Horváth M. Zsuzsanna Őszi reggel Nézd a lángoló csodás őszi tájat, rőtvörös szőttesbe öltözött fákat. Levelek hullanak, akár a könnyek, puha avarágy, sóhaja a földnek. Hajnali pára vízcseppes kabátja, a fényfonákok, ködgyöngyös varázsa. Levélpillangók táncolnak a széllel, avarszőttesen most Őszanyó lépdel. Ezernyi színfolt aranyló a bája, zöldellő fűszál között égő fáklya. Gyöngykaláris cseppek, csokorba kötve, … Olvass tovább
Stancsics Erzsébet: A túlélő Lettem naponta túlélő ötven fordított jégcsap-gyertya, lettem idő-ellenálló hegyek égbe harapó fogazata. Lettem inakban göböt virágzó, bőrön átütő erek rajza, tolmács nélkül is minden mosolyt megértő. Kapu, melyet gyermek is kitárhat. Ha madárnak jog a szárny, lettem olyan napsütötte vágy, mint túlélőknek a szemekbe csukódott világosság.
Belopódzik minden kicsi résbe, nyomul előre, nem feledésbe, akarva-akaratlan tör fényre, lábát veti apró mélyedésbe. Kibír rengeteg bajt, csúnyát, rosszat, nem lazsál soha tétlen naphosszat, szárnya alá vesz bús fellegeket, ünnepli a ragyogó kék eget. Vállát nyomja földi útja terhe, mégsem tesz semmilyen panaszt erre, honnan hová tart akárhogy kérded nem válaszol, ő maga az … Olvass tovább
Színeket festettem mindig magamnak, felhőkre álmondtam a büszke Napot, sziklaszirtek szélén egyensúlyozott élet és halál, és súgták: meghalok; de nem, nem lehet most más, csak az élek sajognak bőrömön, tű sziklafogak; zárójelbe tettem, kibírom, messze még, hogy az alkony egy végső tüzet rak, mert több az élet ezerszer is annál, ahogy itt, kufár földi létben … Olvass tovább
Útjaink elváltak, az érzések megmaradtak. Az emlékek még frissek, mint a veled töltött percek. Behunyom a szemem, karjaid ölelését érzem. A hajamat simogatod, nyakamat csókolgatod. Ajkad az ajkamat keresi, hagyjuk őket egybeolvadni. Kezed gyöngéden végigsiklik testemen. Érzem tested melegét, a végtelen vágyad erejét. Őrülten ver a szíved, szárnyalni nagyon jó veled. Égtünk mi ketten a … Olvass tovább
Aranyba hajlik a búzamező lágy kenyér álmot ringat a szél, ág közt éj susog, hűs harmatbölcső fészket ölel zöld lombnyi levél, csillagok ülnek a víz tetején rengő pisla kis fény madarak, nádbugát borzol és sussan a lég szunnyad a holnap az ég alatt, kormos csönddé válik a létezés, rétek szirmain nyugszik a nyár, vánkosok óvják … Olvass tovább
Ó Te drága asszony Ki egykor Oly nagyon vigyázva Köldökzsinóron eresztettél E világra Engem Halld tékozló fiad Már semmisem édesedik Tejfogaim mind kihulltak Szám cserepesedik Kéredzkednék méhedbe vissza Mielőtt még véremet kiissza Ez a kővilág kőrengeteg Jégcsapfogak harapdálnak Kőkígyók falják szívemet Kőházakban lakó kőemberek Izzadt tenyerükkel Vállon veregetnek Szokásból meg is szeretgetnek Kőfalakra karcolt kőangyalok … Olvass tovább
Gondolsz-e Rám? Gondolsz-e rám, mikor feltekintesz a csillagos égre, hol sötét éjjelen világít milliónyi fény – hogy gyönyörködjél… Gondolsz-e rám, mikor virágos réten kószálsz, lágy szellő simogatja arcodat, fecskék csivitelése száll feléd – hogy gyönyörködjél… Gondolsz-e rám, mikor szerelmes szíved társra talál, kedvesen, s boldogan röpül feléd, a világot letenné eléd. Mikor gyermeked karjaidban tartod, … Olvass tovább
– “Lelkemről álmodsz olykor? – Azt hiszed.” – Csak szépséged csodálom, lombjaid. – Örülök, hogy a létben van hited, és nem rosszak felém szándékaid. – Hogy lenne, bűvköröd vonz magához, szereteted pulzál, megérint, vonz… – Hát érzed, szívem ölelő álom, szárnyad emeli, sorsokat kibont. – Érzem, ó, hogyne érezném lelked, hisz lágyselyemmel óva fon körül. … Olvass tovább
Kristálypohárban csillog a gyermekkorom; hol zavaros, hol tiszta annak vize; Nézem hullámát, bámulom; emlékem a folyamát tintával festi be. Ezüst barázdáin félénken kacsint, Szelíd vonalára a fény; ott voltál te is, kedvesem, kirajzolódik halovány arcod felém. A mélységében fehéren csuklik elmúlásnak érdes moroja majd az üvegszélén körbe-körbe táncol barátságunk mézédes kacaja. Amikor a déli napfény … Olvass tovább
