Ki miben hülye?
Én például mindenben, már megszoktam. Amikor, elvétve, kellene egy kis belső elégedettség, hogy a szürkeállományom is foglalkozzon az ő saját, nemzeti büszkeségével, rendezgesse, mint egy bélyeggyüjteményt, hát, akkor érzem magamat a legkisebbül.
Apró tudásdarabkák akadnak a kezembe, mindegyik, mint egy üveglencse, egy nyugdíjazott szemüveg darabkája, önálló életre kél. Felcsippentem a szememre, mint régen a monoklit, és rajta keresztül nézek valamelyik kedves, jól ismert izémre, amiben jó vagyok.
Csak próbáljátok ki, meg fogtok lepődni, én legalábbis meglepődtem.
Amit a legjobban tudtam, nagyítóüveg alatt annyit ér, mint béka fenekén a pattanás. Világok tárulnak fel a kicsiből. Akkor inkább a tévé, ott nem muszáj gondolkozni, olyan gyors, hogy lehetetlen az összefüggésekhez eljutni, csak tűrni kell, hogy nyakon öntsön, ha az ember zuhany alá áll, ne csodálkozzon, hogy vizes lesz.
Asszem ennyi elég volt, ideje a tárgyra térni. Vannak építőkockák, kinek mennyi, azokból építhet kis kupacot, vagy bazilikát, eldöntheti. Segíthet a kiváncsiság és a megszerzett tudás, egy jó iskola jó táblájára firkálták azt a jót, hogy: „aki tanul, az hülye”, alatta: „aki nem, az az is marad”.
Ha már választhatok, akkor inkább az előbbit, az legalább nem unalmas.
Tanulni pedig bárhol és bárkitől lehet. Elég hozzá akár egy használt szemüveglencse, vagy az öreg szomszéd motyogása a szőlője mellett.
Úgy emlékszem, időskori interjúján Vitraynak mondta Szentgyörgyi Albert: „Tudja, most, hogy megöregedve több időm lett olvasni, hát most jövök rá, hogy én milyen buta vagyok.”
Remélem, tisztelettel és jól idéztem.
Nekem itt van a kulcsom, a saját butaságom felfedezése, és az ezt követő nyugtalanság, hogy csökkentsem egy kicsikét. Tartozom a szürkeállományomnak azzal, hogy inni, enni adok neki, akár a macskámnak, vagy a halaimnak.
Utóbbiak kopogásomra már odagyűlnek az üvegfal elé, szédületes, mit tanultak a dzsungelfolyókban alkalmazandó alaptudásuk mellé. Nem tudom, bennük is neuronok intézik-e az ilyesmit, lám, ehhez is túl buta vagyok, de nem adom fel.
Ha egyszer, öregségemre megérthetem majd a macskám komplikált jelrendszerét, az nagy beteljesülés lesz nekem, onnan már csak kis lépés, hogyan jussunk át a következő bolygóra.
Addigra már a szomszédom is megtanul kukacmentes cseresznyét előállítani. Igaz, ezt még a kukacokkal is el kell valahogy rendezni.
Kedves Xipil, annyira, de annyira szeretnék szerény lenni, de nem megy. Hálásan köszönöm tehát megtisztelő figyelmedet. Iparkodni fogok, – csak ennyit igérhetek! Barátsággal, lászló
Nem vagy egyedül.
Kiszámítottam, hogy 142 év és 64 nap kéne ahhoz, hogy mindent elolvassak, amit el szeretnék olvasni – közben a világ változna, és megint lenne 142 év és 64 nap lemaradásom.
Remek az asszociációs készséged. Remélem nem veszed nagyképűségnek ( nem is természetem) de azok között vagy, akiknek mindig keresem az írásait, verseit. Egészen biztos mások is hasonlóan.