledarálja az éveket, elsüllyeszti az érzéseket. Hogy ami elmúlt, az végleg kifakul az idő homályában, a napok sodrában. Aztán, amikor egy almába haraptam, nem csak az íze volt ismerős, hanem a mozdulat hirtelen elém hívta azt az esős délutánt. Benne aludt nem tudom mióta már. Egyszerre ugyanaz a fény … Olvass tovább
Jó elmélázni. Vagy csak annak látszik. Nappalokban a szeretet ritka vendég, és mire az ember észrevenné, az évek hangtalanul elloholnak. A vágyak még ott bujkálnak valahol a gondolatok sarkában, de az öregség immáron csendes történeteket mesél a kínlódásról. Élj a mának – magad áltatod. Reméld a holnapot! Ám az élet szele sem simogat, de a … Olvass tovább
Tovább S amit az üresség után találtam, nem a gyűlölködő örökké szorított szájú harapófogó, nem a kínnal metsző terrakotta ládában felejtett olló, nem az újraéledő szerelmi vallomást forgató csavarhúzó, nem a kötekedő tompuló fájdalmat csomózó girbegubó, nem a harmonikázó cselekvésre kész rugó, nem hó nem kő nem fotó nem futócipő, vékonyba rántó fűző, nem a … Olvass tovább
Fekete frakkban ül az este, ezüst pálcáját magasba emelte. Intésre száz torok felel, s a csönd mögött a csönd is énekel. Felcsap a hang, megremeg az ég, a tegnapi ütem már nem elég. Vonók hegyén felszikrázik a fény, s egyre magasabbra feszül a zeném. Gyorsul a kör, szűkül a tér, az ütem csontig, mélyre ér. … Olvass tovább
Volt egy ember, aki egykor sokat jelentett. Szívemben mély sebet ejtett. Hiánya megfojtott, csak úgy mint a veszte. Egyszer mindennek vége lesz, az élet bekebelezte. Erősen küzd, a végsőkig elmegy. Nyilak a hátba, ő mégsem ismer vesztet. Gyönyörű mosolya, mindent elárul. Ó bárcsak ismernélek, te makacs király úr. Nem mutatod a fájdalmat, csak a kedvességet. … Olvass tovább
Szél űz tréfát a pitypangokkal, szerteszórja könnyű pihéit, pontosan így játszol te is velem, kedvedre komponálod lelkem zenéit. Szívem gondosan bezárt lakatjának kulcscsomójáról leakasztottad a megfelelő, már rozsdás kis kulcsot, majd szememet könnyre fakasztottad. Szerelmes szívem szilánkjai, most, mint megannyi törött üveggolyó éles morzsáiként pattognak széjjel, mit visszhangoznának, rád vonatkozó. Többször törted szívemet darabjaira, azért, … Olvass tovább
Vélemények tengere Okosságok hengere Hírek, tudók, mindenttudók Vagytok ti gombot nyomó Írni tudók Ott voltatok Láttatok Világokat váltotok Rágtok, téptek, marcangoltok Hibáztattok Vádoltok Csak épp tudni nem tudtok
A tangerin égaljba belevesztél, lettem kajszimag a mandula pótlására, bioetikai fogalomtáram azt súgja, Puttó mindenki boldog őse leszuggerálja ama csumát, a seprő lehet mihaszna a magvaváló gyümölcsnek negatívjai ezen formák, ágyasházban fekszik a fialó Hold. Miután a habokból kiemelkedtem kacsázni indultam a partra fejhangok, cinezett edények akusztikája a nádasban csapást hagyok magam után egyelni mentem … Olvass tovább
Szép verset fogok írni. Nem tudom, lehet-e. És kinek mi a szép? Nekem tetszik a mélabús, vagy akár az, ami folyik, mint egy regény. Szerteszét hever az asztalon minden: a füzet, amibe írok, a cigaretta, amit szívok, tárgyak, kacatok, a mindennapi élethez való lomok. Nekem így jó. Átlátható. Minden rajta van, ami az élethez való. … Olvass tovább