/Levélkeringő/ „Őszi levél” Delhusa Gjon Aprócska fuvallat borzolja hajam, lábam avart tapossa, csendül lelkemben egy dallam: “Őszi levél” – üzen; szerelmest, hűen most is rád vár, amiként fogadta régen esküben. Szívében szép emlék, lelkében regél tavasz, s nyár dalolt, mikor táncukat együtt lejtették. Patak hullámain bölcső-álom ring, sokszínű levél alél, fának istenhozzádot int. “Vár rád, … Olvass tovább
látnod kellett volna, ahogy a hajnal bevonult a mába büszkén, mint egy mester színesre festette az eget aztán a Nap, az óriási tűzgolyó is fölgurult az égre szétnézett, mint egy király a mindenség felett akkor éreztem igazán, hogy a gondolat magával ragad szárnyaim nőnek vágyaim versenyt futnak a széllel enyém a végtelen! csak írtam, írtam … Olvass tovább
Írta: Tarcsa Anita A szív szeretete Napsugárként ragyogó szeretet, Szívünkből feltörő igaz szerelem, Mosolyt csal arcomra, Lelkembe békét, Ragyogó szemedben, tündöklő fény. Szívem érted repess, EGY – ként dobban szívünk, Zenélő lelkünkben, Isten tündököl, Kinyilvánítódik minden, mit Ő szeretne, Szerelemként létezni, a legnagyobb becsben!
Egymás után menetelnek együtt, mint a katonák értelmüket megértheted lépkedő sorok nyomán. Száj kiejti toll leírja szemed rója sorait szíved érzi lelked vérzi gondolatok porait. A kő mit eldobsz messze landol koppan, ott némán megáll szárnyal ó szív-szó zuhanó bánatba száll. Szél repíti távoli tájra olvassa honos, hontalan megérti mind ki a sorok közt sorsát … Olvass tovább
Levéltánc Tél után a tavasz fakaszt rügyet a levéltelen ágon, mikor a hideg már elvonult. A rügy hajtássá, majd levéllé nőve ki magát, hirdeti élénk zölden, új élet van felszökőben. A kis levél lélegzik, így mellette virág, majd gyümölcs teremhet az ágon, minek nedvdús leve csilloghat azok ajkain, kik szeretnek élni vele. A kis levél … Olvass tovább
Te sokszor elregélt, megénekelt idő! Te elveszett és újjáéledő! Pontossá tett tudósok hada. Ránk erőltetett a matematika? Te semmiből feléledő, megkonstruált, titokzatos idő! Egyesek szerint nem is létezel. Míg mások szerint hidat képezel: Objektív tényként állsz minden felett: mindent megértél, ami létezett. Minden csak benned létezhet tovább. Nekünk meséled kozmoszod korát. Te elmúló és éleszthető, … Olvass tovább
Ma zöld istállóban jártam, És lovakat simogattam, Barnát, feketét, fehéret, Mindahányan nyerítettek. Aztán olyan csodát néztem, Mert a szénán heverésztem, Piroson, mert más elfogyott, Mint mesében, oly csudás volt. És mint aki már nem jól lát, Megkóstoltam piros szénát, Oly finom volt, mind megettem, Pont mint a mézes kenyerem, Abban a szép Grimm-mesében! Dávid László, … Olvass tovább
Mint a tavasz egy kemény tél után mint az eső nagy aszály után úgy toppantál be életembe szerelmet oltottál szívembe. Illatozó vörös rózsát hoztál szerelmes szavakat suttogtál, mondtad, szép vagyok akár a rózsa ez kedvemet felvidította. Vázába tettem a virágot ápolgattam, mint egy szép álmot, de hamar elhervadt, nem bírta soká, ő vált szerelmünk szimbólumává. … Olvass tovább
Halántékomon keresztül érkezett a tétova idő, s az arccsontomra feszített vöröses vásznat, gennyként terítették be a múlt terméketlen bűnei, sokszor éreztem magamon kezeket, térdeket botladozni, míg véresre nem kaparta megedzett hámszövetem a lét, s mikor négyszemközt voltam egy ritmikusan megtört énképpel, a part ezüstfái rágcsálták cafatokon lógó tudatom. és a teljes megadás állapotában felakasztották tüdőm … Olvass tovább
Nyári est tornácán Könyököl a bánat Lábujjhegyen lépdel Majd megtorpan nálam. Könnyemet szárítja Érzem szívből szeretsz A távolság árnya Akadály nem lehet. Bújnék a karodba Hogy ölelj szorosan Puha csókjaiddal Áraszd el ajkamat. Imádlak, suttognád S néznél a szemembe Gyöngéden ölelnél Testem is remegne. Felforrt vérünk égne Tüzes-forró lángon Ott lebegnénk végig Érzéki parázson. Hiányod … Olvass tovább