Az Atlanti-óceán partján állok, fejemben számtalan gondolat kavarog. Benne ringott az első élet, ősi hullámok lélegzete éltette a Földet. Parányi s óriás vagyok egyszerre, mögöttem mulandóság, előttem végtelen. Hallgatom az óceán moraját, melyet maga után hagy az árapály. Elképzelem korallok lassú születését, bálnák társat hívó énekét. A mélység sötétje felfoghatatlan. Ma az óceánokat ünnepeljük. A … Olvass tovább
Úton Köves ösvényen járom utamat, Porködben oson mögöttem a múlt, Ott szólítgatom igaz magamat, Hol sok pillanat holtan aláhullt. Szél ringatja a néma szívsóhajt, Elhamvadt már az ifjúság lángja, Pernye alatt új virág már nem hajt, Sodor az idő szenvtelen árja. Szemem a kék ég mezején táncol, Hol felhőhabban fehérlik a lét, Míg fáradt lábam … Olvass tovább
Elemeire bontva kellene, hogy lélegezzék a bátor szökés is, amikor az ember váratlan megszökik önmagától; lélektani vétkei már most különbözőek, mert a valahol már a megmaradt élet-maradékot is szándékosan elpazarolják. Emlékek hitvány gondolathúrjai medúzacsápokként az ember belsejébe tapadnak a világért el se eresztenék, már csak hamiskodó emberek vannak itt, hiszen a világraszoló klasszisok vagy elmentek … Olvass tovább
Fák állnak szépen kaszálón, réten szigorú daccal, alföld-huzattal. Fák az út mentén lebbenő szélben, forrongó nyárban, fagyasztó télben. Szálfa sodrásuk jelöli, merre menjek: Farácsos ágyak és fakeresztek. Kopognak rajtuk látogatók, parketta reccsen a lábuk alól. Fagyűrű, – lüktető éveknek árja, szoborként mutatja, hogy megy el kárba minden, mi mulandó. Mint óramutató jár a perc forogva, … Olvass tovább
Ma egy híres írónőre emlékezünk, aki velünk maradt könyvein keresztül. ki humorral mesélt a hétköznapokról, az emberi szívről, örömről, gondokról. Pontos megfigyelője volt a világnak, a gyermeki szónak és felnőtt hibáknak. Észrevette azt is, amit más nem látott, a kimondatlan szavak mögé belátott. Szavai játékosak, mégis valósak, a humor mögött bölcs gondolatok szólnak, megtanított meglátni … Olvass tovább
Felszállok egy buszra, S leülök a csuklón túlra. Kiveszem a zsebemből a fülhallgatóm, Majd a fülembe nyomom, Csak hogy a kinti zajt elcsitítsam. Legalábbis amennyire tudom. Elindul a zene, Vele együtt a busz is. Ahogy kinézek egy pillangót látok, Ki a járművet követni próbálva szállingózott. Az úton érkező akadályokat Hol kikerülte, Hol nem. De minden … Olvass tovább
Mentem az úton. Nem vitt sehová. Csak befelé, mélyen a rengetegbe, hol a csend mohos, öreg szíve dobog, s az ember önmagát hallja meg benne. A hold fehér hamut hintett a tájra, fáradt köd ült hallgatag fenyőfákra. A fák között árnyék állt meg halkan, emlék lehetett, talán régi bánat. Talán egy arc, kit elsodort az … Olvass tovább
Elindultam, de pontosan hová is tartok? Még nem teljesen érzem, hogy leszakadtak volna a láncok. Oly nehéz súlyúak, miket annyi ideje magamon hordozok, hogy talán furcsa is lenne örökre letépni azt a zárt lakatot. Attól félek, vajon hirtelen könnyűnek érződne minden? Vagy attól, hogy nem lenne mi gátolna a jövő építésében? Már csak az elmém … Olvass tovább
Sokszor jobb lenne, ha az ember – sok esetben -, a feleslegesnek tetsző, ádáz-karmú szorításokból bírna véglegesen kibújni, persze anélkül, hogy önző felelősségvállalásával hazárdírozni kellene; élethez masszívan hozzászoktatott édes-bús emlékeit hajtogatja össze szíve bőröndjében, hátha még jó lesz valamire. Az élet töprengő süllyesztő csapóajtói – néhányszor -, még meg is emelik egy-egy különleges alkalom sziruposnak … Olvass tovább
Az Idő tonnás súlypontjai – az ember jobban teszi, ha vigyázz -, megtörni látszanak saját súlyaik alatt is; téglák, Lego-kockák közti zsigeri játékos kíváncsiság kószik fel egyre beljebb, míg a tudatalatti lelkekig is elér. A viaszoktól fehér masszákká összeállva kóbor-lelkek közt is egyre nehezebbé vált a biztos fennmaradás. Az átlag, akár a szökött foglyok, mintha … Olvass tovább