Beköszöntött az ősz, s te úgy váltál köddé emlékeimben, mintha sosem lettél volna. A hulló falevelekbe volt elrejtve kimondott szavaidnak nyoma. Csak néztem, ahogy összegyűlik egy kupacba, mint hibáim sokasága. Hangod foszlányokban veszett el a hűvös éjszakába. Vártalak, kerestelek, s reménykedtem egyfolytában. Próbáltam megfejteni, mi lehet ennyire ijesztő a távolságban. Mi lehetett olyan, mi szétrombolt … Olvass tovább
Hiszem Hiszem, hogy Isten áldást ad a Földnek, csendet az erdőnek, sokszínt a levélnek. Vizet a patakba, virágot a rétnek, napfényt a mezőre, virágport a méhnek. Hiszem, hogy Isten reményt ad a népnek, vizet a szomjasnak, ételt éhezőnek. Meleget a házba, békét az otthonba, áldást a földre és csillagot a holdra. Hiszem, hogy Isten hitet … Olvass tovább
Napok óta esik az eső mi járhat a fejedben vajon mi hogy mi van velem vagy valami más. Azóta se felejtetelek el már 2 éve csak téged szeretlek. Nagyon rég nem találkoztunk bárcsak azt a pillanatot újra és újra átt élhetném hogy még látalak. Olyan rég láttalak már hogy kezdek elfelejteni de most ezt a … Olvass tovább
Többé nem vagyok itt, s ne keressetek. Szívtelen ember vagyok, Jelentették be az orvosok. Ám hova tűnt, ki lopta el, Kinek volt szüksége az én szívemre? Egykori élő testem a múlté, Nem szól, nem kiabál többé, Ám ha keresné valaki, Egy másik embernél kezdje. Többé nem vagyok itt, s ne keressetek. Ne gyilkosnál, s ne … Olvass tovább
várok egy sorsjegyre esélyem kalkulált nulla ázott őszi levél, ha hull a tocsogó sárga sárba egy szeptember illatú hulla a gyerekkor vára vagyok mára romos, drága lehetnék játék min agysejtek serege buzog majd mosolyban kipattanó megfejtés egy vidámka dobbanás az életedben, s ha tovább nem is tudok és jutok te fuss! lehetnék szép valami amin … Olvass tovább
Feje tetején áll a világ. Egymás mellett lógunk, kézen fogva, szombat reggel. Csészéink az asztalon beszélgetnek, míg a kotyogós sziszeg: Ereszd el! A kezem meg azt kérdezi: de akkor hol leszel? Hol leszel, ha elmész? És mi lesz velem? Csészém itt marad üresen. Elengedni téged. Nem. Elengedni egy álmot és kiönteni a boldogságot. Akarom, de … Olvass tovább
Ülök a buszon. De minek? Van egyáltalán bárminek is értelme? Annak a fának vagy oszlopnak az útszélén? Miért pont ott van? Legyen bármelyik is az. Vajon ő akarta? Vagy csak odarakták, mint társát? De minek gondolkodom ilyenen, ha már olyan mély a lelkem, hogy nem tudom megmondani egy fa és egy oszlop közti különbséget? Ha … Olvass tovább
M. Laurens VALAMI NAGY-NAGY BAJ VAN [József Attila nyomdokain] Valami nagy-nagy baj van Emberek! Át kéne ölelnünk az elhagyott lelkeket. A befagyott ajtókat mind felszaggatni, Szeretetből lágy, nyugtató tüzet rakni. Leülni egymással és mesélni-mesélni, Csendes mosolyokat, egymástól remélni. Valami nagy-nagy baj van Emberek, Ha sorsukra hagyunk idős lelkeket. Ha elhagyjuk veszni anyáink anyáit, Senkikké válunk: … Olvass tovább