A feketegyarmati Bíró István
Szülőföldem, gyermekkorom ez a kettő összeforrott, úgy tekintek vissza rájuk, mintha mese, költői, szép mese volna, amelyet novellisták képzelete teremt. Ballagok a Fekete-Körös partján egy májusi délelőttön, régi emlékek zsonganak körül, mintha álomországba lépdelnék, pedig valóság ez, nyiladozó pipacsok körülöttem. Az álmodozó kisgyerek helyett őszhajú hatvanötéves, de még mindig álmodozó, magát feketegyarmatinak való, hattyúfehér bajszom alatt, ráncaim mosolygásom közepette még jobban tudatosul bennem a múlt, amiről már csak néhányan tudunk, úgy ahogyan valójában volt. Láttom a kopott belinerjébe burkolózó Vida Zsuzsa nénit, a mindig vasalt ingben, öltönyben, kalapban, hangosan köszönő Mészáros Sándor igazgató bácsit. Már Feketegyarmat aszfaltozott utcáin járok, csendes, egy-egy személyt látni, köszönök, köszönnek, nem ismerem, és biztos vagyok benne ő sem. Aztán bátorkodom megkérdezni a fiatal embert, hogy Kutasi István volt osztálytársamat szeretném felkeresni, ha lenne szíves megmondani, melyik házban lakik.
-Azt hiszem kórházba van, de nem vagyok benne biztos. Ugye maga Kiss Sanyi, aki a feketegyarmati postás volt?
-Igen-és teljesen ledöbbenek, hiszen, nagyon régen jártam itt és én persze nem is tudom kivel beszélek, közben jön is a kérdés.
– Tetszik-e tudni, én ki vagyok?
-Sajnos nem, nem tudom.
-Bíró Zsolt.
-Bíró István bátyámnak a kisebbik fia- mosolyodom el – bátyád István itt lakik ő is?
-Nem, Nagyszalontán, de jár haza, elég sűrűn.
-Édesapád, pedig Gyulán él, ugye?
-Itthon van, és szeretet volna magával találkozni.
Belecsöppentem a reggelizés kellős közepébe, de annyira boldog voltam, hogy István bátyámmal találkozhattam, nagy szeretettel fogadott párjával együtt és kínáltak mindennel, de én beszélgetni akartam, kérdezni, hiszen, ha van valaki, aki mindent tud a faluról, annak minden kavicsáról, fűszáláról, hát az éppen Bíró István bátyám.
Lelkesen, csillogó szemekkel válaszolt kérdéseimre, sokszor a szavába vágtam, mert annyi, de annyi mindent szerettem volna megtudni Feketegyarmatról. A fejlődést én is láttam, most is vezetnek be valamit, munkagépek dolgoznak, és álmélkodva hallom, a termálvizet vezetik be, és azzal oldják meg a fűtést. Pályáznak és többségében sikerülnek, Simándi a polgármesterünk sok mindent elért, persze mint mindig vannak elégedetlenkedők is, de hát mi emberek ilyenek vagyunk. Emlékszem, mennyi mindent csinált István bátyám, ártézi kutat fúrt, a járhatatlan utakat rendbe tette, aztán a focipályát is Önnek köszönhettük. Rengeteg fényképet készített, lakodalomról, temetésről, sőt videókat csinált. Ha kellett hegesztett, fúrt és segített mindenkinek. Személyesen én is, varjúpásztorkodtam Feseten nagyanyámat Ön győzte meg, hogy engedjen el, nagyon jó nyaram volt az. Kérdeztem a feketegyarmati emberekről, sajnos sokan meghaltak, mint megtudom István bátyámtól. Szóba kerül a feketegyarmati református templom, az emberek járnak a templomba, Harangozó Imre néprajzkutató írt a templom falán lévő freskókról, szóval sok minden jó történt Feketegyarmaton. Sajnos sokan elmentek, nemcsak a temetőbe, hanem a világ minden szegletébe élnek feketegyarmatiak, de azért vannak, akik maradtak és nemcsak idősek, hanem fiatalok is. Így aztán elhatároztam megpróbálom összeírni azokat, akik elköltöztek, ebben segítséget kértem Nagy Lajos bátyádtól, ő volt a legjobb barátja édesapádnak, ő a legidősebb a faluban, ha jól tudom, pár nap múlva ünnepli a születésnapját, az biztos, hogy kilencvenet betöltötte már, talán kilencvenhárom lesz. Mindenre emlékszik, eddig több mint száz nevet sikerült összegyűjtenünk, akik külföldön élnek. Aztán a sok fotót, is rendezgettem. Sok filmtekercsem van meg, a lányom Piroska segít ebben. Mindent fényképeztem, tájat, házakat, persze embereket is, az ünnepeket meg lakodalmakat, temetéseket, ezeket próbálom rendszerezni. Még képeslapokat is készítettem a feketegyarmati templomról is. Hallgatom Bíró István bátyámat és akikről mesél be-bevillan egy kép egy emlék róluk, szinte átélem az egészet és nehezemre esik felállnom, de az idő az megy és ígéretet tettem, hogy dél körül ott leszek a feketegyarmati varrónőnél, leánykori nevén Nagy Rózsika nénémnél, akit a férje után Ambrus Rózsika néninek ismernek.
