Bryant, William Cullen – A város himnusza Nem csak lakatlan helyen társaloghat el az ember a mennyel, és nemcsak a vadonban, s napfényben van jelen az Isten, nem csupán a szélben és a hullámok között beszélhet. Hiszen még itt is látom lépted, Uram! Mint az emberáron áthaladt a városon, át a suttogó mordulásokon, szél ölelte … Olvass tovább
Browning, Robert – Sosincs az idő és a hely… Sosincs az idő és a hely, és a szerettünk együtt már! Ez út milyen pehely, a májusán varázs jár! Hol a szeretett arc, mely találkozik az enyémmel? De a ház szűk, sivár, fanyar, hol kint eső és szél merényel, lehalkítja hangom, elkavar, zord tekintettel arcomba mar, … Olvass tovább
Browning, Robert – Szerelem az életben I. Szobáról szobára kutatom át a házat, hol együtt élünk. Szív, ne félj, meglesz, hiszen nem eltűnt, hamar közelg, hisz búban egy a lelkünk, illata a pamlagon maradt! Ahogy fésülködött, virágzott tincse, midőn tükörhulláma rezdült. II. Múlik a nap, jő ajtóra ajtó, próbálok új szerencsét a ház minden zugán … Olvass tovább
Browning, Robert – Hazagondolások idegenből Angliában lenni, most, hogy április van, Angliában felébredni s látni reggelén naivan, hogy a szilfa alsó ágain megannyi apró levélke ring, mint a pinty dalába fog legott Angliába most! Április után, ha jő a május, sármány, fecske épít, mint a mágus. Nézd, ahol körtefám hajol sövényre, szétszóródik a lóherék között, … Olvass tovább
Browning, Robert – Élet egy szerelemben Tőlem el? Soha, kedves! Míg én én vagyok, s te te vagy, mit e világ itt kettőnkre szült, én a szerető, s te a prűd míg az egyik fut, a másik űzi. Attól tartok, elhibáztam, ez már a sorsom, s végzetem! Hiába, mindez elégtelen. Mi van, ha nincs erőm … Olvass tovább
Browning, Robert – Éji találkozó I Szürke tenger és sötétlő föld, sárga félhold lóg az ég alá, riadt hullámok fodrozódnak és csillogón a partba futnak, ahogy a hajóm tolódva rá a hűs, latyakos homokra dőlt. II Mérföldnyi út a földszorosban, mezőkön át egész a farmig, kopogtatás az ablaktáblán, rá gyufa gyullad belül árván, és egy … Olvass tovább
Browning, Robert – Utána Vedd hát le arcáról a leplét, tegye dolgát a nemlét! Mint fekszik itt és énreám néz, halál vitte mindenét. És elmerülve új életében, nem számol, tétlen, sem bosszúm, sem vétke – bár lecsap, érzéktelen marad, s az ünnepélyes furcsaságban megannyi változás van. Mit ér, ha a halál eltörölte szégyenem, mi vétke? … Olvass tovább
Browning, Robert – Az elveszett kedves Mindennek vége: keserű ez? Mint az ember hisz el? Halld, a veréb jóéjt neszez az eresz alatt, közel! És a szőlőrügyek bolyhosak, ezt ma vettem észre; Míg a Nap nem éri lankatag, váltanak szürkére. Vajon holnap is ez lesz, drágám? Kezed kezembe tér? Barátok vagyunk mi csak csupán, jut … Olvass tovább
Browne, William – Pembroke grófnő sírjára Kit őriz e kripta rácsa, róla szól e vers tárgya: Sidney vére, Pembroke anyja: mielőtt halál orozta, szép, tanult és oly jó volt, az idő rá nyilat dobott. Márványt senki ne emeljen nevére, mert időtlen, ki ily jónak született, olvassa e versemet a gyászoló, váljon kővé, s maradjon sírja … Olvass tovább
Brown, Thomas Edward – Közelebb húztam Egy májuságat közelebb húztam, valahogy viselte, hogy lássam és szagoljam, egészen jól tűrte. De, amikor visszapattant, alig hihettem el, mint lendült el tőlem, oly kényesen, helyére visszahajolva küldött a pokolba Tudom, így volt – nem hiszed? Hallottam, hogy minden ág erről zizeg. Brown, Thomas Edward – I bended unto … Olvass tovább