Levél szerelmetes mátkámhoz Görgeti a szél a száraz falevelet, messze viszi hozzád bánatos lelkemet. Héttoronyba zárva rab vagy én kedvesem, még a madár sem hoz hírt felőled nekem. Meddig tart még fogva a gaz török császár, hány véka aranytól nyílik ki a zárkád. Talpig vasban szenvedsz, gyötör sötét ármány, vidd hírül sóhajom, már közel a … Olvass tovább
A nyitott ablakon beosont, a nyirkos, friss hajnali levegő. Jólesően beleborzongtam. Mélyen magamba szívtam, a frissen festett falak, húzós, fanyarkás illatát. Ám hiába a friss festékillat, a falakból, árad rám a múlt. Néha elég egy ismerős illat, s az a fránya régmúlt, valahogyan visszaköszön. Amikor gondolataimmal, magamban vagyok, úgy tűnik, mintha a múló idő, lomhán, … Olvass tovább
Fülembe cseng egy ismerős dallam, ereimben dübörög a ritmus, emlékek tódulnak elmémbe halkan, nem érdekel semmiféle izmus. Hihetetlen, hogy hangodat ne halljam, és többé mosolyodat se lássam, csendet nyújtottál a fárasztó zajban, mindig meghallgattuk egymást, hálásan. Az élet nagyon gyorsan elillan, a kedves hang örökre elhalkul, ezer és ezer emlékkép bevillan, az ember elmélázva lelassul. … Olvass tovább
Jóllehet voltak pillanatok, mikor szerettem volna, más testben máshol ébredni. Vajon tudnék máshol, más testében tovább élni. ————————– Gyűrött papíron lóg, pár kesze-kusza áthúzott, összefirkált gondolat. Folytassam? Széttépjem? Magam sem tudom. ————————– Próbababán gazdátlan, esküvői szmoking lóg. Vajon kié lehet, kire vár. Jönnek érte, elfeledték? Tán nem is fontos már. Hisz ideje lejárt már. Mint … Olvass tovább
Vágtáztam a nagy réteken. Egyszer fent, egyszer lent. Szögellő hegyeken. Dűnés lankákon. Vezetett utam át a határon. Hogy minek a határán? Nem figyeltem a táblát. Élveztem a sebesség lázát. Gondolatom szökkent Aligha szárnyam is nőhet! Mellettem riasztó szó röppent, Lovad túl vadul csörtet! És én valóban szálltam, Kantárostól a riasztó távolba. Csikóm pedig oda, s … Olvass tovább
Valami igaz… A pillanat. A kimondatlan. Ami tiszta és az enyém. volt, lesz, marad. De Hamissá teszi az agy. Kombinál, tervez. Olaj az ésszerűre, tűz a képtelennek. Konteók a gépteremben. Elengedni. Könnyű. A biciklist, a buszt. Nincs: ha, de, talán. STOP! Elsőbbségadás kötelező. Melyből nyúlnak oktopuszkarok. Földhöz nyomnak, hogy záróvonal legyek. Nélküle, mégis vele. Mit … Olvass tovább
De jó volna, ha legalább – néhanapján -, az embert kézen foghatná önzetlen segítő szándék, vagy épp oltalom; milliósok bukfenc-pofon, szándékos karrier-elgáncsolások közepette is merész-rendületlen felállna, s megkapaszkodva egy-egy emberi szándékba már menne is tovább. Túlélhetővé válna néhány senkiházi, bitang tréfa is, ha belezuhan a semmibe. Magukban motyogó kóbor-lelkek verődve járkálnak közte mintha egyszerre fogva … Olvass tovább
Az utat nem érdekli, ki vagyok, csak engedi, hogy menjek rajta, eső után a víz, a repedéseken át a lépteimet úgyis elmossa. Van, hogy a reggel vidáman ébreszt, a cipőm alatt por zizeg, a távolban kutya ugat, s egyszer csak azt érzem, minden lépésnek értelme van. Máskor lábamra ólmos sár tapad, a percek kaviccsal telnek … Olvass tovább
Még el se kezdődött az idei év, de már szinte elillant a január és február. Alig volt sár. Boltokban karácsonyi bejglin kívül húsvéti kalács sem kapható már. Megjött és elment a március és az április, közelgő május hajnalán minden földi szebb nyarat vár. Addig is ki teheti fúr-farag, kertjében vet és kapál, miközben Forró Test … Olvass tovább
A világot… vele: a csésze szélén ízlelem. nincs benne értelem. Keserű, nincs velem. De szeretem. A pillantása most megálló: igazabb, mint a pohár feneke. A világot… nélküle: a papírra karcolom.