-Mennem kell, de mindent köszönök, nemcsak ezeket a nagyszerű történeteket, hanem azt is amit mindig tett Feketegyarmatért, amit egy köszönömmel nem lehet meghálálni, ennél többet érdemelne.
-Várj egy pillanatot, várj csak és máris mondja a feleségének, kérlek, hozd ide a díszoklevelet, -felém fordulva mondja- Simándi Sándornak a polgármesternek kipattant az agyából, hogy akik tettek a községért a faluért azok kapjanak díszoklevelet. Én is kaptam, és ez jól esik, azért nem felejtettek el. Most, hogy mondtad, hogy a köszönömnél többet érdemelnék, ekkor jutott eszembe és láttod zászlónk is van, ez itt ni, ez a mi községünk zászlaja, nagyon örültünk, én biztosan nagyon, semmit sem könnyű elrendezni, hát ez sem ment olyan egyszerűen. Aztán a határátkelő, most azonnal ott vagyunk Gyulán, nem kell kerülni majdnem negyven kilométert. Ismerni, nem ismerted, de talán hallottál róla Dézsi Zoltán lelkipásztorról, aki nagyon sokat tett a feketegyarmatiakért, nagyon szerették, a templom mindig zsúfolásig megtelt. Aztán elvitték börtönbe zárták, javasoltam a polgármesternek meg a képviselőknek, ha valaki akkor Dézsi Zoltán Feketegyarmat volt lelkipásztorra igazán megérdemelne egy posztumusz díszoklevelet, felvettem a kapcsolatot lányaival Tündével és Emesével legalább gyermekei érezzék, hogy mi feketegyarmatiak mennyire tiszteltük.
-Igen hallottam róla, nagyanyám többször emlegette, mintha olyasmit mesélt volna, hogy a falu népe kiállt mellette ezért késő este vitték el, hogy az emberek ne tudják megakadályozni, meg ne legyen belőle hír.
-Nagyszerű ember volt Dézsi Zoltán lelkipásztor, és mi feketegyarmatiak nem feledjük.
-Adorján Mihály, aki verseket írt, tagja volt a Zerindi Olosz Lajos Irodalmi Körnek kerestem a sírját, még fotó is volt a sírkövén, de nem találtam, viszont láttam több olyan sírkövet amelyikből kiesett a fotó.
-Meg van az a sírkő, az lehet, hogy a fotója kiesett, de meg van, hiszen a jelenlegi lelkipásztorunk oda figyel a régi temetőre, ha megnő a fű, kimegy a hívekkel és rendet raknak.
-Köszönök mindent, most már valóban mennem kell, és gratulálok a díszoklevélhez, jó dolog, hogy ilyesmi is eszébe jutott Simándi Sándor polgármesternek.
A feketegyarmati Bíró István bátyám kikísért az utcaajtóig, megöleltük egymást és boldogsággal telítődve ballagtam tovább.
Feketegyarmati Sándor