Brooke, Rupert – Fordított szonett Ha kéz remegne kéz felé; a fények okán a szívbe és a szembe égnek. A nászút mézédes napjai teltek. Visszatértek furcsa kalandok után, júniusra Balhambe telepedtek. A pénzük bankban volt, kötvénybe tán, vagy Antofagastasban. A férj bejárt naponta a városba; helytállt a nej otthon. És mindez nekik nagyon bevált munkával … Olvass tovább
Brooke, Rupert – Fellegek Az éjszakában oszlopok vonulnak zajtalan kavargva, hömpölyögve, emelkedőn tartva egyre délre, ölelve át aszépségét a Holdnak. Néhányan olykor társtalan megállnak, beburkolózva néha mély ködökbe, mint ki imádkozva néz a Földre, de áldásuk üres, ahogy áldanak. Azt mondják, a holtak mégse halnak meg, bújuk, s vigalmuk örökösei csak. Mint akik az égen … Olvass tovább
Brooke, Rupert – A kezdet Egy nap társaktól elköszönve, megkereslek ott a végtelenbe téged, kit oly szépnek találtam. (Érintésed, s hajad illatában!), Te voltál istenem a mában. Lábaimmal újra megtalállak, Bár az évek és a fájdalom kijártak, megváltoztattak, de tudni fogom (hogyan szerettelek egykoron), az esti bánatos homályban az arcod égett napra váltan. Ott megállva … Olvass tovább
Brooke, Rupert – A katona Ha meghalnék, gondold csak rólam azt: hogy létezik egy messzi földdarab, mely örökre Anglia. Nem malaszt, e földdarab mindennél gazdagabb; E port, mit Anglia formált össze, szeretet virágainak adta, ájerét teste belélegezze, folyója mossa és süsse napja. És gondoljátok meg, hogy a gonosz elmékbe bújása ellenére, Anglia gondolatait adta; Mert … Olvass tovább
Brooke, Rupert – A holtak E szívek örömből és gondból szőttek, a szomorkodástól a vidámságig. Jósággal éltek, hajnalukkal keltek, s naplementben látták a föld színeit. E fők melódiákra andalogtak, az álom, s ébredés szerelmeikkel, és barátaikkal gyorsan elrepült, virágaik között reményeikkel éldegéltek. Mindez mára messze tűnt. A szeleik keltek hullámkacajra, fény ömölt alá egész nap. … Olvass tovább
Brooke, Rupert – Halak Halak (légydús júniusban, déli tóban andalognak) elmélkednek mély dolgokon, hallétnyi messzi titkokon. Van folyónk, s tavunk, beszélik de túl azon vajh, mi zajlik? E lét nem minden, esküsznek, szimpla lenne végtelennek! Biztos van valami jóság, mi víz, sár mögött valóság; Mert hisz a szemnek látni kell, a folyékonyság, mint ölel. Hisszük, … Olvass tovább
A szerelem akár a vadrózsa, a barátság magyalfa, a magyal sötét, virul a rózsa de melyikük maradna? A vadrózsa tavasszal édes, nyárban illatoz virága, de várj, az ága majd a télen pőrén néz a világra. Akkor vedd a rózsakoszorút és díszítsd fel fagyallal, mikor december fagya dúl, borítja zöld girlanddal. Brontë, Emily – Love and … Olvass tovább
Brontë, Emily – Az elaltató időért Az elaltató időért, amely személytelen leng, hol nem bánt, ha eső ér, vagy hó borít be engem! Nincs menny, mi mind e vágynak, felét beteljesíti, nincs olyan tüze pokolnak mi lelkeink legyőzi! Így szóltam és csak untalan ismétlem halálomig, hogy három isten hasztalan csak egyre háborúzik. Az ég nem … Olvass tovább
Brontë, Emily – Az öreg sztoikus Pénzt, vagyont sokra nem tartok, a szerelmet gúnyolom, a hírnévről sem álmodok, mi tűnik a hajnalon. És ha imádkozom, csak ez nyitja szóra ajkamat: „Hagyd dobogni a szívemet, és hagyd, hogy legyek szabad. Mivel a végnapom közel, csupán azért esengem, hagyd repülni az égbe fel lánca nélkül a lelkem.” … Olvass tovább
Brontë, Emily – Az éji szél A nyári langy sötétet a Hold ragyogta át, az ablakunkra néztek üdén a rózsafák. Amint a csendben ültem, a szél hajamba túrt, a mennyről és a földről, mesét fülembe fújt. Nem vágytam éppen arra, hogy így susogjon ő, de folyton azt sorolta, mily sötét az erdő. Ám a levelek … Olvass tovább